Ármeán Otília: Láng Zsolt Berlinév című könyvéről. Székelyföld, 2005/5.
a képek ideje
a szövegek tere
a könyv ergonómiája
Láng Zsolt Berlinév című könyvéről(1)
A meleg miatt a nagyvárosi kerekezést felfüggesztő - éppen berlinévét töltő - utazó könnyen talál magának és családjának árnyas helyet Berlinben: a Gropius Házban megtekinthető azték kiállítás jégbe hűtött levegője egyszerre van összhangban a témával s a nézővel, az aztékok hűvös hegyeivel és a látogató hidegség-igényével. Az összefüggés konstatálása is felérhet egy kisebbfajta, jegelendő tanulsággal, mégis: "a kiállítás nagy tanulsága egyébként az, hogy el kell utazni Mexikóba". (121.)
Ezzel összefüggésben, itt mindjárt az elején leszögezem, hogy a könyv tanulsága, a könyv nagy tanulsága leginkább az, hogy el kell utazni Berlinbe. Ehhez nem fér kétség.
Szerencsére nem csak nagy tanulságok vannak. Szerencsére nem a Berlinbe utazás helyett olvasom ezt a könyvet.
A nagy kérdések számomra valahogyan így tevődnek fel: milyen tereket, milyen képeket kínál látogatójának (a turistának, az utazásban, mozgásban levő nézőnek) egy idegen város, milyen viszonyba kerül egymással térkép és mozgókép, város és reprezentációja, illetve - a könyv kapcsán lényeges kérdés: - hogyan szövegesíthető mindez. Utána pedig: hogyan, milyen sémák szerint működik a visszaolvasás? Még ha megbízható forrásértéket hitelezünk is a beszámolóknak, azaz a berlini valóság lenyomataiként olvassuk ezeket, s nem egy szövegben létrehozott városmintának, képesek vagyunk-e a szövegeket meghagyni ebben a valóságra vonatkozásban? Az olvasás nem kényszerít-e eleve az absztrakciós szintek felé fordulásra és további absztrakciók elvégzésére?
Mire vállalkozik tehát Láng Zsolt könyve, s mire vállalkozhat a könyvről írott értelmezés szövege?
"HISZEN JÓL LÁTHATÓ, MILYEN"
A Berlinév mondatainak fedezete az általuk leírtak láthatósága. A részletek, a minőségek mind jól láthatóak. A szavakkal vagyunk néha bajban. Ha arra vállalkozunk, hogy leírjuk azt, ami egyébként "jól látható" (85.), valószínűleg nem a megfelelő médiumot választottuk. Az írásban nem megmutatkozni, hanem el- és előtünedezni fog a láthatóságában megfogható valóság. Örömmel - ami persze nem tisztán az - nyugtázom magamban, mennyivel jobb helyzetben vagyok: nekem könyvről kell írnom, egyazon anyagot használjuk tehát. Mondatokat írok mondatokról, miközben a könyv mondatait másolom. És válogatom. Besorolom. Külön kerülnek azok, amelyek megismételhetők az értelmezésben, külön a poénok és a csattanók, külön a legváltozatosabb kitérőket bejárni kényszerülő kijelentések, az aforizma-gyanúsak, és külön azok, melyek az ismétlés kényszerítő erejével hatnak. Ki ne akarná legalább egyszer életében kimondani: "I am a Berliner!" Vagy németül, némiképp leegyszerűsítve: "Ich bin". Vagy magyarul, egy másik kényszerítő erejű mondatra utalva: "...tehát vagyok".
Láng Zsolt könyve leginkább a Berlinben létezés bizonyítékainak gyűjteménye. Berlin azért nagyszerű hely, mert folyamatosan és megbízhatóan tudósít arról, hogy van. Vansága egyfajta biztosíték látogatójának is. Mint egy kép, úgy tanúskodik. Ha ez a könyv kép lenne, valóban csak a rajta látható részletek létezéséről (és azok milyenségéről) tudósítana. Láng Zsolt Berlinben (körülötte a medveszobrok, a virágok, a papagájoknak épített hálópiramisok) van ("az ott én, vagyok!"), látom én is, hogy jól érzi magát. "Hirtelen mellbevágott, hogy ez mennyire otthonos hely, te jó ég, mennyire jól érzem magam." (6.)
