A szomszéd nő. (részlet, teljes pdf lásd lent) Koinónia, Kolozsvár, 2003.

A szomszéd nő
(részletek)

STOCKHOLMI ÉJ
A BOLGÁR KALAUZNŐ
A BERLINI VONAT
BOMBAY
A RODOSZI
MÁNGUMNITÁ BOALAGNÁ TUNG
ARANYSZARV
A SZOMSZÉD NŐ

Stockholmi éj

Gott Nytt Ar! Kékkel festették a sárga óriásléggömb oldalára, és miközben az óvárosba beérünk, legalább hatszor átfutunk alatta. Vezetni nem lehet könnyű, de a taxis ismeri a várost. Kronebergsgatan, mondtam, miután beültem a hátsó ülésre. Kérdezett valamit svédül. Kronebergsgatan, ismételtem meg, mert nem akart indulni. Megmutattam a névjegyet, á, kjöaöaboasaa, olvasta, és indított. Amikor elbúcsúzunk, műanyag névjegykártyát ad, Solotaxi felirattal, rengeteg telefonszámmal, a túloldalán meg pokémon figura. “Igen”, olvasok ki egy svéd szót, de fogalmam sincs, mit jelent.

Ursula Upstanden, mutatkozik be a nő, aztán kiderül, tud magyarul, megtanult a férjétől. De a férje nincs itthon, Alandra utazott, finnugor kongresszusra. Azért maradhatok. Azt kérdezi: jól hallotta-e a nevemet, és az vagyok-e, aki vagyok? Mert akkor olvasta egyik könyvemet. Tetszett neki, annyira, hogy megfogadta, ő ezzel az emberrel meg fog ismerkedni. Kilenc év telt el azóta.

Megkér, olvassak föl a könyvből. Kezdjem az elején. Az elején? Nevetve mondja, hosszú az éjszaka, délután háromkor kezdődik, és majd csak holnap délben kezd virradni. Az előszoba ablakából a városháza hátsó fertályára látok, vörösen ég a falra futtatott vadszőlő. A városháza tornya lyukacsos, átlátok a bíborlila égre.

“Az üvegen túl narancssárga ragyogás”, kezdem a konyhaasztalnál ülve, az ablak mellett, és ahogy befejezem az első oldalt, már csupa villanyfény a város. Ursula is felkapcsolja a lámpát, majd miután visszaül, hirtelen megfogja a kezem, pontosabban kezemre teszi kezét, és azt mondja: szeretlek. Váratlanul ér a dolog. Szünet nélkül belekezdek a következő novellába. A tökéletlen nyelvtudás számlájára írom vallomását, nem pillantok föl. Az öbölben folyamatosan berregő jégtörők alatt hasad a jég. A roppanás messziről indul, aztán úgy erősödik ablakrezegtetővé, hogy hangja alig lépi át az észlelhetőt. A második elbeszélés hosszabb az elsőnél, berekedek, el-elhallgatok, ilyenkor Ursula biztatóan megsimogatja kézfejemet. Aztán odahajol hozzám, és megcsókol. A számat. Azt suttogja, feküdjünk az ágyra, úgy olvassak tovább. Feszélyezetten oldalra fordulok. Két párhuzamos híd fut be az óvárosba, a kicsi öblöt átszelve. A két híd között háromemeletes régi ház áll a vízben, kikötői vámház vagy kaszárnya lehet. A hidak között nincs befagyva a víz, tükröződnek a királyi palota fényei. Az ablaküvegről viszont azt látom, hogy Ursula átmegy a szobába, felkattintja az ágy melletti lámpát. Vajon nem boldog? Vagy a svéd nők tényleg mind ilyenek?

Nem tudom, miért, hirtelen azt gondoltam, hogy mennyi szenvedés van a földön. És semmi nem mutatja. Semmi. Az arcokon nyugalom honol, csak a gyomor falát rágja át a fájdalom. Aztán közvetlenül ez után arra gondoltam, hogy milyen mulatságos is az élet, merthogy van valami elkerülhetetlenül közhelyes abban, ami történik. Most is történni fog. Róbert javasolta, hogy karácsonykor Stockholmba menjek, jóllehet, én inkább Ciprust választottam volna. Róberthez igazán közel soha nem kerültem, valószínűleg ő sem rajong értem, de tanácsait megfogadom. Ha már utazni lehet… Róbert szerint angyalok korcsolyáznak a Malaren jegén, érdemes meglesni őket. Valódi angyalok, és szabályos nyolcasokat rajzolnak a jégre. Ám leginkább az éjszakáért érdemes ilyenkor Svédországba utazni!

Ursula befészkeli fejét a vállamra, fél kézzel tartom a könyvet, ügyetlenkedve lapozok. Egy szőke nő alszik a vállamon, és barna levegőt lehel az arcomba. A távoli roppanásokat elfödi egy gyöngyöző hangocska; mintha zebrapintyekkel telezsúfolt, letakart kalitka volna a közelemben. Leteszem a könyvet magam mellé, mire felébred. Szeretlek, mondja újból. Meg akar csókolni, aztán meggondolja magát, előbb kibújik ruhájából.

Mézeskalács illatú köldöke volt. Mézeskalács a formája, és pereméről szőke szőröcskék, mint valami arany vértezetbe öltözött fáraóhangyák vonultak libasorban lefelé, egy dióillatú völgybe. “Min fitta”, ahogy Ursula mondta. Mit jelent, min fitta, kérdezem? Megfogja a kezemet, és elindul vele a fáraóhangyák nyomában.

Mennyi barnaság rejtőzik egy szőke nőben, mennyi barnaság egyetlen szavában! Itt ülve most, egy maszatos monitor előtt, nincs mire emlékezni. Csak arra emlékszem, hogy az emlékező elveszett. Lekötötte testemet a teste, elcsalta, zavarba ejtően fontos tanácskozásra hívta, és innentől a tudat, magára maradván, testhez nem tartozó szárnycsapásokkal szállt ide-oda. A város, az könnyebb, János elmagyarázta az ablakból, mi micsoda. Vannak szavaim: a Riddarholmen, a kerek Hangversenyterem, a körletre emlékeztető Múzeum, az Öreg Torony, a Kragan és így tovább. Persze a test porcikáit is megnevezhetném, mert láttam és tapintottam őket, de egyrészt, amire én azt mondanám, hogy szeméremtest, Ursula… akkorát nevetne, mint az ég. Min fitta!

Kiolvastam a könyvet, aztán lemezeket hallgattunk, aztán elmesélte az életét, aztán halat sütöttünk, aztán megmutatta fényképeit, aztán ettünk, aztán megtanított valamire, aminek az a neve, hogy Jul, és közben egymásra kell gondolni. És valami barátnők is jöttek, föl kellett öltözni. A barátnőkkel megittunk egy üveg bort, és a nyelvekről beszélgettünk; az egyik zenész volt a brommai zenekarban, nála volt a hegedűje, és eljátszott valamit, csak azért, hogy bebizonyítsa a hangsorok matematikai képletének érvényességét. Mielőtt elmentek, Ursula fogadalmat tétetett velük, hogy engem nem láttak. Nevettek mind a hárman. Lelifteztünk mi is a lányokkal, az utcán rohangáltunk, csúszkáltunk, a csillagokat néztük. Stockholmban elképesztően mások a csillagok. Nem is gondoltam, hogy ennyire különböznek az egek egymástól. Az Orion például nem volt sehol.

Azon az éjjelen mindent akarhattam volna, és mint egy emlékező szivacs, akkurátusan felitathattam volna a csipkésen kivilágított svéd éjszakát. Belekortyolhattam volna a test összes forrásába. Sehol nem voltam. Vagyis megvolt a nyelvem, ami megízlelte az ízeket, csakhogy nem volt összekötve az agyammal. Semmi nem rögzítette a részleteket. Elszállt a memóriám. “Memory test failed”, írta ki az előbb a monitoromon a gép, és csak sípolt. Némi határozott paskolás után indult el újra.

Hogy valójában mire emlékszem? Arra, hogy a férjnek lábszaga volt. Szentigaz, lábszagom van, vallotta be János, miután hazatért, és papucsba bújt. Hiába mossa, magyarázkodott, a lábhúsnak van szaga, a sípcsontnak, a körömnek: nem cserélheti másra. Egyebet nem is tudok meg róla egész délután. De hát nagyon rövid egy stockholmi délután. Ursula vihorászik, feltűnően idegesen. Mint rossz színészek játsszuk el, hogy nemrég toppantam be hozzájuk. Végre kitör a felszabadult nevetés, amikor János, beleszagolva a levegőbe, azt mondja: mmm, micsoda illat, valahol mézeskalácsot sütnek!

A bolgár kalauznő

Na?, kérdezte türelmetlenül a határőr, mi lesz hát? Vágyakozva Kelet felé fordítottam arcomat. Sok mindent látni szerettem volna… A legtökéletesebb ortodox katedrálist, a Hagia tu Theu Szofiát… Nem csupán látni, hanem annál többet, valódi szerzetesként hasrafeküdni Szent Vazul ikonja előtt, meghallani a kövek suttogását… és mindenképpen megkóstolni a bakhlavánál is édesebb böjti pogácsát. Lesz-e újabb földrengés?, hajoltam be az üvegbódéba. Igen, bólintott a “csausz”, és döntésnek véve gyáva kérdésemet, pecsételés nélkül visszadobta útlevelemet.

Edirnéből visszafelé úgy gubbasztottam a kivilágított fülkeablakban, mint egy díszes iniciáléba beszorított krónikás. Mondjuk a Képes Krónika 38. oldalán, ahol “A magyarok pusztítják Bulgáriát” című talányos bekezdés olvasható. Szegény bolgárok, ők úgy jártak, mintha mi most németül beszélnénk. Vagy a keresztség felvételekor újlatinra cseréljük a magyart, és most románul szidnánk a románokat. Vagyis a mi édes anyanyelvünk nem román volna, hanem egy hetedik újlatin… mondjuk ungarónak neveznék, és a legszebb, a legdallamosabb volna, sok e-vel. Eszkele, így mondanánk az iskolának. Femelye volna a nő neve.

A szvilengrádi peronon szuszogott a vonat, amikor a bolgár kalauznő megjelent. Alacsony, vékony, törékeny nő; két melle a sötétkék zubbonyba, haja a tányérsapka alá betuszkolva. Egy szabványos, azazhogy mégiscsak megrázó történetbe volt belecsomagolva: láttam rajta, ahogy kicsit oldalazva szaporázott a szerelvény mentén, láttam egész életét. Sokat szenved, de valahogy mégis boldog. Nem, nem boldog, de ismeri, mi a boldogság. Megdobbant szívem… Mint amikor négylevelű lóherére bukkanunk, nem, ennél tragikusabb dolog történt. Képzeljünk el egy hatalmas, szutykos testet, legyen ennek a kalauznőnek kalauz társa, pocakos, lihegő férfi, válltáskája ágyéka előtt fityeg, tányérsapkája lakkos ellenzőjén hurkaujjának maszatos nyomai… képzeljük el, ahogy ez a zsíros test bezuhan egy virágos rétre… és nyekkenve elterül… A pálinkaszagú balkáni vágyak iszákja megvonaglik, ennyi történik, és marad a cementzsák, a súly. A másnapos lehelet ecete. Semmi kéj, semmi remény. Akkor e tömb alatt mégiscsak elindul valami: bebábozódik a rét fénytől megfosztott lakossága, majd az apró bábokat szárnyas lények rágják át belülről, és nedvesen csillogó szárnyaikat zizegtetve fölröppennek. Mintha maga a rét szabadulna ki a szutykos test alól, és szállna fel...

A Balkán olyan ország, ahol forrás nélkül érik a vágy bora, rövid hortyanással új dimenzió tárul, majd zuhanás nélkül alél vissza a szárbaszökkent képzelet; gyorsan és dúsan termő fák émelyítő, ízetlen gyümölcsökkel fecskendezik tele a földet; a kolostorokban ecsetük hegyét nyalogatva dolgoznak az ikonfestők, a diakónus kakasvérrel űzi el az átkokat a templomi túlórában…

Ellejtett az ablakom alatt, és feléledt az iniciáléba rekesztett krónikás. Úgy sejtettem, ha sikerülne ennek a nőnek elmesélnem saját történetét, akkor kizökkenteném őt a mindennapokból, legalább néhány percre megfeledkezne szutykos beosztottjáról, akinek két csillaggal kevesebb fityeg gallérján, mégis kakas módjára uralkodik fölötte.

Kiálltam a folyosóra; a várakozás órái következtek. Tudtam, még visszatér. Szegényesen kivilágított falucskák mellett zakatoltunk el. Szemem hegyek sötét karéját rajzolta az ablaküvegre. Egy-egy közelben elfutó bokorból riadtan vergődő madár röppent föl. Rágyújtottam, de nem esett jól, mert nem láttam a kifújt füstöt. Végül a russzei határ előtt, mintha búcsúzni jönne, megjelent a folyosó végén, és sebesen elindult felém. Olyan viharosan közeledett, hogy gépiesen az ablakhoz tapadtam. Nem ért hozzám, mégis éreztem, amikor mögöttem elhaladva megrezzen. Forró infrateste levált valóságos testéről, és ott ragadt: narancsvörös és mélylila nyúlványok, az élesebb színfoltok pulzáló kontúrjaival, amelyek szabálytalan vastagságú spirálokban örvénylenek. Az én infratestem ráakaszkodott, nem törődve a vágyakat követő elhamvadás olykor fojtogató boldogtalanságával. A fénykörök színeiből újabb színek folytak elő, akárha egy régi rádió titokzatos varázsszemében történne mindez... Pontosabban olyan volt, mintha üvegpalackba egy másik, folyékony üvegpalack ömlene, lüktető körvonalakkal, amelyek őrzik önmagukat, miközben feladják az emlékezet szolid evidenciáit. Percről percre változó világ emelkedett a hétköznapi dolgok szürkesége fölé, legfőképp talán nem is az új színekkel, hanem az egybefolyás és különválás nem hivalkodó bátorságával. Mintha belülre, a szerelvény folyosójára költözött volna az aldunai táj: a csalánmezők mélyzöld bolyhai közé sárga esővíz folyt, és a kéklő fűzfabokrok alját bíborló csend töltötte ki. De hát tévedés csendről beszélni, mert a hangok infraszféráiban rimánkodó kiáltást lehetett kivenni, hogy végül olyan fültépően sikkanjon tova, ahogyan a megfagyott üvegtáblán végigfut a latens molekulaharcok nyomán támadt repedés.

