A Pálcikaember élete. Polis-Kriterion, Kolozsvár, 1994.
MESE
ESERNYŐ
AJTÓ
LÉLEK
SÁMLI
HAZUGSÁG
A CSIGA
SZENDVICS
SZILVESZTER
TÜSKÉK
KAPCSOLÓ
HANGYA
GLIPSZEK
A VŐLEGÉNY
ÁLOM
LEPKEHÁLÓ
SZÜRKE
A FOGORVOS
ECETFA
SZÜLETÉSNAPRA
MI TÖRTÉNT?
A SZOBA
KÉSŐ
ÁLARC
GYEREKKOR
LÉGGÖMB
A HOLDBÉLI CSOLNAKOS
A BÚCSÚ
ŐSZ
KARÁCSONY
AZ ÉLET
Egy hattyú karórát talált a tó fenekén. A mutatók álltak, de a hattyú megcsavarintott egy karocskát, s az óra ketyegni kezdett; elégedetten belső zsebében rejtette.
Mindazonáltal a hattyú nem értett az órákhoz, sem felhúzásukhoz, így hát nem csoda, ha az óra visszafelé kezdett járni. A hattyúból hamarosan rút kiskacsa lett; a kiskacsa ügyetlenül bukdácsolt a vízen, azután az ő ideje is lejárt. Ekkor Pálcikaemberré változott.
A Pálcikaember már értett az órák felhúzásához, következésképp fogta az órát, és fölhúzta, föl, föl, a helyes irányba.
Kövér cseppekben esett, a Pálcikaembernek az volt az érzése, hogy sosem lesz vége, sosem lesz vége.
Szerencsére arra jött egy ismeretlen, aki felajánlott az ernyőjét.
A Pálcikaember a legszívesebb (s a legcélravezetőbbnek is ez tűnt) belekarolt volna az idegenbe, mégis illendően ügyelt, ne érjen hozzá a vállával. Fejüket kicsit egymás felé döntötték, legalább az nem ázott.
Tudja mit, mondta az esernyő gazdája, karoljon belém, úgy kényelmesebb lesz...
Így mentek tovább a fekete ernyő alatt, s észre sem vették, hogy elállt az eső. Milyen kellemes illata van az idegennek, állapította meg a Pálcikaember.
Nézze, elállt az eső, mondta az ismeretlen a sarkon. Hát, isten önnel!
Isten önnel! És köszönöm a szívességét!
Kisvártatva az idegen visszafordult: Ne haragudjon, régóta szeretném megkérdezni, ha meg nem sértem, mondja, a pálcikaemberek szíve helyén csengettyű dobog?
Ezen még sosem gondolkoztam, felelte a Pálcikaember, és apró kezével búcsút intett.
A Pálcikaember ajtót nyitott magán. Az ajtó képzelet szülte pálcikaember volt, akiről mintha nem kitalált, hanem valós személy volna, történeteket mesélt.
Váratlanul és bizonytalanul, ha pedig személyes dolgaikról beszélő barátait hallgatta, különösen hevesen jelentkezett benne a kényszer, hogy önmagáról valljon. Ám ilyenkor tüstént úrrá lett rajta az unalom, így nevezte gátlásos félelmét, s inkább hallgatott. Az ajtó lett a megoldás...
Egyszer barátai a virágzó narancsfákkal díszletezett kicsi teázóban, arról beszéltek, hogy ő, a Pálcikaember – szomorúan tudomásul kell venniük – nincs is, és akkor, ha mégis van, bármi lehet!
A Pálcikaember a teázó modern, keret nélküli üvegajtajában állt. Micsoda baldóver vagyok!, gondolta. Ott állt az enyhe, jó illatú huzatban, lehajtott fejjel, mint aki gyászol valakit. De kit? Melyiket a sok-sok baldóver közül?
Hanyatt dőlt a hosszú szárú fűben, és a vitorlázógépeket nézegette. Nincsenek motorok, kavargó légcsavarok, csak suhanás, csak lebegés. Ó, bárcsak ilyen volna, sóhajtotta, a lelkem.
A pálcikaember azért szeretett a leginkább Ninocskához járni, mert – s ide olyan szó jön, amin régóta töpreng – lehetett órák hosszat, azon az ablaküvegben hivalkodó palacsintányi öntési hibán keresztül.
Ez a keresett szó megnevezi mindazt, ami ekképpen leírható: a Pálcikaember és Ninocska egymás mellett ülnek a kisszéken, s tekintetükkel átszúrva a foltot, az ablakon túli dolgokat szemlélik. Megunhatatlan élvezet! Mintha ott, a torzító foltban, egy állandóan változó, különös állatkert lakói nyüzsögnének: szárnyas zsiráfok, háztetők felett lebegő polipok, kerekeken gördülő halak és így tovább.
Sámlizás, mondta ki nevetve a szót a Pálcikaember. Sámliznak boldogan, eloldozott lélekkel, megelégedetten, mint a Teremtő a hetedik napon. Azaz, sámliztak, mert Ninocska egy ideje Ragiccsal sámlizik, ő meg kereshet magának új sámlizót. Kétségtelenül kisámliztak vele!