Úgy gondolom, a könyv a valóságnak, ennek az otthonos helynek az igézetében íródik. És ennek az otthonosságérzésnek kíván a dokumentuma, a látlelete lenni. (Tessék csak elolvasni a Néha című szöveget!) Nem egy kiharcolt, megformált, szövegben létrehozott otthonosság ez, el kell érte utazni Berlinbe. Ott van. Vagy kinek ahol, ennyi még belefér. Néha azért előbukkan az a gondolat, hogy ez az otthonosság mégis teremtett valami, s hogy mindenképpen nyelvi hely is: "Azt mondják, Berlinben az az igazán jó, hogy az is otthonra talál, aki mondjuk szanszkritül gondolkozik. Aki pedig otthonos valahol, az még több otthonosságra vágyik, tehát még több nyelven megtanul. És teremt otthonosság-vágyában másoknak is otthont." (76.)
Néha azért előtűnik az a gondolat, hogy a nyelvünket nem tudjuk meghaladni, hogy ami kint van, ahhoz a nyelven, a fejen keresztül vezet az út. "A fejemről kellene írnom, nem a napokról. Belülről bemutatni azt a helyet, ahol ez a város megvan". Csakhogy. "Csakhogy nincs csakhogy. Mert itt, amikor képzeletet szól a szám, akkor is igazat beszél." (89.)
Vagyis egybeesés történik, a valóság betör a fejbe, betör a szövegbe, és az sem igaz, hogy ez, ami valóságként betör, olyasmi lenne, aminek nincsen neve. (Vö.: "a valóságról regényeken keresztül tudunk beszélni, mert ami valóságként betör, annak még nincs neve" - 71.) A név: berlinév, ami műfaj is, az irodalom, a fikció teréhez és idejéhez kapcsolódó történések gyűjtőneve. (Vö. "Ezt az első berlinévet akkor írom, amikor..." - 5.) Csakhogy. Ami itt képzelet lenne, az is való.
A berlinév téridejében olyan egybeesésekről szerzünk tehát tudomást, amilyenekkel képeket nézve szoktunk számolni inkább. "A Fotográfia [...] természeténél fogva tautologikus, a fényképen egy pipa mindig pipa, változtathatatlanul."(2) Illetve: "Az ábrázolt tehát összenő a fényképpel." (Barthes 10.)
"DE A SOK FÉNYKÉP EGYIKÉN SINCS RAJTA"
Tárgyának érzékeltetéséhez a regény nyelve metaforákhoz fordul (s nemcsak a regényé, minden nyelv ilyen, ebben a mondatban épp ez a "fordulás" emlékeztet erre: a trópus magyar neve, mely forgalomban is volt egyes antik retorikák fordításában, a "forda"), ez a metaforikus nyelv viszont nem a tárgyra szabott. A regény így a nyelvcsinálás eszköze, a még nem létező nevek feltalálásáé, viszont a tárgy, amit az új nyelv megteremt, már nem az, ami az új nyelvet életre hívta. Nincsen olyan nyelv, ami megnevezné azt, ami van. Azt, ami adott, s ennek az adottnak a nyers, meghaladhatatlan, egyszerűen csak tudomásul veendő voltát.
Ugyanígy, a fénykép a hiányt nem tudja megmutatni. A fényképen nem lehet rajta Nefertiti bal fülének hiányzó felső része, és nincsen rajta az arcvonásait uraló fájdalom sem. (23.)
A fénykép csak azt mutatja, ami ott volt. Képes jelenlévővé varázsolni a múltat ("a fénykép azt tanúsítja, hogy a tárgy valóságos volt, csalafintán azt mondja, hogy most is élő") - "ugyanakkor ezt a valóságost a múltba száműzi". (Barthes 82-83.)
A könyv, az írás viszont mindig csak közvetít, arról szól, ami már csak nyomaiban, csak valami mássá átalakulva van jelen. Aki ír, az a tegnap, az elmúlt, a volt emlékezetessé tétele miatt ír. És a ma, amikor az írás megesik, az írás ideje már mindig is tegnap. A könyv egyik mondatát parafrazálva: "Írok, hogy a ma holnap is legyen." Az írás egyik nyeresége az idők megsokszorozása tehát, minden egyes ma továbbra is jelen van a holnapokban, az olvasható szövegek által. Egy másik nyereség is jól látható, ezt a grammatikai alany fejezi ki, az én (én írok), aki mindig más. Érthetem Láng Zsoltra, érthetem magamra. Mert leírta, és nem lefényképezte, el kell hinnem Láng Zsoltnak, hogy én is boldogabb lennék Berlinben. Mindenki boldogabb lenne Berlinben. Láng Zsolt Berlinében legalábbis. (Kis tanulságból újra a nagy: Láng Zsolt Berlinéhez a Berlinéven keresztül jutunk, el kell tehát olvasnunk, sőt olvasnunk kell. Vajon az értelmező otthonosságát is a képzeletével egybevágó szöveg jelenti?)