Ennyi, sóhajtottam, de akkor váratlan dolog történt. A nő, mielőtt elérte volna a folyosó végét, lelassította lépteit, és hátrafordult. Fekete szemeit rám emelte, és megnézett. Ehhez az olajosan izzó szempárhoz képest az infratestek násza, képzeletem megannyi játéka, semmi sem volt… Azt mondta ez a tekintet, hogy még a történetemre sincs szüksége ahhoz, hogy tudja, ki vagyok, és megszeressen. Olyan volt ez a két feketén ragyogó szemgolyó, mint valami sötét jegy a testen, végső bizonyosság az évekig tartó keresésben: megtaláltuk ikertestvérünket.

Bármilyen nevetségesen hangzik is, sokkal több volt ez, mint amit hosszan ki lehet bírni. Kalimpáló szívvel álltam ott, nem, nem jóra, hanem a menekülésre készen. Ha meglódulna az idő, és nem homokszemek peregnének alá, hanem hatalmas tömbök repednének le, megbontva nem csupán az én időmet vagy az övét, hanem az egész szerelvényét, Bulgáriáét, Romániáét, Magyarországét, akkor… Akkor nem kell ábrándozni tovább, hanem futni kell az ellenkező irányba. Vagy ha földbegyökerezik a láb, hát megvakulni. Vagy ha az sem, akkor el kell fordulni, és az ablaküvegen terpeszkedő folt előhívta láncolatra meredve, visszatérni a célállomás emlékének szokványos ígéreteihez.

Ahogy csattant a vagonajtó balvégen, nyílt a másikon: érkezett a kalauz. Kimérten dülöngélve, jóllakottan fújtatva, ábrázatán a lassan járj, tovább érsz ostoba falánkságával. És amikor mellém beállt, hogy rágyújtson, valamit mesélni kezdett. Sapkáját föltolta homlokára, pocakját megvakarta fityegő bőrtáskája alatt. Fel sem merült benne, hogy nem értem, mit mond. Vakarózott, hosszan, jóízűen, az ablak fogantyújával háta közepét bökdösve, miközben mesélt valamit. És néha suttogóra fogta rekedtes hangját, elvigyorodva közelebb hajolt, tompa vállmozdulatokkal bökdösve a nőt elnyelő folyosó felé, bele-belenyerített fülembe. Néha elkomorult, néha felhördült, csámcsogva idézett elém félreérthetetlen jeleneteket. Én pedig maradásommal, ajkamon a kényszeredett mosollyal társául szegődtem, cinkosa lettem az összes perverz mozdulatnak, térdrándulásnak, ujjemelgetésnek, mint egy visszafejlődött kamasz, aki negyvennégy évesen még a hetedik osztályba jár, a lányok szoknyáját emelgeti, kiköpdös a második emeleti ablakból az elegáns hölgyek kalapjára, és obszcén rajzokat vés az osztály frissen lakkozott padjaira.

A berlini vonat

Az Ostbahnhof és a Zoo között harminckét perc van a menetrend szerint, ennyi idő alatt történt. Én álltam a folyosón, az ablak előtt, ő ásítozva, recsegő-ropogó inakkal kikecmergett mellém fülkéjéből. Talán látta, amikor Pesten felszálltam, vagy ismert valahonnan, magyarul kezdett mesélni. Kosarazott az iskolában, aztán meg úszott, egyszer ő volt a mellúszó Balkán-bajnok. Ma sem hagyja magát, esténként kétszáz felülést csinál, reggel fél órát szobabiciklizik, napközben óránként megfeszíti izmait, majd ellazul, megfeszül, ellazul hatszor egymás után. Miközben tornagyakorlatairól mesélt, a hasára mutatott. Igen, a hasára volt a legbüszkébb; nem takarta el, rövid tornatrikót hordott, amiben a dicsekvésen túl persze az is benne volt, hogy az ellazulásra, sőt, hájasodásra hajlamos, fegyelmezetlen hasat csak a szüntelen ellenőrzés tudja kordában tartani. Makulátlan hasa volt. A köldök rajzolata megigézett, a Mercedesek körbe foglalt, összefutó csúcsú háromszögeire hasonlított. A három jellegzetes körsugár szüntelenül mozgott, mintha a világidőt is mutató karóra mutatója volna. A középpont pulzálva kitágult, és váratlanul megismétlődött újból a kör keretezte rajzolat, további ismétlődéseket sejtetve, ami a belemerülés ciklikus élvezetét az ördögi végtelenségig fokozta. Hogy miért ördögi? Mert mindez egy nem-euklidészi térben volt elhelyezve, vagyis egyértelmű volt a turpisság. A szemnek nem evilági bonyodalmakon kellett keresztülvergődnie, hogy eljusson a mélybe, ahol a lélegző bőr pórusai kinagyítódva sóvárogták a bennük gyönyörködve elmerülő tekintet elismerő villanásait. “Bedughatod az ujjadat”, mondta váratlanul. Körbenéztem, nekem szól-e a felszólítás, de hát senki mást nem láttam. Tétován felemeltem kezemet, kiegyenesítettem mutatóujjamat. Eleinte csak bátortalanul köröztem, hiszen a felkínálkozó formák is ezt kívánták; tisztelettel, megszeppenve, leplezve a feltámadó türelmetlenséget, elidőztem a peremen, körbesimogattam, leróva a bámulat köreit. “Na, bedughatod!”, szólított föl, elveszítve türelmét.

Lehunyta szemét, s ahogy végső beleegyezését tekintetéből is ki akarván olvasni, felpillantottam, rebegő orrlukainak látványa az igézet új varázsával kicsit levont a köldökéből, jóllehet a maga perverzen fenyegető, tátongó sötétségével mégiscsak elbátortalanított. Vagy talán inkább ajkai voltak fenyegetőek? Mindenesetre a mosoly árnyát, leghalványabb emlékét sem láttam rajtuk. Széles vállait hirtelen megemelte kicsit, karjait hátrahúzta, amitől megfeszültek a köldököt körülölelő izomkötegek, egyenként kivehettem őket. Egyfajta rácsozatba fonódó páros párhuzamosság rajzolódott elém, az “itthon van-e a kicsi kutya?” gyermekjáték záródó-nyitódó ujjaira emlékeztetve, így hát nem csoda, ha ösztönösen kirántottam ujjamat. Amit a vámon nyerünk, elveszítjük a réven, mondta talányosan, mintha valamit értésemre szeretne adni, aminek én eleve alkalmatlan volnék a közvetlen megértésére.

Később azt kérdezte, látszólag párbeszédünk valódi nyitányának szánva, azt kérdezte, honnan tudtam, hogy ennyire köldökérzékeny. Hiszen ő mondta, akartam felelni kérdésére, de hallgattam. Nem szavakkal, hanem szemöldökének halvány, de határozott intéseivel épp tudomásomra adta, hogy ennyi volt, most már ne is kísérletezzem.

Pedig már bosszantott az elhamarkodott visszavonulás. Igéző kirándulás volt, miközben persze semmi nem történt, azaz kicsit elkábultam. Az ujjbegyemben forróság örvénylett, nem tudott szétoszolni, felszívódni a vérembe. Mintha felhevített higanyba nyúltam volna, vagy pontosabban elemezve az érzékelés ennél bonyolultabb hasonlatokban kifejezhető emlékeit: lángoló kínai vaníliafagylaltba.

Kérdezte, ennyire ismerem a nőket? Talán, bólintottam enyhén megremegve, mert látni véltem, hogy végre megjelenik ajkain a mosoly. Ennek a nőnek a legritkább ajándéka a mosoly, annyira ritka, mint óriásszivárvány a metropoliszok egén. Én mindenesetre már mosolyogtam, egyre szélesebben, és már-már szóra nyíltak ajkaim, mert ott volt nyelvemen egy hosszú-hosszú mondat. Nem egyszerű mondat. Inkább egy halat képzelek helyére: színesfarkú guppi hím, amelyet még a néma és alig moccanó házascsigák is felajzanak, lebeg szám akváriumában, a csiga remegő ajnárának (tudom, hogy van ilyen szó is) médiumaként.

Akárha parányi gömbvillám emelkedett volna ki a szemgolyó kráteréből, ő pedig sebesen befordult fülkéjébe. Azt hittem, nem fogom többé látni.

Két perc sem telhetett el. A szerelvény még nem kezdett fékezni. Az esti fények szétfolytak a robogásban. Távolban már feltűntek a Tévétorony villogó fényei. S akkor újból megjelent a fülkeajtóban. Nem torpant meg a küszöbön, hanem egyenesen nekem rontott, és egy messziről, még a fülke mélyéből indított mozdulattal mellkasomba öklözött. Nekiestem a fülkeablaknak, nem kaptam levegőt. Bocsánat, csuklottam föl egy töredezett szót, valahonnan a jólneveltség romjai közül, mintha juszt sem venném tudomásul, mi történt. Mintha rossz vágányváltás következménye volna az egész, jóllehet az egész világ tudja, ez egy sima ország, soha ki nem csordulna egyetlen pohár víz. Pislogtam kifelé egy megtiport vesszőkosárból.

Érthetetlen gyűlölet lobogott szemében. A gömbvillám visszatért a kráter fölé, ott robbant föl, kioltva a szem szelíd, barna fényeit. De a második ütésben volt már más is, nem puszta, nyers gyűlölet. Láttam rajta, igazán bosszantja, hogy nem vagyok nagyobb, hogy nem tud jó érzéssel ütni. Hogy nem vagyok betonfal, ami megreped, tankpáncél, ami behorpad, acélüllő, ami széthasad. Kis fecni vagyok, összegyűrt papírzacsi, semmirekellő fröccsenet. Az indulata nagyobb volt, mint én. És ettől megint felhevült gyűlölete, és kitört.

A harmadik ökölcsapás előtt kezdett fékezni a vonat. Futottunk a végállomás felé, éreztem a folyosón szétáradó folyóillatot, a vadaskerti fák gyantaillatát, még az állatkerti tevekarám trágyaszaga is betört valahogy. Nem tudtam magam átadni a régóta várt megérkezésnek, mert ő újra meg újra belémvágott, már csak fonákkal, mintha nem az erő, hanem a technika lépett volna főszereplővé elő: a fonák pörgetés törvényeknek ellentmondó jelenségét ízlelgetné, nem pedig hatás–visszahatás eltorzult összefüggéseit. A kifinomult térben az én létérzékelésem is kitágult: olyan érzésem támadt, mint amikor a falusi makadám úton robogok biciklivel kiszemelt halászhelyem felé, de nem tudom átadni magam a csobogó patak zenéjének, fények fűillatának, a távoli dombok mélykéken sötétlő völgyfoltjainak, mert bögölycsapat szálldos fölöttem, és hiába csapkodok, addig nem nyugszanak, amíg sorukat kivárva, egyenként rám nem szállnak, és belém nem csípnek. Ütésre emelt tenyérrel leshetem a rám szállókat, agyamat fölsrófolva állíthatom érzékelésemet maximumra, az egyik előbb-utóbb holtbizonyosan megcsíp. Rettegve gondolok a vöröslő dudorra, a parányi, sokáig nem megalvadó vércseppre, a fájdalomra, amely végigszalad idegpályáimon, és már-már egészen megfeledkezem arról, hova is indultam.

Bombay

Csütörtök délelőtt 10-kor indul a gép, és pénteken 9-kor landol, pedig az út csak 12 órát tart. Nem szeretem az októbert, és nem azért, mert akkor születtem; inkább az ősz miatt. Ha nyári volna, kedvenc hónapomnak mondanám. Amikor elindultam, még azt hittem, iszonyodni fogok mindentől, aztán már ez a különös időjárás is szinte ujjongásra fakaszt. Beborul, este lesz, elered az eső, ám mire ernyőt bontanék, kisüt a nap, újra pazar reggel ragyog fel. A föld gőzölögve éled, diluviális emlékek bódulatában. Könnyűnek érzem magam, mintha sötét rontástól szabadítottak volna meg. Taxiba ülök, megmondom a kórház címét, és ettől megint annyira elgyengülök, mintha egyenesen a sürgősségre igyekeznék egy perforálódott vakbéllel. Vajon mit fog szólni, amikor meglát? Mindenféléről ábrándozom, tovább szőve a hetek óta álmodott álmot. A taxisofőr bőre kékesen ragyog, sejtelmesen, mintha ánizsszagú füstfátyollal volna beburkolva; kedvem volna anyagát ellenőrizni. Az idegenségnek e létemet megelőző, ősi állapota nyugalmat áraszt, az öröklét varázsa és boldogsága ez, annak megsejtése, hogy miután szétbomlunk, atomjaink oltalmas helyre kerülnek, vagyis beágyazódnak egy zsongó univerzumba.

Szűk óra múltán ketten ülünk ugyanabba a Mercedesbe, és suhanunk a tengerparti negyed felé. Keveset beszélünk, mintha tartogatnánk valami fontosat a másik számára. Ahogy felém fordul, megérzem az illatát, és újra elönt a földöntúli boldogság. Elábrándozom. Láthatólag örült nekem, hihetetlen, ismételgette, nahát, hihetetlen, ekkora utat… Vizsgálom az arcát, félelmet is látok rajta: vajon mit akarok tőle?

Lakásában nincs konyha. Villanykannában forr a teavíz. A vanília égeti torkomat. Mennyi ideje? Nem számolja a napokat, tényleg, mondjam én, mennyi? Harminckettő és egy fél, mondom. Kedden jöttél el, ma pedig péntek, déli egy óra.