A Pálcikaember senkinek sem nyitott ajtót, nem vette fel a telefont, és az utcára csak késő este, feltűrt gallérral, szemébe húzott sapkában mert kimenni, s mint egy gyík lapult a házak falához...
Egyszer kedvenc barátjánál, a Dokikámnál, már túl a vacsorán, ültek a leszedett asztal mellett. Meddig kell még rejtőzködnöm, mikor hagyja abba, morgolódott a Pálcikaember. De hát mért nem próbálod őt megszeretni, mondta egyszerűen a Dokikám.
Csengettek, a Dokikám ment ajtót nyitni. Én vagyok, közölte jegesen a Fiatalember, s máris a szobában termett. A Dokikám dermedten pillantott át a válla fölött. Kicsit meglepődött, de aztán rájött a megoldásra...
A Fiatalember letelepedett a Pálcikaember üres székére, s mintha otthon volna, intett a Dokikámnak, foglaljon helyet.
Sokáig hallgattak. A Fiatalember egy szálldosó pihe alá tartva kézfejét, azt figyelte, miként tereli bőre sugárzó melege ide s oda a pihét.
Nem látta őt?, fordult hirtelen a Dokikámhoz, magára hagyva játékát.
Á, nagyon régen volt már nálam, füllentett a Dokikám.
Szóval nem. Ha nem, hát nem. Akkor én megyek is.
Azzal felállt, s indult kifelé. Az ajtóból, mielőtt eltűnt volna, mint egy árnyék, sebesen visszafordult; mosolygott, olyan gúnyosan, ahogy csak ő tudott.
A Dokikám lángoló arccal tért vissza, lezökkent székére. A Pálcikaember még sokáig nem mászott elő, szótlanul kuporgott az asztal alatt, a damasztterítő félhomályában. És ebben a több értelmű csendben ekképpen tűnődött a Dokikám: Talán épp arra van szüksége, hogy hazudjunk. Ez és így biztosítja önbecsét.
Egyik mezei sétáján, néhány lépésnyire maga előtt, felfedezett egy csigát. A csiga, mihelyt észlelte a közeledőt, sebesen a házába bújt.
A Pálcikaember nagyon szerette volna látni őt, leginkább a teleszkopikus szarvacskák érdekelték. Letérdelt, arcát a fűbe rejtette. Hajára bogarak szálltak, de ő mozzanatlan, merő tekintettel várta a szarvacskákat.
Nicsak, két csiga, állapított meg egy arra sétáló idegen.
Rossz napja volt. Utálom a mai napot, gondolta. Útálom, mondta grimaszkodva.
Ragics Ödön csengetett. Jövetele olyan volt, mint egy megváltás, ami azt jelenti, hogy a Pálcikaembert kimozdította ugyan hányódásából, viszont a vele járó személytelenség kerékkötője volt az oldott diskurzusnak.
Szótlanul ültek a fotelekben.
Tudod mit, kenek szendvicseket, keresett valami közhasznú közeledést a Pálcikaember. Tudom, hogy imádod.
Később beállított a Dokikám, így hármasban majszolták a kenyérszeleteket. Azaz Ragics tétlenül nézte, nézte, nézte növekvő rosszkedvvel a szeletlenedő tálcát.
Tudhatod, szólalt meg szemrehányóan, hogy én balkezes vagyok, ezek meg mind jobbkezes szendvicsek! Ezt direkt csináltad!
A Pálcikaember zavarba esett, homloka opálosan verejtékezni kezdett, törékenynek látszott, mint egy átvilágított tojáshéj. Segélykérően nézett a Dokikámra, de az nem mondott semmit.
Az ablakpárkány horganyzott lemezén porzott az eső. Ma Szilveszter van, mondta magában. Langyos vízben zuhanyozott, megtörölközött, magára terítette bolyhos fürdőköpenyét. Bekötözte a lábát.
Amikor újból kinézett az ablakon, havazott. Sajnálta, hogy az átmenetet elodázta. Az eső halála a havazás, eszelte ki vigasztalásul.
Később megjött Lizavetta, szatyrában tej és ropogós kifli. Még mindig fáj a lábad?, kérdezte aggódó hangon barátját, miközben a tükör előtt igazgatta híres Lizavetta-kontyát.
Nem, nem, csak kicsit olyan...
Ha akarod, akkor én nem utazom el, fordult meg Lizavetta. és folytatták a tegnapi vitát arról, hogy Lizavetta menjen vagy maradjon.
Lizavetta ment volna, hiszen mi lehetne unalmasabb egy Szilveszternél a Pálcikaemberrel a Pálcikaembernél; ugyanakkor, mert a Pálcikaember a barátja, akinek ráadásul nagyon fáj a lába, ronda gesztusnak vélte, hogy épp most, ebben az állapotban magára hagyja.