Na igen, de a Berlinév mondata nem egészen a fenti parafrázis szerinti. A pontos idézet így hangzik: "Ez az írás azért születik, hogy holnap is ma legyen." (77.) A Berlinév tehát nem annyira a különböző idők egymás mellett, egymásban létezését üdvözli, inkább arra tesz kísérletet, hogy kitartson kivételes pillanatokat, ahogyan arra a fénykép alkalmas. Ne legyen holnap, legyen ma. A ma mindenképpen legyen, inkább legyen a ma, mint a holnap.
A kép mint olyan médium, amelyik képes megőrizni valamit a valóságból, a szöveg ambíciójává válik. A képpé válás igézete ott munkál a kijelentésekben, s ennek a vonzódásnak a láthatóvá tett jelei a szöveghez kapcsolódó fényképek. Sajnos, ezek nem tudják megmutatni médiumuk jellegzetességét, a könyv tere nem ad alkalmat ezek autonóm szemlélésére. Méretük és a papír minősége miatt (hol vannak a fények, amiket a szerző is oly fontosnak ítél - 27.) nem tudnak a szöveggel egyenértékűen megszólalni, alulmaradnak a betűk vizualitásával szemben.
Egyetlen esetben követeli ki magának a kép az őt a szöveggel szembesítő figyelmet. Arról a képről van szó, amely a borítólapon is megjelenik (10.), és arról a szövegrészről, amit a hátlap fülszövege is idéz. "Néha azt gondolom, magamat kellene a lámpaoszlophoz láncolnom, nem a biciklimet. Aztán elveszíteni a kulcsot." (122.) A leláncolt biciklimaradványból új élet sarjad, üléshez tartozó élet, növényi lét. A kép kiegészíti a szöveg állítását, és finom iróniájával elfogadhatóvá teszi. Úgy jutunk a szövegtől a képhez, ahogyan az utazó, a különböző látványokat változó perspektívából regisztráló, izgő-mozgó létező rögzített nézőpontú megfigyelővé, ülő életmódot folytató íróvá vagy a fények mozgását, a történetek felsejlését követő nézővé válik. Szöveg és kép találkozása a mozgó és a rögzített nézőpontok váltogatását teljesíti tehát be.
A két médium összekapcsolódását egy másik médium múlhatná felül, ez pedig a film, hiszen ez egyaránt tudósít arról, ami bent zajlik - a valóságtól független képzelet mozgásáról -, ugyanakkor a fotográfia dokumentum-minőségét is hordozza: "Valami történt vele. Csak áll ott, maga sem érti a helyzetet. Bámul a távozó, bizonytalanul tipegő nő után. Arcán halomnyi érzés kavarog, miközben mozdulatlan mindene. De belülről átvilágítja az új szenvedély, és a fények játéka kívülről is nyomon követhető. Kész film. Kész szerelem." (109.)
"EGY A VILÁG."
A berlinévekben minden egyes történet egy-egy képnek az elmesélése (megfilmesítése, ha tetszik), a használt képek pedig felfüggesztik a történetek időbeliségét. A térkép narrativizálódik (a valósággal való összevetés során sejlik fel a város egyik, tulajdonképpen az átépítéseknek, a járható utak járhatatlanná válásának a története), az emberi sorsokat, élettörténeteket felvillantó párbeszédek pedig állóképszerűek, eleje-közepe-végnélküliek. Bárhol elkezdhetők, és bárhol abbahagyhatók.
A sűrűsödésről, tér- és idődimenziók egybeolvadásáról éppen a cím tanúskodik. Berlinév. Kronotoposz, bahtyini értelemben.(3) Az év akár nap is lehetne: Berlinnap. (62.) Egy hosszan kitartott pillanat. Az egyes napok természetesen más-más eseményekkel telnek, a bennük átélt idő és tér, illetve ezek viszonya kivételessé és egymáshoz hasonlatossá teszi őket. Egyetlen napban is benne van az év, mivel nem a valahonnan valahová jutás a fontos, nem a lélek változása az idegen városban (ami tér is, és idő is), hanem a már legelső nap átélt otthonosság megőrzése.