Szobájában egyetlen ágy, de azért nála alhatom, van egy feltekert matraca. A falak mentén kis dobozkák, kis kosarak, szép sorban. A szokásos gondosság, illetve egy rendzavaró lakótárs hiánya. Gyanakvó szívem nyugodtabban ver.

A szerelem letarolja a legszebb mezőket, átalakít, kívül-belül. Sokáig féltem, hogy amit a szenvedély metamorfózisa kinöveszt, mégsem szárnyak lesznek, hanem mondjuk idétlen szamárfülek, amelyek szenzációsak ugyan, de mennyire nevetségesek. Miután elutazott, másnap reggel arra ébredtem, hogy semmi nem érdekel. Nem érdekel, mit gondol a világ.

Errefelé sok a szamár. Én szépnek látom valamennyit, de aki már érezte a szagukat, és közelről hallotta hangjukat, hát az utálatosnak nevezi őket, erre mérget vehetünk.

Megéheztem a teától. Mondja, ha szeretem a banánt, akkor itt nem lehet éhen halni. Vizet ne igyam, tejet pláne, semmit ne igyam, csak teát. Azt is palackos vízből. A hús mérgező. A kenyeret nem ismerik. A malingna, az az óriáslepény-féle pedig annyira sós, hogy ehetetlen. Ő egy közeli vendéglőben étkezik, képzeljem, román nő a tulajdonos, de megbízik benne.

Talán le kellene zuhanyoznom, lassan két napja nem mosakodtam. Menjek, ott a fürdő, addig kiszalad vásárolni. Ha nagyon fáradt vagyok, pihenjek le, biztosan kimerített az út. Ő első nap két napig aludt egyfolytában. Nevetve kérdezem: első nap két napig? Nevetve mondja, az ágy lesz az enyém, a hálót borítsam magamra, sok itt a bogár, hiába zárnak jól az ablakok, megtalálják a maguk járatait.

Kilesek az ablakon, követem a pálmafás allén. Lábujjhegyen szalad át az úton, spiccét előredobva, mint a tornászok. Szerelmes vagyok a mozdulataiba. Mégis, ha behunyom szememet, akit látok, mozdulatlan, mint egy karcsú hangszer.

Szemben, a vakító falú ház ereszén gyík araszol előre. Hallatszik, ahogy a bádogot karistolják karmai. Tarajos, zöld gyík, méternyi hosszú. Kerek képe mintha nevetne. Néha kinyújtja nyelvét, majd villámsebesen beszippantja.

Beletúrok a kosárkákba. Köteg levél, gumikarikával átkötve. Szívem megdobban. De ezek nem az én leveleim! Erőm újra elhagy. Ennyire félreértettem volna? Azt mondta, hiányozni fogok neki… Félreértés volt!

Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy megnézzem a feladót. Mária, a régi barátnő. Persze, a kezeírása, a jellegzetes p-szárakkal, ismerem jól. De hol vannak az én leveleim? Eldobta őket? Reszketni kezd a térdem. És ebben a sokadszori összeomlásban, a kétségbeesés magányos, mély üregében, a szemcsés falú odúban az vagyok, aki legsötétebb álmaimban: megszületni nem tudó gyerek, a szülőcsatorna fojtogató labirintusában. Lefekszem, és ágyamat körültekerem a plafonról lecsüngő hálóval. Otthonos kuckó, érzem bent az ő illatát. Titokban arra számítok, hogy mellette fogok ébredni.

Pirkadatkor… Jóllehet nincs igazi hajnal, mert a napfény egyszerre robban be, mintha valaki letépné a sötétítőket a város ablakáról. A köd is egészen másfajta itt, ragadós, lefejthető, mint a megszilárdult lepedék. A szomszédos tetőn majmok ugrálnak, nagy a visongás és a csattogtatás. Hallom, a fürdőben készülődik. Már felkötötte fityuláját is, ez itt kötelező. Amikor észreveszi, hogy ébren vagyok, és őt nézem, elmosolyodik. Ebédeljünk együtt, gyere értem, a portásnak mondd, hogy hozzám jössz! És már megy is.

Korábban érkeztem, még nem jöhet. Ad egy fehér köpenyt, menjek vele, biztosan érdekel, milyen az osztálya. Látom, rengeteg férfi forog körülötte. Szerencsére az orvosok legtöbbje pap, nagyfogadalmú szerzetes. Egy magyarral is találkozom, Szilágyi Misi, mutatkozik be; szurisdokinak nevezik, mert fájdalom nélkül tud injekciózni. A nővérkéken kívül nem látok nőket. A termekben szorosan egymás mellé tolt ágyak, mindegyikben egy-egy izzó tekintetű férfi. Otthonosan mozog közöttük. Egy gyérszakállú, szemüveges alak, aki nagyon jól beszél angolul, holott látszik rajta, mongol vagy kínai lehet, szemtelenül megsimogatja a combját. Mosolyogva siet tovább, hogy vizet adjon a szomszédban sóhajtozónak. Megbénít a mosolya, jóllehet többször is közbelépnék… A vizet kérő megragadja a kezét, hosszan, nyálasan csókolgatja. Sőt, a másikkal a mellét is megérinti. Ő pedig mosolyogva hagyja, mintha a gyógyítás rituáléjához tartozna ez is. A szomjazó a pohár széle fölött felém kacsint, pedig úgy tűnt eddig, észre sem vesz. Hát persze, messziről lerí rólam, miért vagyok itt. Most meg a combját lapogatja, becsúszik a köpeny alá… Úgy érzem, mintha az én testemet fogdosná Nem a testemet, hanem bennem valakit, ám annak mégiscsak a testét. Előbb fogdossa, aztán megkínozza. Pálcával ütögeti a fejét, szúrós virágokkal dobálja, végül leköpdösi.

Ebéd közben hevesen vitatkozunk. Igyekszem cáfolni, hogy kötelessége volna hagyni, hogy letapizzák. Ki mondja, hogy letapizzák? Tanúja voltam! Azt mondja, megfogadta, hogy béketűréssel lesz a világ iránt. A felelősség hozta el otthonról, de a felelősség nem minden. Az akarat kevés. Alázat, nagyobb alázat, ennyit mondhat, bár ennél is többről van szó. És különben is, utálja azt a szót. Tapizás, fúj! Meg tudtam volna ölni azt a satnya kis patkányt! Az úgyis hamarosan meghal, mondja, talán a holnapot sem éri meg. Akkor meg miért akarja máris a mennyországot? Nem szereti, hogy így beszélek. Azt mondja, az emberek azt hiszik, hogy az alázat szolgasághoz vezet, de ez nincs így. Nem értem, hova akar kilyukadni. Azt mondja, bizonyára van egy szó, amit meg kell hallanunk.

Szaladva indul fel a lépcsőkön, aztán mégis visszafordul, ne menjek el, várjak kicsit. Hamarosan érkezik mosolyogva, elengedték, megírja a naplót, és máris szabad. Belépünk az ügyeletes szobába. A főorvos fehér ruhában, a haja is fehér, csak a bőre sötét. Illetve sötétkék. Vízmélyből szüremlő hideg fény, amely nem vakít el, mégis élesen megvilágítja a meder fölé hajló arcokat. Bernhard Takuri, tudom meg a nevét. Katolikus hindu, sokáig a Vatikánban dolgozott. Amikor a pápa őszentsége elcsúszott a fürdőszobában, ő rakta helyre az egyik kipattant csigolyát. Ritka képességekkel rendelkezik, belelát az emberekbe. Belénk is? Belénk is. És vajon mit lát ott?

Gyalog megyünk a vendéglő felé. Ujjongva lépkedek mellette. Annyira biztató minden. Vagy félreérteném? Félreértem! De hát miért mesélek jelen időben? Október 7-én történt, ma pedig 24, csütörtök.

Megkérdeztem, emlékszik-e arra, amikor mustot ittunk a Várban? Furcsán elmosolyodott, majd arra kért, ne foglalkozzam annyit a múlttal. Nézzek körül, ezek az emberek a jelenben élnek, és mennyivel boldogabbak, mint mi. Azt mondják, és igazuk van, a múlt tele van félelemmel, a jelen a szereteté. Miért akarom visszakényszeríteni a múltba, az az éne már nem ő.

Később, már szobájában, Buddháról mesél. A tények talaján állva sok mindent el kell fogadnunk. A főnöke, annak ellenére, hogy hithű katolikus, az osztályára felvett egy buddhista szerzetest, aki dobszóval űzi ki a rossz szellemeket a betegekből. A gyógyító isteneknek három arcuk van, és az imától függ, melyikkel fordulnak a szenvedő felé. Feszülten hallgatom, lelkesen elkészülve arra, hogy leromboljam a körém felhúzott erősséget, a bástyákkal megerősített fedezéket, ahonnan azt hittem, szemmel tarthatom a világot. Kevés szót használ, mégis úgy érzem, a kicsorduló bőség boldog gondtalanságában szórja szét őket. Megelevenednek az ébenfából faragott békák a polcain. Az éj sötétjét átvilágítja a fekete, annyira izzó. Vajon miért utasít el? Ha másokkal adakozó, miért fekszik a matracra? Miért?

Azt mondja, nagyon elálmosodott. Nem tudom, igazat mond-e. Igyekszem elgondolni, mit lehetne rajtam szeretni? Hát, ha például arra kérne, hogy a véremet adjam oda betegeinek, gondolkodás nélkül megtenném. Ha ő kérné, annak a szerencsétlen malájnak is. Ez sem elég?

Kiszállok ágyamból, odakuporodom matraca mellé, kérdezem, alszik-e. Nem, mondja rekedten. Felemelem arcáról a hálót, ajkaimmal ajkait keresem. Ajkai összezárva, szárazak és hidegek. Simogatni kezdem a testét, remélve, talán felismer bennem valakit. Egy szót. Az oldalát dörzsölgetem a frottírpizsamán keresztül. Nem merek a melléhez érni. Tanácstalan ujjaim apró lyukat fedeznek fel a hónaljában. A lyuk szélén cérnaszálak. Olyan érzés, akárha sebet érintenék. Gépiesen körültapintom, aztán visszahúzom a kezemet. Visszahúzódom teljesen, és visszafekszem az ágyba. Csend van. Egyikünk sem mond semmit.

A rodoszi

Először a törpével ismerkedtem meg, és tudtam, hamarosan megírom. Amikor reggelente kifutottam zsömléért, borotválkozószeszének illata láthatatlan sálként lebegett keresztül a hűvös kapualjon, ő pedig már kint cigarettázott a járdán, a hársfa alatti padon, kapura szegezett tekintettel. Este épp ellenkezőleg, arccal az úttest felé fordulva várta a hazatérőket. Ha biciklivel érkeztem, ahogy befordultam a sarkon, dülöngélő törpejárással sietett kaput nyitni. Jobb karral rácsimpaszkodott a kilincsre, majd halként ficánkolni kezdett, hogy valahogy betolja a súlyos kapuszárnyat. A sok cigarettától megrecsegősödött gyerekhangon messziről kiáltozott, hogy hajtsak egyenesen az udvarba. Persze, mindig leszálltam, és figyelmes arckifejezést öltve, gondosan válaszoltam kérdéseire. Nem túl erős a szél a kerékpározáshoz?, ráncolta aggodalmasan homlokát. Nem hajtok én úgy, feleltem. Na, na, egyszer mindenki elveszítheti a fejét, emelte föl mutatóujját. Hát igen, bólintottam ismétlődő párbeszédünk rituáléja szerint, és betoltam az udvarra kerékpáromat. Ő megvárt, míg visszatérek a lépcsőházba, akkor nyugodalmas jóéjszakát kívánva kezet ráztunk. Kicsi, puha gyerekkezével keményen megszorította ujjaimat.

A hétfő éjszakai eső, és főképp a viharos szél lecsupaszította a fákat, ellenben utcahossznyi lett a napsütés. A fény e váratlan diadala néhány napra tavasszá varázsolta az őszt. A napsugarak ritkán érezhető aromákat szabadítottak fel a tölgyfakapuk repedéseiből. Az emberek lelassították lépteiket, és úgy tekergették nyakukat, mint a turisták, hogy megbámulják a homlokzat angyalszobrait. Lábrakapni látszott valami néma nyugtalanság, amilyen egyetemek folyosóin izzik, amikor az alagsori polcok mélyéről előkerül egy régi, nagyon-nagyon régi könyv, és ezerszer elfeledett kiáltványa újból rabul ejti a tudósokat.

Tegnap délelőtt gyalog indultam neki. A törpe csalódott arccal faggatott: hol hagyom a kerékpárt?, majd mielőtt válaszoltam volna, felderülve kacsintott: biztosan nőhöz megyek! A kezemet még nem engedte el, mint akinek mondandója volna, csak várjam ki, ne siessek. Külön az ő méretére csináltatott kabátkája mellzsebébe óriási férfizsebkendőt tuszkolt, amitől mulatságosan kidomborodott bal melle. Kérdezni szeretne tőlem valamit, kezdte szertartásosan. Simléderes sapkáját egy homlokráncolással a szemébe billentette, így viszont nem látott. Oldalra sasszézva, beálltam utcahosszba, árnyékot tartva arca elé, hogy ne kelljen hunyorognia. Éreztem tarkómon a langyos napsugarakat. Mintha gondterhelt volnék mostanában, talán baj van az egészségemmel? Mi is a foglalkozásom? Igen, igen, bólogatott, akkor hát azért égetem éjszaka a villanyt, olyankor születnek a mondatok. Á, dehogy, annak most más az oka, eredt meg a szavam nekem is. Vesekövem van, azt szülöm olyankor. Rá se rántsak, a vesekő népbetegség, a fél világ kőtermelő. Ja, ja, persze, epekövem is van, lendültem bele. Az epebaj is népbetegség, vigasztalt. A reuma is kínoz, toldottam hozzá, mert láttam szerencsétlenen, mennyire felderül bajaim hallatán: ő bizony törpe, nem nehéz észrevenni, ám e kellemetlenséget leszámítva makkegészséges, ezt mondta mosolya. A reuma szintén népbetegség! Hát, kedves uram, próbáltam csattanósan elköszönni tőle, a végén még kiderül, hogy népi író vagyok. Elkomorult, mint akit bosszantanak az érthetetlen tréfák. Lehalkította hangját. Itt van a szomszédban a rodoszi, ismerem? Pedig sokan járnak hozzá. Volt, aki tolószékben érkezett, és saját lábán távozott. Amikor Wagner-bemutatót tartanak az Operában, és a világ minden sarkából iderepülnek a rajongók, akkor nála is körmenet van. Egy chilei tábornoknak visszaadta a látását. De győződjem meg személyesen a képességeiről, csengessek be hozzá, mondjam, hogy a törpe küldött.