A másik oldalon, a Pálcikaember nem akart egyedül szilveszterezni, ám tudta, hogy a barátja szeretne elutazni. Azt akarom, hogy elmenj, és érezd jól magad, tört ki szigorúan. Lizavetta átkarolta, és megpuszilta. Kedves barátom, szeretlek.
Lizavetta a déli vonattal indult, és a Pálcikaember nem kísérte ki az állomásra. Még mindig havazott, már arasznyi hóréteg volt a párkányon. Ha most esni kezdene, jó ideig nem kopogna a párkány. Felkuporodott hintaszékébe, és letekerte lábáról a gyolcsot, a hatalmas pólyát, melynek most már semmi értelme nem volt.
Te rohadt szimuláns, sziszegte a lábának. Hátradőlt, nézte a hópelyheket, míg be nem sötétedett.
Ragics Ödön egy presziőz, mondta Lizavetta. Az mi?, tudakolta a Pálcikaember.
Lizavetta, miközben a megfelelő válaszon gondolkozott, tudákos fintorba gyűrte az arcát. A Pálcikaember már jó ideje szerette volna erről leszoktatni. Megint ott marad a nyoma, simított végig a kicsi árkokon.
Hát tudod, kezdte Lizavetta lendületesen, mint aki észre sem veszi a mozdulatot, vagy nem zavarja, ez a Ragics minden május elsején kopaszra borotváltatja magát. Május elsején pontban kettőkor belép a borbélyhoz, és pontban fél négykor megjelenik nálam. Dicséri saját előrelátását, hogy tudniillik a kopaszság ilyentájt a legcélszerűbb viselet, legegészségesebb, legkézenfekvőbb meg a többi. Hát ezt jelenti.
Mindeközben a Pálcikaember elkészült a hajvágással. Borotválni én nem fogom, dünnyögte, utálom a zsilett hangját.
Ekkor, pontban háromnegyed négykor, csengettek. Ragics Ödön tündökölt, mint a nyári égbolt. Nocsak, itt vagytok?! Hát te is?, fedezte fel meglepetten a Pálcikaember friss kopaszságát. Hogyhogy?
Nem tudom. Rejtély az.
Mi az, hogy rejtély? Nem szeretem.
Azért vágtam le, hogy ne lehessen meghúzni, válaszolta szoanyírtan a Pálcikaember.
De hát kik, kicsodák húzzák? Vannak, akik húzzák?, rémüldözött Ragics. Jobb halántéka remegni kezdett. Akkor talán feltételezhető rólam is, hogy húzzák a hajamat?
Ez nem olyan egyszerű, simította meg tüskéit a Pálcikaember. Hallani lehetett azt a különös zenét, mely olyan volt, hogy Lizavettának, de még Ragicsnak is sóváran és ellenállhatatlanul megindult a keze a Pálcikaember feje felé.
A saját lakásában, ez tényleg megtörtént, csak hosszas, idegesítő tapogatózás után találta meg a villanykapcsolót. Miután sikerült felgyújtania a villanyt, félelme eltűnt, csak remegő térde és a feldőlt állólámpa maradt utána.
Nincs baj, fújta ki a levegőt, most még idejében elrejtőztem a sötétség elől.
A Pálcikaember megpillantott egy hangyát a járdán. Kis híján rálépett! Váratlanul az lett a legforróbb vágya, hogy a hangya épségben elérje úticélját. Elindult mögötte, és hevesen hadonászva terelgette az embereket.
Az átkelőknél a hangya nem állt meg, de hát miért állna meg egy hangya az átkelőnél?!, következésképp a Pálcikaember kénytelen volt akár a pirosban is lelépni a járdáról. Lett nagy tohuvabohu!
Én itt áthágom a szabályokat, talán az életemet is kockáztatom, torpant meg a Pálcikaember, egy hangyáért! De aztán felelősségteljesen hadonászott tovább, mígnem védence megérkezett egy repedéshez, és eltűnt benne.
Otthon a Pálcikaembernek eszébe jutott, hogy amilyen az ő szerencséje, megtörténhet, miszerint egy nagyon gonosz hangyának óvta az életét.
Miképpen közölhetné Lizavettával, töprengett a Pálcikaember, hogy kifejezetten rosszul néz ki azokkal a bizonyos glipszekkel. Mert alkalmasint az nem volt elegendő, hogy hümmögve csóválta a fejét, igaz, utólag tűnődözve, jelenthette akár azt is: ez igen, barátom, bár meglepő viselet, tagadhatatlan sármos!
Elhatározta, cselhez folyamodik, tudniillik, ha ő is olyan függőket rak fel, akkor a barátja a saját szemével győződhet meg önnön tévedéséről. Ez lett a megoldás.
Lizavetta összecsapta kezét: Fantasztikusan jól nézel ki!, és már terelte is. És ott, a tükör előtt, őszinte meglepetésére, a Pálcikaember belátta: a glipszek valóban sármossá tették. Ekképp dőlt dugába a megoldás.