Hogy a Berlinév térideje elkülönül mindentől, ami megelőzi, és talán attól is, ami követi, azt a könyv első mondata és az utolsó följegyzés biztosította keret bizonyítja: a szövegek az évadszünetben íródnak ("Ezt az első berlinévet akkor írom, amikor legördül a függöny, és végérvényesen vége az évadnak." - 5.), és akkor hallgatnak el, amikor az új évad kezdetét veszi az újabb bemutatóval. A hazautazás történetét meséli a szövegrészlet, a határok átlépését, a vámosok várakozásainak beteljesítését:
"A vámosok nagy napja ez! Egész életükben erre vártak, a napra, amikor hártyaként kifeszülnek a reszketeg vágyak elé, és akkor... Lényük egyszerre sokkoló és izgató, elkeserítő és felajzó, ellenséges és kecsegtető. Lábukat-karjukat megfeszítve állják el az utat, de kitágult szembogaruk jelzőlámpáján villogva harsog a felirat: gyerünk, szépem, törj át rajtam, szakíts szét, zúzd össze ellenállásom görcsösen feszülő inait, törd pozdorjává avítt imágómat! Csókolj hamuvá! Elkezdődik hát a dráma, igazi színháza a kimondhatatlannak. Mindent fel kell srófolni a remegésig, a könnyekig, a robbanásig. És ebben a halálos felfokozottságban a világ egyszeriben lehámlik rólunk, csak én és te vagyunk, du und ich, tu şi eu, a várakozás láthatatlan történéseiben már többször megtörténve, egybekelve, szétoszolva." (124-125.)
A kiürülő színház az írói befelé fordulást, az újra benépesülő az olvasók tábora elé állított művet jelentheti. A színház médiuma újra olyasmit ígér, amire a könyv sosem képes, a kimondhatatlan megmutatását. Az egybekelések és szétoszlások történéseiben eljátszhatunk a te és az én kitalálásával: legyenek ezek színész és szerepe, könyv és olvasója, esetleg chiasztikusan, író és imágója. Vajon mi más lenne még odaérthető?
"NEM DIKTAFONNAL DOLGOZOM"
És az odaértettek mennyire ellenőrizhetők? A könyv ergonómiája, olvasóbarátsága abban is megnyilvánul, hogy olyan kiismerhető igyekszik lenni, mint egy kép. A részletek olyan aprólékosan ismerhetők, "akárha egy fénykép". (39.) De igyekezet marad ez, hiszen felvevőgép nélkül dolgozik az alkotó. Hiányzik az az apparátus, amellyel az olvasó, értelmező visszapörgetné az elhangzottakat, s visszaolvasna, összevetné a berlini valóságról adott beszámolókat a berlini valósággal. Az ellenőrzést a könyv által lehetővé tett absztrakciós szintek irányíthatják, azaz ami a szövegeket médiumok egymásra találásaként, nyelvhasználatok ütközéseként olvastathatja.
Mindebből pedig csupán kis ízelítőt kaphatott ebben az értelmezésben az olvasó. Pedig talán szívesebben írtam volna kivételes mondatokról, melyek számomra az írás értelméből közvetítenek valamit, és nem bírnak semmiféle egyéb elméleti értékekbe konvertálható tanulsággal.
Azzal a nagyvonalúsággal, ahogyan a toplisták és a szavazások korában (szinte) bármelyik könyv "a nagy könyvnek" nevezhető, hadd mondjam el mégis, melyik a könyv legszebb mondata számomra. Berlini nőkről, Márairól, szoláriumról, várakozásról, türelmetlenségről szóló szöveg végén hangzik el az elbeszélő útját keresztező - tulajdonképpen akadályozó - nő azon eszközéről, mellyel eltérítheti a várakozásban előre megtörtént indulatokat: "Ezekből a mosolyokból lehet megtudni, hogy a világ értelme meg szokott változni." (49.)
Ha mindig ilyen finoman és elegánsan, ezzel az egyszerű grammatikával vehetnénk tudomásul, hogy a dolgaink nem egyszer s mindenkorra valamilyenek. Ha mindig ilyen könnyen épülne ki az ív, a kis dolgoktól a nagyvilágig, születéstől elmúlásig.
Mégiscsak a láthatóságukban kellene keresni a dolgokat. A gondolat otthonosságát a megfogalmazás bájában, téridejében.
Jegyzetek:
1. Láng Zsolt: Berlinév. Felméri Judit fényképeivel. Koinónia, Kolozsvár, 2004. (A jelen méltatásban pusztán oldalszám kíséretében megjelenő idézetek ebből a kötetből valók.)
2. Roland Barthes: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Fordította Ferch Magda. Európa, Budapest, 2000. 9.
3. Vö.: "Az irodalmi-művészeti értelemben vett kronotoposzban a tér- és időbeli ismérvek konkrét, tartalmas egységben olvadnak össze. Az idő itt besűrűsödik, összetömörül, művészileg látható alakot ölt; a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé, történetté nyúlik ki." - Mihail Bahtyin: A tér és az idő a regényben. In: Uő: A szó esztétikája. Gondolat, Budapest, 1976. 257-258.