Látván bizonytalankodásomat, a szomszédos ház elé kísért. Sőt, a csengőgombig is fölugrott, aztán ágaskodva belesuttogta a kaputelefonba, hogy nyithatod, cunikám. Tenyérnyi fenekével belökte a kaput, majd tömpe ujjaival felbökött a lépcsőfordulóra, ott van a rodoszi lakása.

Nem derült ki, miért nevezte rodoszinak; jellegzetes északi típus volt, szőke haj, vörösfoltos, fehér bőr, kéklő szemek. Ugyanúgy beszélt, ahogy az itteniek, s-nek ejtette a h-t, diftongusok nélkül tagolta a magánhangzókat, jóllehet nem sok beszéd esett közöttünk, mert ahogy becsukta az ajtót, hátával siettetve és ellenőrizve az ajtó becsapódását, máris ellökte magát, és nekem esett. Feküdjek le! És mutatott egy földre terített matracot. Hasra! Államat toljam kicsit előbbre! Ne feszítsem meg a combomat! A vállamat se! Ha ez így kényelmetlen, fordítsam oldalra a fejemet! Ennyit mondott, aztán valahogy megfeledkezett rólam. Nyögdösve mellém térdelt, úgy a csípőm magasságában. Érthetetlenül motyorgott, mintha magát biztatná; de lehet, a törpét szidta, aki rászabadított engem, épp a villásreggeli órájában. Mert ő villásreggelizni szokott. Ha már egész napja merő robot, a reggelinél élvezkedik. S ha estefelé marad néhány perce, akkor festeni szokott. Nem ecsetet, hanem spaklit használ, olyanok a képei, mintha satírozva volnának. Talán ezért juttatják az ember eszébe a kisefestőkönyveket. Néhány percig még fészkelődött, elfojtott böffintések, csámcsorászás, fogszívás kíséretében. Nehezen lendült bele.

Tévedés azt hinni, hogy szokatlan helyzetem sötét gondolatokat támasztott bennem. Vagy ellenkezőleg: magával ragadott a remény szárnyalása. Ottlétem valahogy nem tagolódott fázisokra, egymást váltó stádiumokra, percekre, amelyek mindegyike félelemmel tekint a következőre, és nosztalgiával vagy megkönnyebbüléssel emlékezik az elmúltra. Emlékeim inkább a közömbösségemről tanúskodnak. Meglehet, róla ragadt át rám. Egykedvűen időztem el a látóterembe zárkózó tárgyakon. Ugyanolyan súllyal esett latba a falon sorakozó festmények egyforma mérete, a fonottkalács mintázatú ajtókilincs, gömbbe végződő kinövéseivel, mint az ő közelsége, fakókék selyemköntöse alól kifehérlő combja, a vörös szőrszálakkal, a szőrszálak tövében emelkedő miniatűr vakondtúrásokkal. Sőt, miután térdével lépegetve zongoristaként követte kezeit, fedetlen combtöve is feltárult, és egész egyszerűen beleláthattam teste nedvező belsejébe. Közömbös maradtam, hacsak egyetlen kiskanálnyi ünnepélyesség nem került belém mégis...

Miért elmesélendő mindez? Azt sem tudom. Talán van benne valami, ami az egész városra jellemző. Mert milyen is ez a város? Futólag egyetlen dolgot emelek ki. Negyvenhat lépés szélesek a járdák, ám csupán harminchárom átmérőjű a kör, amelyből a törpe soha nem lép ki. És bármerre forduljunk, ugyanez az arány, negyvenhat a harmincháromhoz. A minap Krisnásokat bámultam meg: eksztázisba belealélt papjukat festett faisten kalodájában vonszolták körbe-körbe; a szomszéd kapu előtt szíkh harcosok tartottak díszfelvonulást, habzó szájú harci kutyákat vezetve pórázon, és miközben fekete szemükben földöntúli gyűlölet izzott, engem észre sem vettek. Lüktetnek, élednek, majd elhalnak ezek a körök, mintha könyvekből elszabadult történetek telepednének beléjük egy időre. Anna Karenina idegen kapualjba szökik férje elől, Effi Briest is itt él persze, és télire az egyik játszótéri faházikóba költözik, Marcel Albertine-jét valójában Vang Chunak hívják, Thomas Mann naplójának főszereplője pedig a Vigécekhez címzett fogadóba menekül, és a szófa helyett kékre festett fapadon írja meg a Doktor Faustust. De sorra vehető az egész könyvtár, majd habozás nélkül rábökhetünk egy-egy körre: itt van a történet!

A fenébe!, sóhajtott a rodoszi, amikor a hátam közepén áthaladt. Néhány pillanat múlva visszatért, ám mihelyt érezhettem volna valamit, ment tovább. Legalább féltucatnyi pontot kijelölt ekként. A fenébe!, mondta, és ott volt a pont. Az egyik a fejemen, fülem mögött. A legkényesebb viszont a köldököm alatt, merthogy utóbb hátamra fordított, és a színemen is végigtapogatott. Láttam arcán, nem foglalkoztatja, mit érzek. Nem kérdezett semmit, hol fáj, hol nem fáj. Soha nem pillantott arcomra. A kezeire meredt. Szája sarkában ételmaradék vagy fogpaszta pöttye fehérlett. Véletlenül feldöntötte a matrac mellé állított állólámpát, a fenébe!, szentségelt, mint egy férfi.

Próbáltam kitalálni, mit kellene tennem, ha már ő nem mondja. Az erőre koncentráltam, ami most ebből a nőből belém iramlik, és meggyógyít. Végtelen óceánt képzeltem magam elé A horizont felől fénylő pont indult el, kavargó tölcsérré dagadt, már a sistergés hangját is hallottam. A fenébe!, pattant fel hirtelen, és átrohant a másik szobába. Macskavernyogás, tompa puffanás, ajtócsapódás. Felkelhetek, mondta kurtán, amikor visszatért. Ennyi?, kérdeztem. Igen, vetette oda foghegyről. A levert lámpát kezdte matatni, sehogy nem sikerült visszaillesztenie a papírernyőt.

És mivel tartozom?, kérdeztem a hátától. A bátyjával rendezzem el. És hol találom a bátyját? Hát a törpe, ő hozott ide, nem? De, igen, a törpe.

Amikor kiléptem a kapun, még mindig ott strázsált a kapu előtt, várt rám, és mint aki tényleg izgult értem, kipirult arccal töviről-hegyire kikérdezett. Féltucat? Az nem sok, azt jelenti, nincs nagy baj. Még az egészségeseken is talál ennyit. Most egy-két napig érezni fogom a fájdalmat, aztán elmúlik. Két hét múlva újra fellángolhat, mert tudom-e vagy sem, az ilyesmi így működik. Ha nem múlik, meg kell ismételni a kezelést. A rodoszi szerencsére a közelben lakik. Az amerikaiak ötszáz dollárt fizetnek kezelésenként, de reméli, én nem adtam semmit. Nem, mert nem tudtam, mennyit adjak. Adjak, amennyit akarok, nem a pénzért csinálja.

Miért rodoszi, hát nem a testvére?, akartam kérdezni, de rájöttem, felesleges ebbe belebonyolódni. Visszatértem a kapuhoz. Bal sarkamat a küszöb tövébe nyomtam, és a jobbal már indultam is a járdaszegély felé, hosszakat és lehetőleg egyformákat lépve. Egy darabig mellettem szaporázott, de mielőtt a járdaszegélyhez értünk volna, megtorpant. Negyvenhat, fordultam hátra. Negyvenhat?, értetlenkedett. Igen. És önnél mennyi?, kérdeztem. Mennyi is… Mimikájával igyekezett benne maradni a párbeszédben, homlokát ráncolta, mint aki számokkal végez műveleteket. Mennyi is… Ugyanúgy motyogott, ahogy testvére, a rodoszi. Mennyi?, kérdeztem újból. Arca elsötétült, láttam, belül már háborog. Talán kitör, szentségelni kezd, elküld a fenébe… Végül mégis más utat választott: kisimult az arca, és mint akinek leesett a tantusz, elnevette magát. De azért éreztette, túl messzire mentem a barátkozásban: köszönés nélkül otthagyott, és visszatért hársfa alatti padjára.

Mángumnitá boalagná tung

Lemondtam a kényelmes repülésről, csakhogy megszakíthassam utamat. Gondoltam, amit gondoltam, így aztán nem jelentkeztem barátaimnál, hanem a rádió vendégházába mentem, közel az Andrássy úthoz. Már késő estére járt, de még elsétáltam a Köröndig, remélve, amit reméltem. A karácsony előtti díszkivilágítás fényei egymás uszályába kapaszkodva libbentek az ég felé. Az ég annyira fekete volt, mintha legmélyebb rétegei nyíltak volna meg. Később köd töltötte fel az utcákat, és a városra sárgás fénykupola borult. Eszembe jutott, hogy a magam mögött hagyott ország számára én már halott vagyok. Szobámban sötétség honol. Amennyiben valaki felgyújtaná a villanyt, üresen találná ágyamat, ami akár keserű sírásra is fakaszthatná. Mindenesetre kiderülne, hiányzom-e neki vagy sem. Szeretem ezt a környéket. Még ilyenkor, télen is érezni a falakból áradó meleget, egykor volt nyarak vasárnap délutánjainak forróságát, száraz és tikkadt levegőjét, amelyet betölt a korzózó tömeg illata. Ha fülemet hegyezem, hallani vélem a Liget felé vonulók cipőtalpainak surrogását, amelyet el-elnyomnak a csivitelés, kiáltozás felerősödő hullámai. Szolgálók, cselédek, bakák, iparossegédek… A húsra vágyók szemvillanása szárazan cikkan a kerítések vasrácsán, ám a tekintetek nem pihennek meg a kertben hintázó, hófehér selyembe öltöztetett gyerekeken vagy az illatozó rózsákon, hanem visszakanyarodva, behatolnak a járdán hömpölygő tömegbe, belegabalyodnak a pruszlikok fodraiba, a vászoningek gondosan kivasalt pertlijeibe, vagy éppenséggel egy másik szemvillanás gellerjeibe.

Délelőtt ismét nekiindultam. Csökönyös illatalak lebegett előttem, abból a fajtából, amelyet még a jeges szelek sem tudnak kiseperni. Keményítő és levendulaillatú mosdószappan. Tisztaság és szegénység. Mert úgy van, hogy kétféle cselédlány szolgál emitt. Az egyik felveszi gazdája gönceit, selyemalsót és kombinét visel a zsorzsékosztüm alatt, és csupán a topánka ügyetlen kopogása leplezi le (mielőtt még megszólalna, persze). A másik rátartian az otthoni lenvászon pendelyt hordja, a kicsit már kinőtt inget húzza fölé, sötétkék rokolyával. És talán a falujában elmaradhatatlan fekete lajbit is felölti, fekete gyöngykirakással. Olyan a fekete szőttes illata, mintha az éj kicsurranó tintájába fulladt, tompán zúgó erdők felől érkezne a szél. Követtem az illatárnyat, végig a Bajza utcán, ki a Lövölde térre, át a Rottenbiller utcába. Az egyik ablakban csapzott férfi állt, ablaküvegnek döntött homlokkal, és akkora bajusszal, amilyet ritkán látni mostanság: akár az utca névadója is lehetett volna, a dagerrotípián borzas üstökkel megörökített Rottenbiller Lipót, aki a polgármesterségbe belerokkanva, megszállottan őrködik, hol ebben, hol abban az ablakban, soha meg nem valósuló álmait siratva. Mintha az ő tébolyult tekintetétől rémült volna meg, az illatfoszlány sietősen megfordult, és visszakanyarodott a Fasor felé, majd a LAVIS Kft. csillogó-villogó nikkelépülete mellett bevitt az apró, szürkelépcsős katolikus templomba.

Leroskadtam a leghátulsó padra. A hűvös félhomályban az ablakokat bámultam, és vártam. Milyen romantikus, gondoltam, és igyekeztem a gyertyák vibráló fényébe elkeverni felesleges izgalmamat. Később egy gipszangyal pillantásából csontjaimba préseltem valami súlyt, hogy megnehezedjenek, ne ugrándozzanak fel s alá.

Apró, szúrós jégkristályok zörögtek a levegőben. Türelmetlenül csosszantak a cipőbe préselt lábak, a bakabakancsok sarka szikrázva pengett, szomorúan kifordultak a tűsarkok. A tömeg zsibongása elhalkult, fenyegető némaságba préselődtek az ajkak. Az Andrássy út összeszűkült, medrében sötét, jeges patakként áramlott a sóvárgók cseppfolyós lehelete. A köd gomolygó vattaként bugyolálta körül a lámpákat, mintha azt szerette volna elérni egyre indulatosabban, hogy végre sötétség boruljon a városra.

Másnap jelentkeztem barátaimnál. Mondták, a lakást felújítják karácsonyra, ők addig elutaznak vidéki házukba, én behúzódhatnék a kicsi szobába, ott éppenséggel nem festenek. Rendben, szusszantam fel, nekem jó, sőt, ha akarják, a könyveket is átcipelem. Felesleges, mondták, mert a vállalkozó mindent elintéz, de azért nem baj, ha nyitva tartom a szememet.