A Fiatalembert láthatóan emésztette valami, s az amúgy is mulatságosan fodrozott ajkait előrecsücsörítette, amitől szája olyan lett, mint egy rosszul égő cigarettavég. A Pálcikaember, mióta megkedvelte őt, összegörnyedve lépdelt mellette, jóllehet még így is magasabb volt jóval. Tudja, mondta a Fiatalember egészen halkan, úgyhogy a Pálcikaember annyira begörbült, hogy keze a földig ért, tudja, vőlegény lettem. Váratlanul a Pálcikaemberre kapta tekintetét. De mi történt magával, mért jár úgy, mint egy majom?
A Pálcikaember zavartan kiegyenesedett. Megértem az aggodalmát, én is vőlegény vagyok.
Hogyan? Mért beszél olyan halkan? Titkolni akar valamit?
Valójában nincs menyasszonyom, kiabálta a Pálcikaember. Az úgy volt, hogy találtam a fiókomban egy magot, kicsiny, fekete magot, ekkorát. Leginkább az almáéhoz hasonlít, ám keményebb, tompább végű és illatos. Kézenfekvő lett volna, ha elültetem egy cserépbe, de tudatlanságom megkötötte a kezemet. Nem bírnám megfelelően gondozni, mert nem ismerem. Becsomagoltam, és betettem egy kiüresített fiókba. És azóta vásárolom a könyveket, jegyzeteket készítek, képezem magam. És bizonyára észrevette, igyekszem választékosan öltözködni, hiszen sohasem lehet tudni, mikor érkezik el a megfelelő pillanat, számomra az ünnep lesz!, midőn földbe dughatom a magot.
Nem értem, nem értem, vágott közbe a Fiatalember. Talán nem törne ketté a gerince, ha méltóztatna kicsit lejjebb hajolni. Mondja, mit képzel magáról?
A Pálcikaember tudta, vagy inkább érezte, létezik egy ismeretlen, megleshetetlen valaki, aki távollétünkben fogkefénket használja, ágyunkba fekszik, kenyerünkből szel, belelapoz könyveinkbe – mi pedig fojtogatva a megszokhatatlan idegen illattól, ugyanakkor megbabonázva is, ülünk asztalunknál, késő éjszaka, hátunk mögött a falon árnyék tornyosul, és megpróbáljuk legalább azt kideríteni: milyen lehet ő.
Milyen lehet a bennünk rejtőzködő másik, aki álmainkat hagyja maga után?
A Pálcikaember kicsiny lepkehálóval kergette az elmúlást nem elhamarkodottan és törékenyen megragadó gondolatokat. Ha elkapott egyet, azt mondta: hopp. Azután apró kezével benyúlt a selyemzsákocskába, és derült arccal, óvatosan kiemelte az illanékony képződményt. Két ujja közé csippentette, öngyújtójával pedig lángra lobbantotta. Ha ujjait megégette, azt mondta: jaj.
A kihűlt pernyét egy papírlapra seperte, a pernyét egy ötliteres befőttesüvegbe szórta. Az üveg félig már tele volt. Az üveg száját celofánnak fedte be, a celofánt gumikarikával szorította le. Ha a gumikarika elpattant, akkor majdnem kiverte a szemét.
Az én kedvenc színem a szürke, mondta a Pálcikaembernek a Dokikám. Ha találkozom valakivel, s ruháján felfedezek egy akármilyen pici szürkeséget, egy betétet például, rögtön színpatikusabb lesz nekem.
A szürke nem is szín, ellenkezett a Pálcikaember, miközben lopva végigpillantott magán.
Erre a kedvenc barátja kézen fogta őt, egy fiókos szekrény elé vezette, s a legfelső fiókból előkotort tubusokból egy fehér tégely aljára, körbe-körbe, színes, apró pöttyöket nyomkodott. Ezt követően elővett egy ecsetet, és egybekeverte őket.
Látod, mutatta fel diadalmasan a tégelyben csillogó festéket, ebben a szürkében benne van minden szín, hiszen a szemed előtt csináltam; a szürke is szín: a színek enciklopédiája!
A Pálcikaember döbbenten bámult az edénybe. D’Alembert, ez a passzionátus forradalmár állt így a guillotine előtt.
A Pálcikaember a város új főterére vezető utcán sétált a Dokikámmal.
Már itt is bontanak, szomorkodott a foghíjas házsorra mutatva.
Igen, bólintott a Dokikám, anélkül, hogy oldalra pillantott volna. Mióta megkapta a szemüvegét, nem mert nézni, annyira erőszakossá vált körülötte a világ: élek, kemény kontúrok, támadó közelség. Ráadásul ott az orrán a keret, az utálatos barna keret, amitől úgy érezte, be van zárva, raboskodik.
Kár, hogy nekem nem kell szemüveget viselnem, biztosan jól állna, utálatoskodott a Pálcikaember.
Inkább a lyukas fogaddal foglalkoznál, felelte sértődötten a Dokikám.
A Pálcikaemberről lehervadt a mosoly. Később már megszeppenve fordult barátjához: Szeretném, ha segítenél nekem.
Rendben, ajánlkozott készségesen a Dokikám, s azzal vitte is. Letértek egy mellékutcába, hamarosan bekanyarodtak egy földszintes épületbe. Bemutatlak a barátomnak, ő a legjobb fogorvos.
A Legjobb Fogorvos szélesen mosolygott. Nem kell félnie! Ha majd nagyon fog fájni, csak emelje föl a kezét. Megígérem, hogy azonnal abbahagyom...
A Pálcikaember beült a fogorvosi székbe, a Legjobb Fogorvos fölé hajolt, szájába nézett, munkához látott a fúróval. Azaz csak látott volna, mert a Pálcikaember felemelte a karját, jó magasra: mindenképpen és még az események előtt szerette volna ellenőrizni, a Legjobb Fogorvos betartja-e megállapodásukat. Betartotta. Kezében a zümmögő fúróval kiegyenesedett, várakozó pózba merevedett.
Csakhogy a Pálcikaember nem engedte vissza a kezét, egyszerűen képtelen volt megtenni. A kabátját is így kínlódta föl, ha nincs ott a segítőkész Dokikám, nem is sikerült volna.
Ha barátaira gondolt, nem akarta, hogy eszébe jusson egy történet, vagyis a Pálcikaember elmélkedése a barátságról a következő történet öntőformája volt:
Egyetlen fa állt a bérház udvarán. A ház lakói a fa tövére öntötték vödreikből a vizet, s ez nem derogált a fának, mert szépen nőtt és terebélyesedett. Áldásos volt árnyéka, lombja sok madarat csalogatott az udvarba.
Ő hálás volt az embereknek ezért a fáért; ha akarta, egy mediterrán faluban érezte magát, ha akarta, Párizsban akár...
Később kanalizáltak, a fa útban volt, a fát el kellett távolítani.
A Pálcikaember mélyen megdöbbent attól a könnyedségtől, amellyel elhatározták a fa kivágását.
Mennyire csalódott volt.
“De mit érezhetett ehhez képest maga a fa.”
Mikor rá került a sor, felállt, zsebeiben kotorászott, hogy felolvassa születésnapi köszöntőjét. Várakozón szegeződtek rá az ünneplő tekintetek. Szégyenszemre hiába vakarózott. Ujjai közt, mint egy tövestől kitépett margaréta, fölmutatta zsebkendőjét az emlékeztető boggal.
Elfelejtettem leírni, vallotta be.
Nem baj, mondta az ünnepelt Ninocska, és nagy szelet tortát csúsztatott egy kistányérra. Szép köszöntő a zsebkendőd is, ahogy tartod.
Egy idő óta, sóhajtott a Pálcikaember, elviselhetetlenek az álmaim.
Ijesztő, hunyta le karikás szemét, a fenyőfának oroszlán szája van, az emberek cincognak, mint az egerek, a fákon eleven lepényhalak csüngenek, az autók helyén hatalmas disznófejek rohangásznak... káosz és reménytelen áradás... nem bírom!!!
Mit lehet tenni?
Dokikám, a Pálcikaember kedvenc barátja, aki szinte mindenre tudott orvosságot, egész héten a könyveket bújta, még a fekete utazóládából is előszedte öreg fóliánsait...
Egy álomjáró macskát kellene beszerezni, érkezett, mutatóujját böhöm sárga fedelű könyv lapjai közt tartva. Nézzétek, ilyen a szeme!
A Pálcikaember barátai megtekintették a képet, majd szétszéledtek. Felkutatták a környék macskáit, meglesték tekintetüket, ami sok-sok türelmet és kitartást igényelt, hiszen nappal a macskák köztudottan ritkán nyitják ki a szemüket.
Ragics Ödön eredménnyel kutatott; kicsi, hófehér állatka lapult a szatyrában. Amikor onnan kiemelte, a cica ásított, és álmosan rájuk pillantott.
Igen, holtbizonyosan ez az!, bólintott a Dokikám.
Felvitték a padlásra; a cica elindult, a kémény tövében megtorpant, komótosan elhelyezkedett, aztán jóízűt nyújtózva, összegömbölyödött, komoly kétségeket ébresztve mindenkiben.
Nem hiszek benne, szólt keserűen a Pálcikaember. Micsoda éjszaka vár megint rám!
De reggel mégis nagyon jókedvűen ébredt, hihetetlenül könnyed volt és kipihent. Szépeket álmodtam, hívta fel a Dokikámat, el sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok!
Sietve jöttek barátai, s miután mindenki megérkezett, fellopóztak a padlásra.
A cica, bármilyen meglepő, változatlanul a kémény tövében szundikált; a porban csupán odavezető lábnyomait látták, csend és reggeli béke! Csodálkozva nyúlt érte a Dokikám. Akkor vették észre, milyen csapzott és tépett lett selymes bundája, hogy a füle csipkésen beszakadozott, bajusza hiányos és kajlán csüng...