Szerencsésen minden megoldódott. Könyvek között a vágyak is másfélék, tükröt kap a hiúság. De mindenek mélyén persze a bűntudat munkál. Mint Calvino könyvtárosa, én is rettegek a könyvek bosszújától, hiszen tudom, amit tudok. Porallergiám vajon nem e sötét, megjövendölt végtől való félelem tudat alatt módosult formája-e? De!

A vállalat egy szomáliai nőt küldött ki összepakolni. Törte a magyart, ám kiderült, franciául elég jól beszél, mert mielőtt idejött volna, a környezetvédelmi minisztériumban dolgozott, csakhogy összeomlott a kormány, és neki is menekülnie kellett. Neki és családja életben maradt tagjainak. Hiszen tudom, mennyi embert megöltek. Nálatok is?, kérdeztem, mert ő is tegezett. Meg, mondta. Ugyanaz volt a bőrük színe, de a szívük másmilyen volt. A szívünk színe nem látszik. “Mángumnitá boalagná tung.”

Mezítláb trappolt a könyvekkel át a szobákon. Egy-egy sorozatot a hóna alá kapott, egyet a feje tetejére tornyozott, s egyenes derékkal nekilódult. Gyámoltalanul és zavartam tértem ki útjából. A portól facsarodott az orrom.

Még nem láttam közelről fekete nőt. Mintha elhamvasztott fekete bársony hamujából gyúrták volna. Meg akartam érinteni. Szerettem volna, hogy minden szobafestő kihaljon, de legalábbis elfelejtse, mi a mestersége, és beálljon autószerelőnek vagy NATO-katonának, ide pedig soha ne jöjjön. Illata megsötétedett teára emlékeztetett, olyan teafűre, amelyről megkésve öntötték le a teát. Ha nem zavar, éjszakára is itt maradna, mondta mosolyogva, neki nincs lakása. És mint aki biztos igenlő válaszomban, dúdolgatni kezdett. “Mnkvéli monku, kumnuga kalu dnugu.” Ezt énekelte.

Morinak hívták, és amikor arra kértem, hogy meséljen Szomáliáról, elfeketedett a szeme fehérje is. Lekuporodott a könyvek közé. Biztattam, sírja ki magát. Erre szipogva felegyenesedett, és ruháját lesimítva, visszatért munkájához. Ha nem kértem, mesélni kezdett, de ahogy közbekérdeztem, azonnal megtorpant.

Szerettem volna megérinteni a bőrét, de amikor a közelébe kerültem, és már csak egyetlen mozdulat hiányzott volna, megdermedtem. Nem sikerült kinyomoznom, hol van bennem az elutasítás pontja. Van bennem vágy, van bennem szomj és éhség, a tenyér kisimul és meg akar érinteni valamit, valami lüktető szívritmust. Valami feketét. Páradús sóhajba bele akar szippantani az orr. Meleg húsba bele akar hatolni a nyelv. De a belülről érkező parancs túl hangos.

“Mokabé nangu holkantu Knapu.” Szomáliának saját nyelvén Knapu a neve. Annak a fennsíknak is, ahol ő született. A pára, amint a teacserjék közül kiemelkedik, a fény, amint a pára alól szivárog elő: hihetetlen, hogy onnan jön, nem az égből. Miféle istenek laknak itt? Kivilágosodik, kitisztul a kép, és mielőtt eleredne az eső, felhangzik a hegy éneke, amelyet csak az itteniek hallanak. Ettől átáll a lelkük az éjszakáról a nappalra. Elered az eső, és egész nap esik. Nem nagyon, de szüntelenül. Csöpög az ég. Az eső leáztatja a tájról a zöldet, minden fakó lesz. Gépek roncsai bújnak ki a levelek alól. Olajfoltok, fekete kátrány. Egy mesebeli épület a tekintet alatt száz esztendőt öregszik, két polgárháborút vészel át: széthasad egyik fala, az eső lemossa a freskókat, a szétmálló stukkókból csonka haluszonyok maradnak.

Mori, mitől félsz? Hiszen ez gyönyörű! Cigarettát kotor elő vászonszatyrából, kicsi, nedves csikket. Kéri, gyújtsam meg, ennyi még van belőle. Mintha nekem őrizte volna, úgy nyújtja felém. Miféle füst ez? Olyan színe van, mint az alkonyban átlibegő léghajónak, világkörüli útjáról visszatérőben, amikor már feladta, mert tartalékai kiürültek. Egyetlen szippantástól ősi pára telepedik agyamra. Ősi pára? Miféle szavak ezek? Miféle dohány? Nem, nem dohány, hanem hatvanféle fű, a vidék összes teája, “kulhami tee”, suttogja valamilyen keveréknyelven, az éjszakai napon szárították, a fekete föld zamata van benne, a levegőé, egyszóval ez majd segít megérkeznem.

Nem túl erőszakos ez?

Nem érti kérdésemet. Mi az az erőszak?

Milyen nyelven mondjam?

Semmilyen nyelven nem érti.

Beleszippantok a csikkbe, hátha világosabb leszek. Legalább látja, készséges vagyok. Dúdolni kezd, majd egyre hangosabban énekel. Valami ballada lehet, gyanítom a vissza-visszatérő refrénből. “Dunmu, dánmgu, dunmu, dámn.”

Furcsa, ahogy átalakul a repedés a falon. A szennyes szélű repedés, aminek keletkezése szennyes mozdulathoz, mocskos tenyér mozdulatához, szennyes és mocskos szóhoz visz vissza, az a repedés megváltozott, átalakult, szélei gyémántosan felragyogtak, és a belsejében megnyílt egy látomás. Valódi látomás, amilyenre mindenkor vágyódik az ember. Leszáll mellé egy igazi angyal az égből, és ráemeli szemeit, találkozik két pillantás, ilyen mélyen soha nem élt át hasonlót, két pillantás, és a szemekből valóban kiolvasható minden. Olyan ez, mint amikor megszólalunk ismeretlen nyelven, és csodálkozni sem csodálkozunk, hogy értenek minket. Hiúságunk elporladó hamvain új hiúság kel életre, de azt már nem hiúságnak nevezik, hanem diadalnak. A hiúság főnixmadara.

Szippants még, hallom Mori hangján megszólalni az angyalt, aki benne van a repedésben, és arra terel, amerről a fények meg az illatok áradnak.

A sötétség mélyében nap ragyog. Az újabb szippantás előtt választanom kell, hogy akkor még egy lépés, vagy inkább visszafordulok. Ez az utolsó választás. Azt kérdezi Mori, láttam-e már embert ölni. Mit? Amikor egy embert megölnek. Karddal levágják a fejét. Vagy amikor belelőnek, mint egy homokzsákba. Vagy rugdalják, vagy botokkal ütik.

Bedugja fejét hónaljamba. Hálásan domborodik, mint az állatok. Nekem akarja meghálálni, hogy életben maradt. Ó, azok az éppen csak elrebegett imák, azok a lázas álmok, ó, azok a senkihez nem szóló vallomások! Inkább sejtelem, mint valóság. A gyöngysora ellibbent az éjszakában. Mori, szólítottam, de nem válaszolt. Utánaeredtem, bejártam a lakást. A könyvoszlopok között el-eltévedtem, de aztán az ajtókeret mellett, az egyik könyvespolc mögött megtaláltam a villanykapcsolót. Mori sehol.

Végül a használaton kívül helyezett, eldugult kisfürdőben megkerült. Bevackolta magát a sarokba, és összekuporodott, mint egy macskakölyök.

Újra énekelni kezdett, és ömlött belőle a sok fájdalmas hang. Elmeséljem, mit festett elém? A földben már semmink nincs, kifogytak a bogarakat, kiszopogattuk a nedvességet is, csak a száraz, hamu ízű földet rágcsáljuk, hogy legalább megteljen a hasunk. Akkor már megváltás, amikor lövöldözni kezdenek, és a golyók… De addig még… Nincs erőszak, csak szenvedés van.

Nappal mezítláb trappolt a könyvekkel a szobákon keresztül, estére mindig eltűnt. Hiába kérleltem, ne menjen, figyeljen csak. Sebtében mindenféléről fecsegni kezdtem. Bevallottam neki, hogy kamasz koromban azt olvastam, hogy a fekete nők köldökéből kurkuma illatú gyanta szivárog, és fogalmam sem volt, mi az a kurkuma. Azt olvastam, hogy a fekete nőké nem függőleges, hanem vízszintes, azt olvastam, hogy a fogukkal… Nem akarom megbántani, de hát láthatja, milyen buta kamasz voltam. Rebbenő mozdulatot tett a menekülés felé. Bizonyos értelemben én már halott vagyok, ne féljen tőlem. Ő is halott, mondta. “Mángumnitá boalagná tung.” Nem a testét akarom birtokolni, csupán látni szeretném. Azt olvastam, hogy ami a világon a legmélyebb, az fekete. Nézni, és nem látni semmit. A semmiben felfedezni a legmélyebb mélységet. Beszéltem, beszéltem, ám egyszer csak sehol nem volt. Egyenesen a fürdőbe nyitottam, ám a rongyokkal kibélelt vacka üres…

Felgyújtottam a villanyokat, dühös kutatásba kezdtem. Hol lehet? Visszafeküdtem, majd újra felpattantam, és kerestem tovább. Hallgatóztam, hátha meghallom szuszogását. Már hajnalodott. Láttam, kint hullani kezd a hó, és szakad, mintha soha nem akarna megállni. Talán valamiféle haladékot kapunk. Ilyen időben nem jönnek a festők. Vidéken maradnak a lakás gazdái. Még az angyalok sem járnak.

A csöveket eltakaró szekrényben találtam rá: felkuporodott a fenti sarokba. Odalapult a forró csövekre, apró volt, mint egy csóka. Gyere már le, kérleltem, hiszen nem kell félned. Mi az a félelem? Félelem, nem érted? Nem. Menekülsz előlem. Nem előled, hanem a sötétség elől. Akkor egész éjszaka égve hagyjuk a villanyt. A fény elől is, ugyanúgy. Láttam szemén, hogy a nevenincs, érthetetlen félelem a zenitjére hág, és ha nem találok megoldást, végleg el fogom őt veszíteni.

Megmutattam neki a havazást. Vidáman tapsikolt mellettem. Kiszaladtam az erkélyre, és behoztam tenyeremen a havat, sikongatott, öblös, rekedt hangján, mint egy kamaszodó tigris- vagy párduckölyök szökdécselt. Hirtelen lekattintotta gyöngysorát, és felém nyújtotta. Csordultig teltem hálával. Megfogtam a kezét, hogy tenyerébe csúsztassam a maradék havat. A bőre… Nem is tudom. Nem is tudom, megtörtént-e, ami megtörtént. “Mángumnitá boalagná tung.” A szíved is legyen fekete.

Aranyszarv

Kiragasztottam Isztambul térképét a falra. Az egyetlen város széles e világon, ahol a 111-es busz kontinenseket köt össze. Kétszáz évvel ezelőtt még nem volt 111-es viszonylat, a szót sem ismerték. Byron herceg szabályos gyorsúszással szelte át az Aranyszarv-öbölt: ötödfél óra alatt érte el Ázsia partjait. Csak mi tudjuk, hogy romantikus átkelésének mi volt a szépséghibája: szerelme hamis szüzességet esküdött neki. Vagy ezt én találtam ki?

Isztambulban kevesebben tudnak németül, mint Berlinben törökül. Viszont a lényeg már Berlinben megtanulható. Ne zaman hava olaninda olmam gerekiyar?

Az utazás lázában égtem napokon át, mígnem a betegség áthúzta terveimet. Állapotom súlyosabbra fordult, amikor kiderült, nem utazhatom. Mohamed bosszúja, gondoltam, mert eszembe jutott, milyen félreérthetően dicsértem tanait a minap. De hát Mózes is renegát volt, ráadásul embert ölt, mielőtt Jehova kiválasztotta volna… Feküdtem az ágyon. A semmibe foszló hegyek egyre közelebb jöttek, és az enyésző szürkeség élénk színekre váltott. Utazás az elmaradt utazásért cserébe? Utazás a mámor állapotában, altató és kábító tablettákkal, utazás a fájdalom késhegyei között? Leértékelt áruk üzlete. Olyan vidék, ahol minden a lehető legnagyszerűbb, de valami mégis hibádzik. Kis lyuk, parányi csupán, néhány öltéssel bestoppolható, csak tudd, hogy hol rejlik; másképp felfut a szem, elbomlik az anyag, tönkremegy a szerkezet.

Feküdtem az ágyon, és minden tökéletesnek látszott. A nővérkék csodálatos teremtések, arany pontocska ragyog az orrcimpájukban. Az egyik elkezdi, bekopog az ékszerészhez, aki egyben belövővel is rendelkezik, illetve bekopog a belövőhöz, aki egyben aranyos ékszerekkel bír, aztán futótűzként terjed a divat, mint a szóbeszéd.

Utazás a mesék birodalmába. Hófehérke és a hét törpe? Egyedi változata egy horrorisztikus történetnek. Heten sorakoztak fel ágyam mellett suhogó, kék gumiköpenyben. Hosszú acélkábelekkel birkózni kezdtek, miközben velem nem törődtek. Pedig én is megvívtam a rám tekeredő kábelhurkokkal, nem is akárhogyan! Ennek, mármint tusakodásomnak látványa bárkit lefegyverezett volna, a heteket azonban hidegen hagyta: saját huzalaikkal vesződtek. Kicsoda Hófehérke? Azon már nem is töprengtem, hogy ágyam rajta van-e a “mesék térképén”. Nem töprengtem, viszont eszembe jutott, hogy töprenghetnék. Mert ha nem kerülök fel a térképre, megszűnök létezni! Az internetes világhálón folyamatosan követhetőek az átalakulások. A Schillerstrasse sarkán elsőbbséget adó autót jelképező piros téglalap a következő percben a Weimarerstrassén van (az utcát jelképező vonalon). De nem akarok ebbe belebonyolódni, mert a térképkészítők paradoxonjainak száma nem ismer határt, egyszóval végtelen.