Kemény csatákat vívhatott, suttogta meghatottan Lizavetta.
Talán ezen az éjszakán esett át a tűzkeresztségen, jegyezte meg a Dokikám, s a cicát gyöngéden az ölébe emelte.
Hiába volt minden: fejest ugrani a vendégeskedés örömeibe vagy a tó langyos vizébe! Hiába. Mert a Pálcikaember előtt egyre gyakrabban és hívogatóbban jelent meg otthoni szobája.
Egyszer fölvázolta egy papírlapra, majd meleg hangon ecsetelte vendéglátóinak, amiről a rajz nem beszélhetett: hogy a szekrényajtó nyikorog, az ablakból épp egy térre lát, az asztalilámpa fénye kellemesen melengeti a kezet és így tovább.
Miután végre hazaérkezett, s kicsi szobájában kipakolta csomagjait, előkerült a szoba tóparti rajza. A Pálcikaember felfedezett egy számottevő és elgondolkoztató különbséget, elhatározta hát, hogy a rajz után fogja átalakítani szobáját, hiszem mi más volna az igazi!
Nekigyürkőzve munkához látott, ám hamarosan kiderült, legyőzhetetlen akadályba ütközik. A rajz szerint a szoba többféleképpen volt megvalósítható. Most mitévő legyen?
A Pálcikaember leroskadt az ágyra, a fejét vakargatta. A Ludolf-féle transzcendens szám jutott az eszébe, a 3,14159618456...
Őszi sétáinak egyikén feltűnt a Pálcikaembernek egy utcácska: száz lépés szín és napsütés.
Nemsokára lehullottak a levelek. Ám volt ebben az utcában egy fa, amely változatlanul zöldellt, mi több: virágba borult, rózsaszín bokrétaként tündökölt...
Vadmeggy lehet, állapította meg a Pálcikaember, és naponta elsétált hozzá.
Beköszöntött a hideg. A fa leveleire zúzmara szállt, ágai jegesen csillogtak, de amint megjelent a Pálcikaember, eltűnt a jég, és felszívódott a zúzmara, a virágok pedig felemelték fejecskéiket. A Pálcikaember fázósan állingált a fa előtt, össze-összeverte bokáját, miközben a fa, fittyet hányva a hidegre, jókedvűen pancsikolt az alacsonyan járó nap sugaraiban.
Csak amikor magár maradt, fogyott el az ereje. Fájdalmas vonaglás rázta meg, mintha ki akart volna szakadni a fagyos földből, hogy látogatója után mehessen...
Az ablakokról immár nappal sem olvadtak le a jégvirágok, úgyhogy a Pálcikaembernek óránként vissza kellett mennie a fához, hogy megmentse a haláltól.
Ami egykor oly kellemes, biztosan eltervezhető időtöltés volt, a tervezgetés valódi örömeivel, az most kínos és kikerülhetetlen feladat lett. Amire nemrég vágyakozva lehetett emlékezni, az most terhessé és nyugtalanítóvá változott, gyötrelmes daganattá. A látvány pedig!!! Nem is gondolná senki, milyen ijesztő tud lenni a behavazott téli utca közepén a virágba borult vadmeggyfa.
Lehunyt szemmel kellett volna néznem, gondolt efféléket a Pálcikaember. De hát most már késő! Igen, most már nem tehet mást, mint hogy fogja magát, felveri sátrát a fa mellett, aztán ott didereg tavaszig...
Egy holdvilágos éjszaka felkapaszkodott a vadszőlőn, és belesett Ninocska ablakán. Persze álmában is mosolyog!
Szerette volna tudni, mi van az örökös mosoly mögött. Kiokoskodta: talán az igazi Ninocska.
Hosszas töprengés után elhatározta, hogy azt a pillanatot csípi el, amikor, akárha ruha volna, szomorú mosolyát vidámra cseréli, vagy vice versa, lett légyen ez bármennyire kurta idő. Ez volt a megoldás...
A lány apró füléhez hajolt, és két történetet mesélt el. Aközben pedig egy oldaltükörben éberen leste az arcát.
Ujjacskáim kószálnak homlokodo-o-on, ez volt a vidám, s már mondta is a másikat, a szomorút: sötétedik, jaj, szegények!
Sajnos a lány a középső o-nál szégyenlősen a szájához kapta a kezét, ujjacskái közt nem volt rés sem, így hát a Pálcikaember ismét hoppon maradt...
Mikor a Pálcikaember gyerek volt, lefekvés előtt letérdelt a megvetett ágy mögé, úgy imádkozott. Egyszer leszállt hozzá a Jézuska, letérdelt mellé, glóriás fejét szent kezeire hajtotta, ajkai érintették ujjhegyét, és arra kérte őt, hogy legyen jó gyermek, szeresse szüleit és egye meg délben a levest.
Később nagyon mulatságosnak tartotta ezt a történetet, noha soha egyetlen barátját sem tudta fölvidítani vele.
A Pálcikaember, ha valaminek örülhetett, akkor volt olyan ravaszdi, hogy nagyon tudjon örülni, ugyanakkor néha a fokozatok kedvéért azt a látszatot keltette, miszerint csak örül.
Midőn kedvenc barátjától, a Dokikámtól jókora sárga léggömböt kapott ajándékba, nagyörömöt produkált.
Barátja láthatóan meg volt elégedve, egészen meghatódott... Jól sejtettem, szögezte le, a Pálcikaember jobban örül a léggömbnek, mint egy tábla csokinak, ezen belül pedig a sárgát szereti a legeslegjobban.
A másik oldalon meg a Pálcikaember elmondhatta, hogy ezek az ún. örömmutatási fokozatok az ő ízlése.
Felkötötték a csillárra a sárga léggömböt. Leültek a fotelekbe, boldogan nézegették. Észrevették, ha megfelelő szögből figyelik, akkor egészen körte alakja van, mi több, ebben a körte alakú térben kék foltocskák lebegnek ide s oda.
Éjjel azt álmodta a Pálcikaember, hogy ő egy sárga léggömb, és arra vár, hogy a Dokikám megkérdezze tőle: Lássuk csak, lássuk csak, kinyílik a szemecskéd?
Korán reggel első dolga volt, hogy fölpillantson léggömbjére. Tisztán látta, ott bent tenyérnyi kék halak úszkálnak. Azonnal feltárcsázta barátját: úszkálnak gondtalanul, akárha egy akváriumban!
A Dokikám hamarosan megérkezett, újfent elhelyezkedtek a fotelekben, s szótlanul lesték a halakat.
Egy idő után váratlanul így szólt a Pálcikaember: Ha kioldozom a léggömb száját, a halak elillannak és elpusztulnak... Másképp viszont hogyan lehetséges az etetésük?
A Dokikám megérezte a szavak alját kavargató szomorúságot, de nem akarta könnyű hazugsággal mihamarabb rendbe hozni a dolgokat. HOGYAN ETETHETŐK A LÉGGÖMBBE ZÁRT HALAK?, ezen a fogas kérdésen kezdett gondolkodni.
A Pálcikaember már szeptemberben október huszonnegyedikére gondolt; szíve környéke felmelegedett, és megtelt a lelke várakozással. A naptárhoz sietett, s ha az teliholdat ígért, rögtön készülődni kezdett.
Ez a készülődés fáradságos munkából állt, amit ráadásul hosszas utánajárás előzött meg. A Pálcikaember végigtallózta a várost, s ha létrára bukkant, szeme felcsillant. Nagyon sok létrára volt szüksége.
Midőn kicsi udvarára már egy ijesztő létrahegyet összehordott, lázasan munkához látott. Kopácsolás közben szüntelenül szembesülnie kellett a létrák szokványos méretével. A hosszú tűzoltólétrákat szerette, mert azokkal maroknyi sem volna a gondja. Csakhogy azokból volt a legkevesebb.
Késő éjszakákig dolgozott, így végül sikeresen elkészült. Október huszonegyedikén, ahogy szürkülni kezdett: a holdnak támasztotta az óriáslétrát, és útnak indult. Egy üveg pezsgőt vitt a hóna alatt.
A Holdbéli Csolnakos kimondhatatlanul megörült a Pálcikaembernek. Rettegett attól, hogy nem érkezik meg, mert nem tudja összeszedni a létrákat, mert baleset éri, vagy épp holdfogyatkozás van. Nem tudott szomorúbb dolgot elképzelni, mint hogy egyedül ülje meg a születésnapját.
A Pálcikaember átnyújtotta a pezsgőt, aztán átölelték egymást. A kicsi verandán már meg volt terítve az asztal, letelepedtek köré, a hófehér kagylófotelekbe. Ettek, nevetgéltek, koccintgattak. A Pálcikaember szép pohárköszöntőt mondott, barátja meghatottan hallgatta.
Később, már kicsit spiccesen, elsétáltak a Hold pereméig. Ott leheveredtek, aztán egymást átkarolva, lábukat lelógatva elénekeltek néhány csendes őszi dalt.
Lent sokan kitárták ablakaikat, és a csípős éj ellenére jó ideig hallgatták őket.
Miközben cipőjét pucolta, az járt az eszében, hogy milyen régóta nem volt szüksége ilyesmire. De most pucolhatja. Egy rongydarabbal letörölte róla a port, apró kefével rákente a cipőkrémet, majd akkurátusan hozzálátott a fényezéshez. Egy mondatot ismételgetett magában.
A kicsi teázó előtt várakozott. Nagyon sokára tűnt föl a két lány, tanácstalanul nézelődtek, meg-megálltak, széthajtogattak egy hatalmas térképet, beletemetkeztek, majd fölpillantva az utcanévtáblát kutatták.
Én vagyok, mondta zavarta a Pálcikaember, s lehajtotta a fejét. Porosak a cipőik, szegények, ki tudja, mióta tévelyegnek a városban. Mennyi tanácstalanság! De hát az enyém is poros lett, órák óta várok rájuk.