A nővérkék gömbölyded formái gömbölydedebbek nem is lehetnének, viszont némi kutakodás után mindenki tükrén kifehéredik egy folt. Jolanda az egyetlen kivétel. Kedvessége nem ismer határt. Belép a kórterembe, és szomszédom, az ablak melletti ágy lakója, aki egy SS-tisztet játszó német filmszínészre emlékeztet, akár ő is lehetne, csak már megöregedett, és ma már senki sem ismeri fel, szóval amikor Jolanda bejön, Herr Schimek orrfacsaróan árasztja magából az Axe-illatot. Ez az a dezodor, amitől a reklámokban feláll a nők hátán a szőr. Herr Schimek már hajnalban felkelt, zuhanyozott, borotválkozott, fogat mosott. Ami nem kis erőfeszítésébe került, úgyhogy erőfeszítésének nyögései között szinte elhalt a boldog füttyszó, amivel a kezdődő napot köszöntötte, akár az énekesmadarak.

Látomások az éj árkaiban, amelyek futóárokszerűen átnyúlnak a reggel országába is! Az árkok mélyén még maradt a látomásokból, csatakos lovak alélt horkanásaival fel-felütik fejüket. Jolanda személye átragyog a fénytelenségen, betemetődnek az árkok, fény gyullad a parányi kórteremben, és hűs folyadék ömlik szét ereimben. Jolanda, az angyal.

A lehető legkékebb ez a reggel. Halkan, zümmögve gördül föl a redőny. Jolanda intésére, széles és bővizű fényfolyam érkezik az ég felől, majd deltaként kiszélesedve ömlik a város légöblébe, vakító hullámzással. A háztetőkön még sűrű, hószerű pára, aztán hirtelen mindent beragyog az örömhír: új nap köszöntött rátok, emberek!

Fritz illatosan fekszik ágyában, vigyázzállásban, tenyerét a varrásra szorítva: vasalt pizsamáit naponta szállítja a felesége. De Jolanda csak velem törődik. Gyöngéd, készséges és adakozó, mintha egyetlen pillantásomra kinyílt volna szívében a szerelemvirág (lux amorae). Büdös vagyok, csatakos és romlott, de ő mosolyogva hajol fölém, lehúzza rólam a takarót, és vidám szavakkal serkent, nyomás kispajtás, nyomás a fürdőbe. És hiába tiltakoznék. Velem jön, kioldja a madzagokat, hogy lehulljon rólam a hálóing, amelyre azt mondja: szexi kis darab! Láthatóan lenyűgözi saját gyöngédsége, és ez tovább sarkallja. Folyton kérdezgeti, mi volna jó nekem, hogyan állítsa be a zuhany csapját, hol dörzsölgessen szappanlével, mondjam. A dörzskendőt kezére húzva lép a zuhany elé, nem törődik a ráspriccelő vízzel, csak mosolyog, és mosolyog. Az élet egyre szebb. Erőtlenül hagyom, hadd illessen, hadd matasson, hadd gyógyítson; csak tenyeremet emelem szégyenlősen szemem elé. Már nem is élek, mert nem él az, aki ezt átéli.

Arra a napra Jolanda lett megfigyelésem tárgya, az angyal a város fölött, akiről ki kell derítenem, hogy vajon hamis szárnyakat hord-e ő is, és a lelepleződések éjjelén, a végítélet napján mindene átalakul-e. Nincs hatalmam. Az ég alattvalója vagyok én is. Mindenkinél hibádzik valami. Amikor bejönnek hozzám, ki azért, hogy vért vegyen, ki a lázamat méri, ki a vérnyomásomat, ki a teámat hozza, és kíváncsi, nem enném-e valamit, elém tolakszanak a szépséghibák. Az arcon egy pörke, piros folt a nyakon, feles hurka a tokán, szőrszálacska a szemöldök szegletében. És így tovább. Jolanda viszont, akárhányszor bejön, sem szavaiban, sem mozdulataiban nyoma sincs a repedésnek, a csorbaságnak, még csak helye sincs hasonlónak.

Aztán hazament.

Éjszaka megteltem képzeletem termékeivel, idomokkal és síkokkal, azok kölcsönhatásából és metszeteiből származó újabb síkokkal, a legbonyolultabb, természetesen nem-euklidészi rajzokkal. Reggel már egyedül mosakodtam, de persze Jolanda emlékével. Később az ablakhoz ültem, figyeltem, ahogy színes kerékpárok szaladgálnak alattam, és valahányszor betért egy autó a fákkal szegélyezett parkolóba, lestem, vajon Jolanda száll-e ki belőle, hogy a naptól vöröslő haját megrázva, fölpillantson messzi ablakom felé, és rengő mellekkel siessen be az épületbe. Kevéske hatalmat adj, Istenem, vagy legalább gyorsabban múljon az idő!

Apró elfoglaltságaim között szerét ejtettem, hogy a szobatelefon török nyelvű ismertetőjét áttanulmányozzam, majd az endoszkópiai beavatkozás kockázatára figyelmeztető információs lapot is, szemfülesen megjegyezve néhány újabb török szót, mint amilyen a yaralandim, acele, neyiniz, agriyor. Ez utóbbit sikerül megfejtenem, fájdalmat jelent. Kétféle i betűt látok, az egyikre tesznek pontot, a másikra nem. Nasil sigortalisinis?, kérdem szomszédomtól: süketnek tetteti magát. Ám legkedvesebb foglalatosságom a vizelet ellenőrzése maradt, erre Jolanda külön megkért. Az élet kútjába nézek, tisztasága az élet szépségét jelenti, zavara a sötétség odvát. Konkrétabban? Ezüsttel kevert arany, komló és orbáncfű tea, az illata őszibaracké; sőt, csobogása is jellegzetes, ahogy feledve az ólmos álmok zavarosságát, üdén pezseg már: ez a boldog állapot. Oda kell eljutnom! Ha leszálltam a poklok tárnájába, a visszatérés megkönnyebbüléssel jár, ellenben az ilyenkor szokásos mámor ne lazítsa figyelmemet. Habár nem emlékszem semmire, a képek mégiscsak koponyámban vannak. Szörnyű képek azok! Egyszerre legyek a jó és a rossz ismerője. Egyszerre lássam a múltat és a jövőt, lássak a fényben és a sötétségben. Konkrétabban? Hajoljak figyelmesen a sugár fölé, nyitott szemmel, nyitott füllel, nyitott orral… Jegyezzek meg mindent. Rendben, szerelmem?!

És lassan eljött a másnap, azaz a harmadnap.

A rendes kerékvágásban ébredtem, enyhe merevedésemet felidézhetetlenül bonyodalmas álom okozta. Kedvem lett volna álomnaplót nyitni, és átadni Jolandának, igen, neki még a leírhatatlant is le tudtam volna írni. Hátha elolvassa, és gyönyörű kis kulcsokkal rajzolja tele a margót. Már messziről felismertem lépteit... A kilincs ujjongott tenyerének érintésétől… Kitárta az ajtót, és belépett hozzám… Aztán megkérdezte, jól vagyok-e, és meg se várva válaszomat, mosolyogva közölte, délben hazamehetek. Ennyit mondott, és máris lépett tovább Herr Fritz Schimekhez, akinek fülébe csicseregte, hogy holnap eljő a nagy nap, asztalra fektetik, és belekukucskálnak a szívébe is.

Jól láttam, hogy csókot lehelt a gestapós fülcimpájára? Óh, ebben a tökéletes mozdulatban, amelytől Fritz arca kisimult, és szemének fehérje felragyogott, ledobva sárgás, véreres leplét, ebben a csókban mégiscsak ráláttam valamire, ami áthasította a tökéletesség burkát.

Írnom kell Jolanda csókjáról, persze nem sokat, mert lélekjelenléttel nem bírnám sokáig; nem vagyok jól. Talán néhány mondatot, mégis. A tökéletesség félreértés volt, mégis magával ragadott. Nem volt igaz semmi sem. Csak a mámor szárított élesztőjével beoltott képzelet formázta azzá. Igen, így élek, dagadó képzeletem járataiban, titokzatos utazások papírkulisszái között. Kiteregetett térképek fölött, Istenem… Képzeletben is csak lord Byron bírok lenni, aki szintén papírmasék között élt, a nagyszerű emlékezet disneylandes csodái felé csapkodva délceg karjaival.

A szomszéd nő

Egyszer megszólított, hogy miért nem öntözöm a lépcsőházi növényeket. Vétlennek éreztem magam, hiszen a levelek a tél miatt száradtak el. Nem válaszoltam. Alig ismertem, ugyanakkor napokig visszhangoztak bennem szavai.

Hetek múlva ismét a növények miatt állított meg, majd búcsúzáskor kezét nyújtotta, s mivel eddig ezt soha nem tette, zavaromban önkéntelenül ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam, ott ahol középső ujján különleges formájú gyűrű domborodott. Rápillantottam a gyűrűre, mire zavartan azt mondta, a férjétől kapta. Rég nem láttam, talán elutazott valahová?, érdeklődtem, hogy saját zavaromat leplezzem, és ekkor elfelhősödött a tekintete, a fal felé fordult, így hát nem is nekem, hanem inkább magának mesélte, nem tud a férjével élni, a házasság a legsematikusabb sivárságba taszította kapcsolatukat. Nem emlékszem minden szavára, de az egyik mellbevágott. Erőszak, igen, azt mondta, hogy őt folyton megerőszakolta, és ekkor döbbentem rá egy régóta képzeletemben élő test és a mellettem álló nő azonosságára. Egészen elfordult, arcát nem láttam, csak meg-megrebbenő vállát. Minek tagadnám, testek jelentek meg előttem, a férj teste meg a nőé, és közben a nyitva hagyott ajtót vizsgáltam, a kilincs alakját meg a zárakat. Talán az izgatottságtól ásítottam, a nő ekkor fordult vissza, komolyan megdöbbent, sértődötten elbúcsúzott, és bement. Hazacsoszogtam, ültem a fotelban, és bámultam magam elé, ám gondolataim a lépcsőházban ragadtak. Valamit vissza akartam idézni, de nem tudtam, mit is. Pillanat töredéke volt, szó vagy mozdulat, nem jöttem rá, de éreztem, van valami, ami nagyon fontos. A nekem hátat fordító asszonyt láttam, valamiféle egyberuhában, amely elrejtette a testet, csupán a vállakat mutatta és a ruhakivágásból kiemelkedő szépívű nyakat.

A feleségem kivételes asszony. Angyali, ahogy a papok mondanák. De egy nap mégis arra vágytam, bárcsak egyedül élnék egy távoli homoksivatag közepén. Vannak az embernek ilyen szédült ötletei. Fogtam magam, elsétáltam a folyópartra, bemásztam a híd alá. Iszonyatos bűz fogadott, nem bírtam sokáig. És ahogy kapaszkodom fölfelé, a híd korlátjánál a szomszéd nő könyököl... Elpanaszolta, túl zajos neki a város, elege lett belőle, valami kies helyre vágyik. “Soha nem jutok el sehova”, sóhajtotta. Közben megrázta fejét, megrezzentek mellei. Megmozdultak, mint két élőlény, akik eddig elrejtőztek előlem. Mesélni kezdtem neki, jó hosszú lére eresztve, mert éreztem, belehalnék, ha most el kellene búcsúznom tőle. Előadtam, hogy egyszer gyerekkoromban a Keleti Kárpátokba kirándultunk szüleimmel, és a Priszlopon repülőgéproncsra bukkantunk. Mint óriási madár, gubbasztott a magas fűben, itt-ott beszakadozott szárnyán a vászon, de amúgy sértetlennek látszott, még a légcsavarja is megpördült, amikor megböktük. Évekig arról ábrándoztam, hogy visszamegyek, megjavítom, kifoltozom, benzinnel töltöm fel, aztán huss, elszállok… És mint valami szerelmes kamasz, mutattam neki karjaimmal, hogyan.

A szomszéd nő arca kevés volt nekem. Kevés a megálmodott testhez képest. Emiatt folyton látni akartam. Bánatos szemek, kis, fitos orr, húsos, égő ajkak, amelyek a szemek szelíd bölcsességének szomszédságában naiv és édes öntudatlanságukkal mindennél észbontóbbak voltak. Ugyanakkor be kellett látnom, semmi esélyem. Azért vágyakozik a sivatagba, hogy önmagában gyönyörködhessen, megszabadulva mindattól, ami őt a mindennapokhoz köti.

Tagbaszakadt férfi, legalább két méteres, szakállas, az a bizonyos kisportolt, újplatonikus macsó járt nála egyik délelőtt. Teljesen véletlenül lestem meg. Összeomlott bennem minden. Szerettem volna átrohanni, becsengetni hozzá, és a szemébe vágni, le is út, fel is út. De hát miért? Mi van köztünk? Nevetségessé váltam volna. Bár az sem érdekelt.

A legsötétebb képek jelentek meg előttem. A közvetlenség bűnös mozdulatai… És ami leginkább felbőszített, hogy ez a nő az én szomszédom, nem a férfié, akkor meg mit akarnak.

Ráfeküdtem a falra, fülemet szorosan odatapasztottam. Micsoda hangokat hallottam! Recsegés, dübörgés, vízzubogás. Az egész lepusztult lakónegyed ott élt az átkozott betonfalban. A fülemmel láttam keresztül rajta. A férfi fekete mancsaival kicsomagolja a nőt. Törülközőbe bugyolált tengeri kagylót gurít a földre, és tombolva szippant bele a vad, sós illatba, szinte széttörve a finom erezetű mészburkot…

Az ajtóhoz álltam, és vártam. Táskámat is előkészítettem, hogy akkor lépjek ki, amikor a férfi távozik, és hogy jelezzem, legalább arcom fintoraival, mennyire zaklatott vagyok. Hogy jelezzem, le is út, fel is út.