Rohanniuk kellett a repülőtérre. Angélának hívták mindkettőt. Hozzánk most érkeznek az angyalok, ti pedig elmentek, ezt a mondatot gyakorolta a Pálcikaember.
Bonyolult repülőtéri folyosórendszerek és rendszabályok. Mennyi tanácstalanság megint. És búcsú nélkül kellett elválniuk.
A személyzet sietve eltávozott, az ajtókra lakatot kattintottak. A következő gép egy hét múlva kel útra.
Elindult hazafelé. Hallotta, amint zúgó motorral fölemelkedik a gép, aztán megpillantotta a házak fölött. Nyugatnak tartott, de kisvártatva visszafordult, és körözni kezdett. Egész úton ott keringőzött a feje fölött, mint egy hatalmas madár.
Mennyi tanácstalanság!
A szemerkélő esőben fáradtan ragyogtak a vadszőlő sárga, bíbor, barna levelei. Hol itt, hol ott szabálytalan időközökkel levált egy, és halott pillangóként hullott a nedves földre.
A Pálcikaember festett-fekete pokrócába csavarva ült öreg hintaszékében, lábát kék díszpárnáján pihentette. A gyapjúzoknis lábfejek nagyon vidámak voltak: ringatóztak, egymáshoz bújtak, élvezték a kályha melegét. A pokróc bolyhai kecsesen hullámoztak az ütemes ringatózásban, akárha sekély tengerekben, ahová megszűrve, de még életerősen ver be a fény, a puha szárú növények.
A Pálcikaember lehunyta a szemét. Szíve kihagyások nélkül dalolt őszi dalokat. Csengettyűzik bennem az ősz! Azt hallgatta.
A Pálcikaembert elkapta valami ronda hűlés, valabi szörtyű dátha, szipákolt és trombitált, tüsszögött és sóhajtozott. Körülötte papírzsebkendők pocsék havasesője.
A Dokikám egyedül ment fát választani. Néhol derékig érő hóban kellett keresztülgázolnia. Már-már visszafordult, de bennebb a fák között könnyebben járhatott, igaz, az ágakról néha kellemetlen hókupac zúdult a nyakába.
Vajon tetszene ez a Pálcikaembernek?, állt meg egy-egy sudár teremtés előtt. Lepakolta hátizsákját, s kibugyolálta a rókafarkú fűrészt. Nem, nem, talán amott, dünnyögte. Felcihelődött, vándorolt tovább.
Nem volt szíve bántani őket, üres kézzel tért vissza, s mégiscsak a sarki fenyőfaárusnál vásárolt: megvette a legnagyobbikat.
Sietett vele a barátjához, már egészen beesteledett.
Késésben vagyok, lihegte, s szaladt fölfelé a lépcsőkön.
Nem, nem szaladt, csak szaladt volna: a fenyő beszorult a lépcsőfordulóban. Se ki, se be. És vele együtt a Dokikám, bepréselődve fal s fenyő közé. Még toporogni sem tudott, pedig nagyon fázott. Várta, hátha kiszabadítja valaki, talán az angyal. De egy lélek sem járt arra, csend volt, karácsonyesti csend.
Sikerek. Zuhogtak, záporoztak rájuk. A Dokikámból igazi doktor lett. Ninocskát tenyerükön hordozták a férfiak. Ragics, hát ő egyszerűen nagy ember lett, fekete autóban suhant az utakon. A Fiatalember embereknek parancsolt. Ninocska könyveket írt. A Holdbéli Csolnakos háza benépesült. Lizavetta nyelveket tanított.
A Pálcikaember úgy érezte, lemaradt. Magányosan üldögélt szobájában. Csak az ablaküvegen felderengő tükörképe. Ha legalább volna egy tenger ott kint! De csak pusztaság.
Mindenki egyre fiatalabb. Én meg lassan olyan öreg leszek, mint a Mikulás!
Levelet kellene írni. Kedves D.! Aztán összetépte. Újabb lap, újra. Megint. Talán egy papírrepülőt kellene hajtogatni. Kiröpíteni az ablakból. Igen, ez egy jól sikerült papírrepülő. Újabb. Száz repülő, egyik csodálatosabb, mint a másik. Ez tényleg fantasztikus!
Egy idő után a Dokikám mégis meglátogatta. A Pálcikaember rögtön a tárgyra tért, büszkélkedett tudományával. Nézd, ebből a kockás noteszlapból is tudok, s ebből a lepedőnyi újságból is. Pillanatok alatt, figyeld.
A Dokikám mosolyogva várakozott. Nos, mondta végül, ezek aligha szállnak messzire. Inkább így kellene. Azzal szétbontotta a kész repülőket, és sebesen újat hajtogatott.
Negyedannyi idő alatt. Mesterien. Mint egy profi. Diadalmasan. És a gép messze szállt, messze, a tengerekig.