Sokáig szobroztam a sötét előszobában. Aztán egyszer csak megjelentek. Én is kipattantam. Ott álltunk hármasban. Az ipse viszontlátással búcsúzott, és viszontlátással búcsúzott a nő is. Ami nem vall nagyon közeli kapcsolatra. De lehet, előttem leplezik a dolgot… Babráltam a kulccsal, a zárral, ballonkabátom zsebeit lapogattam. Közben az óriás ledöngött a lépcsőn. A nő még álldogált a lépcsőházban, talán boldogtalankodásomon szórakozva. Aztán azt mondta: “Alig várom, hogy mesélj még a repülőkről…” Egy csapásra minden megváltozott! Még búcsúzni is elfelejtettem, csak szavak nélkül vigyorogtam rá. Szédült voltam. Nem volt célom, szórakozottan kószáltam a környéken. Fejemben mindenféle szép és színes történet kavargott, repülőkről és utazásokról, a sivatagról, a homokról, a tengerről.

Leírtam néhány nyolcast két tömbház körül, gondoltam, ennyi távolmaradásra szükségem van. Furcsán éreztem magam. Először sok-sok év múltán észrevettem a járókelőket. Mennyi kopott ember! De hát, amikor feleségemmel megismerkedtünk, és közössé tettük életünket, akkor is kopott és ellenszenves volt a világ Aztán sikerült kialakítanunk a burkot, ahova semmi nem nyert bebocsátást. Most újra foglalkoztatni kezdtek az emberek. Arcukba néztem, és azt találgattam, mire gondolnak. Hogyan nevetnek, milyenek, ha dühösek. A háztömbökre néztem, függőleges és vízszintes vonalak mentén függő fészkekre, ahol a nagy és kiismerhetetlen szerelem úgy keríti hatalmába őket, mint tavasz a rügyeket. Zsibongott a lelkem, verseket írtam és szavaltam magamban. Nekem is az általános tavaszba kell átszállnom az áttetsző mennyei gömbből! Ennek első állomására készülődtem, és keresgéltem a szavakat, kerestem a repülőgépről szóló történetet. De ez a történet hirtelen elveszítette mondatait. Csupa töltelékre bukkantam. Általánosságokra. Gyanítani kezdtem, hogy a beszélgetések láncolata megszakad, és valami élesebb kezdődik. Hogy a valóság lecsap rám. Hogy szédület dönt be az örvények közé.

Mire hazaértem, beesteledett, vacsorával várt a feleségem. Ordáspalacsinta, a kedvencem. Baromian restelltem magam, egy árva szót nem tudtam magamból kipréselni.

Arról álmodoztam, mi történne, ha a szomszéd nő karambolozna. Elképzeltem, hogy bekerül a kórházba, én meglátogatom, leülök az ágya szélére, és megfogom a kezét. A csupasz kezét. Éjszakára is mellette maradok, mintha én volnék a férje vagy a testvére. Nedves szivaccsal letörölgetném. Ott ragyogna előttem…

A kétméteres pacákot, akit Gézának hívtak, egyre jobban meggyűlöltem. Rendszeresen megjelent. Ilyenkor a falhoz tapadtam, durva, olcsó festék lettem. A szekrényünket is arrébb taszítottam, hogy jobban halljam a szavakat. Akárha kiürült benzinkannába sutyorásznának, vagy bádogból volna a mellkasuk. Már én is orrhangon kezdtem beszélni, talán az elfojtott gyűlölettől. Ha kiolvasok egyetlen egyértelmű jelzést, akkor fájdalmamba temetkezve elcsendesedem, elvonulok sebeimet nyalogatni... De nem volt ilyen. Sőt, ha találkoztunk, mintha felszabadult volna valamilyen fogadalom alól, egyre lobogóbb lett. Egyszer például autóval igyekeztem hazafelé; megpillantottam a főtéri könyvesbolt lépcsőin, és önkéntelenül rádudáltam. Előbb összerezzent, aztán amikor felismert, felragyogott az arca, és szaladni kezdett, le a lépcsőkön, végig a parkoló autók mellett, át az úttesten, könnyedén, fiúsan szaladt, mint egy hatvanas évekbeli filmben szereplő diáklány, lobogott felém, olyan lendülettel, mintha egyenesen a mellkasomban állna meg. Már a levegőt is visszatartottam, felkészülve az ütközésre. Aztán nem nyílt ki a kocsiajtó, ott mamlaszkodtam percekig. Miután beült, mosolyogva hálálkodott, időre haza kell érnie. Kiderült, megint Gézát várja, aki egy könyvkiadót vezet, és vele gépelteti a kéziratokat. Elkomorultam volna a hír hallatán, de annyira odaadó volt, és amikor megérkeztünk, hosszan beszélgettünk még a lépcsőházban, megdicsérte a virágaimat, milyen szépen rendbejöttek, “akiben ennyi a szeretet, egész kertészetet megérdemelne”. Fújtatva szaladt föl Géza, lakkos vigyorral fogadtam. S már surrantam is be a szobába, föltapadtam a falra. Pontosabban, arra a napra azt terveltem ki, hogy meglesem őket. Feleségem táskájából előző este kiloptam a zsebtükröt, azt most ráerősítettem a seprűnyélre. Kimentem az erkélyre, ötletes periszkópomat előrenyújtottam. Igyekeztem olyan szögbe forgatni, hogy beleshessek ablakukon. Eleinte óvatosan próbálkoztam, de a végén már nem előre, hanem oldalra toltam ki a seprű nyelét, kockáztatva, hogy észreveszik, annál is inkább, mert sütött a nap, a tükör fénylő foltokat vert a falakra. Eltoltam az ablakukig. A tükör nagyon apró volt, semmi kiolvasható, pusztán villanások, az ég kékje, a fal vakító fehérje. Visszatértem a hallgatózáshoz. Az alattunk lakók valamelyikénél parkettát csiszoltak, kis híján belesüketültem. Gyűlöltem minden zörejt, képes lettem volna agyonütni, aki csak megmoccan a házban. Szavak nélkül nem sejthettem, mit érez a nő. Magam előtt láttam, ahogy ott fekszik a kanapén, elképzeltem combjait, szétnyíló ölét, vágyakozó tekintetét, amellyel nem rám néz, holott érezhetné, hogy ott vagyok, a szívdobogásomat is hallhatná a vékony betonfalon keresztül.

Öklömmel a falra csaptam. Ez lefekszik ezzel a hülyével! A magamfajtával persze erényes és barátságos, játssza az okos és érzékeny nőt, aki nem rabja a testének, mert az eszére és a lelkére büszke!

Ezzel a nővel én minden kapcsolatot megszakítok, egyszerűen átnézek rajta. A legjobb lesz, ha elutazom néhány napra, szólok a feleségemnek, befizetünk egy útra, menjünk el.

Tíz nap Párizsban! Együtt készültünk egy ismerős házaspárral.

Aztán az történt, hogy elutazás előtt két nappal utánam szaladt a nő, levinném-e a városba, látja kocsival megyek. Útközben elmondta, Géza kiszálláson, így neki kell kalauzolnia valami amerikait, és szeretné, ha én is vele tartanék, szombaton nagy, közös vacsora, jól esne neki, ha elmennék, legalább volna kivel beszélgetnie. Van-e időm ilyesmire?

“A fenébe, nem utazhatom Párizsba”, mondtam feleségemnek, intézetbeli ügyeimre hivatkozva, és ő elment nélkülem, az ismerős családdal.

Elment, én pedig egyedül maradtam; még három nap volt a vacsoráig. Azalatt egyszer találkoztunk, a Főtérről gyalogoltunk haza. A Pasteur utcán jöttünk felfelé, keveset beszélgettünk, mintha a másikra várnánk, hogy elkezdje.

Talán ő is érzi, hogy valamit át kellene szakítanunk! Képzeletem feszülten dolgozott. Kicsit iszogatunk, kávét, teát, konyakot, aztán odahajolok hozzá, és megcsókolom. Ő nem viszonozza a csókot. Gépiesen, mintegy búcsúképpen még egyszer ajkaira csókolok, ekkor azok mégis megnyílnak, a karok lassan nyakam köré fonódnak. Az események boltozatán feltűnik egy új nap. Nem, még nem szeretkezünk, csak simogatjuk egymást, mintha az ajkak alapos megízlelésére fordítanánk összes figyelmünket. Csupán egyetlen pórusunkat érintjük össze, hogy ezzel is jelezzük, mennyire forrón lángol a testünk, és mennyire óvjuk ettől a lángtól a másikat.

Szertefoszlik a kép… Beértünk a lépcsőházba, neki eszébe jutott, mennyi munkája van, nagyon sajnálja, hogy nem tudunk tovább beszélgetni. Arcába néztem, és értetlenül kérdeztem magamtól, elrontottam valamit? Aztán otthon, egyedül, megkezdtem egy üveg konyakot, és vártam a másnapot.

Michaelnek hívták az amerikait. A szokásos társaság, kiadói emberek, írók, akik a maguk megismételhetetlenségének tudatában a maguk egyszeri és jelentőségteljes gondolataival elkerülhetetlenül esnek az uniformizálódás kelepcéjébe. Ugyanazok a viccek, ugyanazok a tweedzakók. Szobrot mintázva magukról, feszítenek a vendéglői asztal körül. Michael a központ, az idegenből jött gátlástalanságával veti be az otthon már nem túl érdekes különcködéseit.

A nő Michael mellett ült, itta a söröket, kipirult az arca. Rossz angolsággal fecsegett. S miközben az ő arca egyre fényesebb lett, körülöttem a világ hervadni és fakulni kezdett. Miután visszatért a toalettről, és a székeken átmászva ereszkedett az amerikai mellé, az átkarolta, és nevetve kérdezte, hogy merre járt, már kezdett féltékenykedni. Nevettek mindketten, először egymásnak, aztán az asszony megérezte, hogy nézem őket, rám kapta tekintetét. Szeretett volna a pokolba küldeni, mert láttam, amit láttam, miközben az amerikai mozdulatát is nehezményezte, hogy ilyen hirtelen, itt előttem tette ezt, nem a mozdulatot szégyellte, hanem hogy előttem, mert talán nem akart megalázni, nem akarta, hogy úgy tűnjön, meg akar alázni, nagyon is jól látta, hogy egész este rajta csüggök, elvégre ő hívott ide, és akkor két szót nem váltunk... A szeme résnyire szűkült ebben a nevetésben, vágott, mint a kés. A férfi szája kereken csücsörödött, úgy gügyögte, hogy “máskor egy másodpercre ne hagyj magamra, bébi…”

Az asszonyból rút majmot faragott gyűlöletem, kidudorodott a hasa, púpja nőtt, a szeme kancsalított, szabálytalanul kilógott metszőfoga. A férfi hófehér inge is mocskossá szürkült, frissen borotvált arca szederjesen belöttyedt, mint akinek kiszedték protézisét; kinyalhatod, gondoltam. A lovagias mozdulat, amivel visszasegítette a nőt maga mellé a legalantasabb férfimozdulat lett, a faragatlan szolgáé, a mohó cselédé, aki lesegíti ura szíve hölgyét a lóról, közben megérzi az emlők illatát, és ettől begerjed, kiveri a verejték, és a nagy erőfeszítéstől, hiszen gurul a feje, ha észreveszik rajta a nyáladzást, kivörösödik a fizimiskája.

Illegett-billegett egész este. Mint egy sárló kanca.

Láttam magam előtt, miközben hazafelé támolyogtam. Láttam, ahogy az amerikai apró, szórakozott fejbiccentéssel nyugtázza távozásomat, miközben az asszony odaveti kedvesen, ő még maradna, legyen szép az estém.

Szép az estém? Már éjfél is elmúlt.

Megittam a maradék konyakot. Később leültem, hogy levelet írjak neki. Hosszú, dühös levél volt, dühömről szólt, kétségbeesésemről, csalódottságomról, az ő átváltozásáról, de amikor másnap elolvastam, még a dühöm sem érződött benne, eldobtam.

Valami, ami régóta felhőként lebegett felettem, kővé vált, lezuhant elém, és a felvert por mindent elborított. Magamat sem láttam. Őt viszont igen. Láttam melleit áthullámzani blúza alól. Láttam combjait, kisé sután egymáshoz dörgölőzve, a nyakon göndörödő hajtincseket, az ajkak észbontó ívét. A test volt előttem, átragyogva az ijesztő poron.

Az amerikai pofa egyetlen magyar mondatot tudott, azt, hogy “csésszé még!”, folyton ezt mondogatta. Csessze meg, mondtam, kiürítve a konyakosüveget, hallgatózva a folyosó felé. Elkókadtam, így nem tudom, hazatért-e egyáltalán azon az éjszakán…

Ezen a ponton a legszívesebben újra sírva fakadnék. Mert akkor, a kocsmai jelenet másnapján, kijózanodva, ahogy otthon ücsörögtem szobámban, elfojthatatlanul kitört belőlem, és mint egy gyerek, úgy zokogtam. Szégyenkezés nélkül hagytam, folyjon a könnyem, rázkódjon a vállam, görcsöljön a lelkem, hányjon ki magából minden fájdalmat, legyen már valami, ami én vagyok, ízleljem meg, mennyire megalázott vagyok. Hétéves korom óta nem sírtam így. Miután megnyugodtam, egyszerre világossá vált: sokkal jobb vagyok, mint ő. Jó vagyok, ez az érzés már sírás közben kezdett elárasztani. Soha nem volt egyetlen rossz gondolatom, egyetlen hátsó szándékom, egyetlen sunyi mozdulatom, soha semmit nem tettem ellene. Nem voltam önző, nem voltam bosszúálló Nemes, figyelmes, érzékeny voltam, ugrásra készen. És ha ő így zokogna, átdönteném a falat is, hogy megsimogassam a haját. Miért nem jön? Mit csinál?

Zajokat hallottam a lépcsőházból, az ajtóhoz siettem, és kilestem. Géza érkezett, épp belépni készült hozzá. Még láttam mosolyát, pillangómintás háziruháját. Tehát már korábban hazaért…

Legalább beszólhatott volna, bocs, hogy másképp alakultak a dolgok. Játszik velem. Még csak nem is játszik! Miért ennyire készséges ezzel a szakállas gorillával? Az erőszakra panaszkodik, megvetéssel beszél a durvaságról, miközben elomlik King Kong karjaiban?

Géza autója néhány lépésnyire az enyém mögött parkolt. Cipőt húztam, és leszaladtam, mintha a kocsiban felejtettem volna valamit. Szorosan Géza bordó Mercedese mellé léptem, és egy szeggel végigkarcoltam az oldalát. Matattam néhány percet az autómban, majd visszafelé egy mélyebb, könyörtelenebb csíkot húztam, párhuzamosan a másik alá.

Fölfelé a lépcsőn átfutott bennem, hogy szeretőt kellene tartanom. Akkor nem gondolnék folyton rá. Van is egy mindenre elszánt diáklány, úgy kapkodja utánam a fejét, mint egy nyargalni vágyó paripa, csattogva lobog fekete haja. Megpróbálhatnám…

Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, a nő kiengedte Gézát, aki sietősen búcsúzott, majd a szokásos dübörgéssel lerohant a lépcsőkön. Siettem az ablakhoz. Mint aki él-hal az autójáért, és mint költséges szeretőn, folyton rajtat tartja a szemét, már messziről észrevette a karcolást. Lelassította lépteit, aztán odarohant. Térdre omlott, úgy tapogatta a friss sebet. Felemelkedett, kapkodva körülnézett, de nem volt a közelben senki. Többször körüljárta az autót, forgolódott saját tengelye körül, néhányszor nekiindult, aztán visszaugrott, megint körüljárta autóját, lehasalva benézett alá, felugrott, csapkodott a levegőben. Végül beszállt, bevágva az ajtót, porzó kerékkel elviharzott.

Megszólalt az ajtócsengő. Összerezzentem. Zavaros gondolatok kavarogtak fejemben, mit tegyek most, mit mondjak, mert hogy ő csenget, abban nem kételkedtem. Vélhetőleg nagyon tragikus ábrázattal, nagyon lassan tártam ki az ajtót, de ott nem állt senki. Ellenben a küszöb előtt, a lábtörlőn, kis fatálcán gőzölgő kávé, félbe hajtott papírlap, nekem szóló, hosszú levél.

Sokszor elolvastam, közben a kávét egyetlen korttyal felhajtottam, pedig szerettem volna hosszan szopogatni. Gonddal volt összeállítva a kis tálca, fehér kávéscsésze, akár a lap, fekete kávé, akár a tinta. A kockacukrok a csészealjon: sokatmondóan két darab…

Hogy miről szólt a levél? Semmi konkrétum, mintha tényleg nem történt volna semmi. Kérdések voltak benne, kérdések erről-arról, például mit gondolok Márairól, nekem is annyira tetszenek-e a könyvei. És volt egy mondat a kávéról: milyen megdöbbentő, a kész kávét már nem lehet visszacsinálni, vízzé meg kávészemmé, és amikor ő megfőzi, ez mindig eszébe jut, emiatt néha lemond róla, mert fél, hogy elindul egy idegen történet, amiben neki nem lehet szerepe, mégis szerepel benne…

Érteni véltem levelét, boldog voltam, de szorongtam megint. Leültem, és azt írtam vissza, hogy elszalasztani egy percet, annyit jelent, mint elszalasztani egy embert, majd a kávéscsészével együtt visszavittem küszöbe elé.

Éjszaka telefonált a feleségem, azt mondta, nagyon szép Párizs, és hiányzom neki. “Te is nekem”, suttogtam forrón a kagylóba.

Jöttek-mentek a levelek. Érkezett reggel a kávé, mellette a levél. Mi a szerelem, mire mondhatjuk, mire nem?, kérdezte. Szívem vadul zakatolt. Elhatároztam, nem lacafacázom tovább, mert igaz ugyan, hogy olvashattam ezt is úgy, mintha eltéríteni szándékozna... Megírtam, hogy a szerelem végtelen hiányérzet, térben és időben, és utána hozzátettem, hogy végtelen hiányt éreztem, térben és időben, rémületes ürességet, amikor egyedül maradtam a kocsmából hazavezető úton. Megjött a válasz, újfent semmi konkrétum, nem volt válasz levelemre, ezért tagadónak éreztem. Elkeseredetten írtam a lemondásról. Arra viszont nekem támadt, dehogy, ő nem ellenzi a szerelmet, nagyon is van hová helyeznie, igényli is, miként ezeket a leveleket, vagy régebbi beszélgetéseinket. Beleszédültem. Újra felragyogott a kép, ragyogott a nedvesen csillogó meztelen test, virágba borult sejtelmek illatoztak, suhogtak és daloltak. Azt írtam, hogy a test kapuján keresztül juthatunk a szerelemhez. Dühösen válaszolt, nagyon ismerős neki a hús indulata, elege van ebből, az ő micsodája ne legyen senkinek a kilincse, igen, ezt írta, ne legyen a kilincse. Kétségbeesetten válaszoltam: a test nem érdekel, de a test megmutatása önzetlen gesztus, amivel megnyitom a másik előtt az utolsó ajtót, felkínálva, hogy megérintsen, és ezzel a maga részéről vallomást tehessen: szőröstül-bőröstül elfogad. Nem válaszolt. Másnap sem. Vasárnap éjszaka megérkezett a feleségem. Hétfő reggel némi ijedelemmel nyitottam ki az ajtót, vajon gőzölög-e újabb kávé. De semmi.

Eldöntöttem, végleg kiiktatom életemből. Ha találkozunk, átnézek rajta. Vagy semlegesen köszöntve, megtorpanás nélkül elsiklom mellette. Lesújtott rám egy ismeretlen, idegen erő Nem akarok találkozni vele, miközben szeretném, ha tudná, milyen fájdalommal jár e lemondás.

Eltelt egy hét is, amikor a lépcsőházban újra összefutottunk, és ő megint lelkendezett, hogy képzeljem, az az utolsó levelem, hát az gyönyörű volt, elolvasta, és az izgalom miatt rohannia kellett a fürdőbe, aztán elolvasta újra, és megint rohant, úgyhogy már ott olvasta el harmadjára. Jó napom volt. Miközben a diákokat hallgattam, egyetlen szavukat nem értettem, boldog voltam, és magam előtt láttam őt, ahogy a kagylón ülve olvassa levelemet, és vécékagylóstul felkaptam volna, hogy magamhoz öleljem.

Másnap délelőtt az előszobában szobroztam, hogy el ne szalasszam; nyitotta az ajtót, kiléptem én is. Sietősen biccentett, szinte észre sem vett. Közömbössége olyannyira váratlanul ért, hogy leszédültem a lépcsőn. Elkaphattam volna a karfát, de hadd zuhanjak… Haljak meg ott előtte.

Könyökömet támogatva segített fel. Mint a gólyák, fél lábon álltam, mert valóban fájt a térdem. Az arcomat vizsgálta. Vérzik?, akartam kérdezni, de megbénított a tekintete. Úgy nézett rám, mint valami frissen operált betegre, akiből csövek állnak ki. Enyhe iszonyattal, fölös részvéttel. Lakásába kísért fel, miután nem tudott rávenni, hogy előkotorjam a kulcsomat. Betámogatott a fürdőbe, ráültetett a lehajtott vécédeklire, nedves törülközővel letörölte homlokomat. Hányingerem támadt, és ettől annyira beijedtem, hogy valóban hánynom kellett: fölpattantam, hátracsaptam a vécétetőt, és már öklendeztem is.

Azt vizsgálta, mi jött ki belőlem. Nem vészes, biztosan a paradicsomtól van, talán meg kellett volna hámoznom. Aztán leszakított egy papírdarabot, töröljem le a nyálamat. A mosolya! Köszönés nélkül hazarohantam. Ő pedig lehúzta a vizet, aztán kijött utánam, bezárta az ajtót, majd elment ügyeit rendezni. Géza várta lent a Mercijénél. Újabban azt csinálták (miután a kiglettolt bádogot megint végigszántottam), hogy Géza feldudált, ő lement, és vagy az autóban beszélték meg a megbeszélendőket, vagy elhajtottak. Ilyenkor csak órák múlva tért haza, mindig taxival.

Kíváncsi voltam, hova mennek. Leszaladtam, be az autómba, és követtem őket. A sarki pirosnál mögöttük várakoztam, de nem vettek észre, nagyon el voltak merülve. Nagyokat nevetett, hevesen gesztikulált. Felmérhettem, ehhez képes velem mennyire hideg és tartózkodó, semleges és felszínes. Folyton megaláz, és észre sem veszi. Egyértelmű lett a helyzet, és ettől megkönnyebbültem.

Egy külvárosi parkolóban kiszálltak, Géza vonult elöl, besiettek egy tízemeletes tömbházba. Én továbbgurultam, az utcasarkon fékeztem le, a visszapillantóból leskelődtem. A fák miatt a tömbházból nem lehetett a parkolóra látni. Valamit tennem kellett. Kiszálltam a kocsiból, megkerültem a fákat, és most a Merci másik oldalát szántottam fel. Ezúttal egyetlen csíkot húztam, de jó hullámosat. Feltűnésmentesen visszasétáltam az autómhoz, beültem. Akkor vettem észre, csupa sár a cipőm, és a sáros nyomok kocsimig követnek. Rémülten indítottam, le-lecsúszott lábam a pedálról, majdnem elütöttem egy vénasszonyt. Rángatózó kocsival hajtottam el. Az Astoriánál leparkoltam, a híd alatt vakargattam magamról a sarat. Nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba, a főtéri könyvüzletben nézelődtem. A betűk összefolytak szemem előtt. Elsétáltam a Mátyás-szoborig, gépiesen megvettem az aznapi lapokat.

Az újságos mellett váratlanul szembetalálkoztam vele. Meglepődött. Miért kellett kimozdulnom, hiszen még nagyon sápadt vagyok, miért nem szóltam elintéznivalóimról, segített volna, a térdemet sem kellene erőltetni. Aggodalmas arccal belém karolt. Pihekönnyű volt a karja. Legalább üljünk le a padra, én nem látom, de falfehér vagyok. Mondtam, itt a kocsim, hazafelé tartok. Jó, akkor menjünk együtt.

Már majdnem hazaértünk, amikor megkérdeztem tőle, merre járt. Mondta, az adóját kellett befizetnie, már nagyon elkésett vele. És mást? Semmi mást. Csak ezért jött be a városba? Csak ezért, miért érdekel? Mert Gézával láttam bemenni egy lakótelepi lakásba, jó két órával ezelőtt.

Hallgatott. Némán szálltunk ki a kocsiból, szótlanul bicegtem mögötte. Fölérkeztünk, és akkor megkért, menjek be hozzá, főz egy kávét, még mindig sápadt vagyok. Nem vagyok rosszul, mondtam, ha valóban sápadt vagyok, hát annak más az oka.

Miközben odakészítette a kávét, beismerte, igen, Gézánál járt, a kiadójában, nagyon sürgős munka, de jól fizetik. Elhallgatta, mert észrevette, nem szívelem Gézát, holott rendes pasas, a maga módján figyelmes, készséges.

Szédítő volt a konyha, a kávé, a napfény és az ő különleges illata. Be kellett látnom, szerelmes vagyok ebbe a nőbe. Amikor átment a szobába csészékért, vibráló illatmorzsáiból fénysebességgel kiraktam őt, hogy tovább gyönyörködhessem benne. A szerelem összes közhelye fejemben kavargott, észre sem vettem, és talán most sem veszem észre, mekkora buborékokat eregetek.

Ott folytatta, hogy miért mérem magam Gézához, ha tudnám, beszélgetéseink állandóan a fejében járnak, vitatkozik is velem, de egészében egyetért, támasza vagyok, szóval, ha ezt tudnám, egy ilyen Géza, egy ilyen apróság nem zavarna.

Megsimogatta a fejemet. Elkaptam ujjait, talán kezet akartam csókolni neki, hogy e színpadias mozdulattal fedjek el egy nagyon is valódi vágyat, de ő nem a kezét engedte ajkamhoz, hanem lehajolt, és ajkát kínálta fel. Könnyű, észrevétlen csók volt, meg nem történt. Nem kellett elkönyvelnem, ő is másról kezdett beszélni.

Megittuk a kávét, indulni akartam. Ő is felemelkedett. Mintha felsegíteném, utána nyúltam, meg akartam ölelni, de nem hagyta, elsiklott a kályha felé.

Lemondóan hazaindultam. De az ajtó előtt utolért, szorosan hozzám simult, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem is a csók égetődött belém, hanem rejtelmes mozdulata. Kitörölhetetlenül bennem van, mégsem vagyok biztos, hogy valóban megtörtént: miközben csókolt, hasamon végigsimítva, benyúlt a nadrágomba, és megérintette férfitestemet. Ez volt a búcsúja, máris kibontakozott, majd így szólt: “Na, kispajtás, jól eltöltöttük az időt, munkára fel!”.

Hazamentem, és órákig kóvályogtam. Mintha átváltoztatott volna. Körülöttem a szobában is, meg bennem is forrón kavargott az illata. Tükörbe néztem, pirosan tüzelt a homlokom, csillogott a szemem.

Mit is akarok azzal a nővel? Nyitott szemmel feküdtem feleségem mellett. Egyszer csak megszólal az éjszaka közepén: “miért nem alszol, baj van?” “Gondolkozom”, feleltem, pedig nem gondolkoztam.

Megsimogatott. Tudtam, mit jelent. Gépiesen feléje fordultam, és ahogy fogadott, abból sejthettem, nem akárhogyan kíván, több ez annál. Ezen az éjszakán kilépett a burok alól, ledobta a varázspaplant, és olyasmit tett, amit soha addig, mert nem csupán a szerelmét kínálta fel, hanem gátlásait, elveit, szokásait. Ha nem ijed meg valamitől, talán soha nem teszi meg, de megtette, túllépett saját magán, és túllépett a testén is. Úgy fordult felém, mint aki a szerelmeskedés magasiskoláját készül bemutatni. A feladat nagyságától kicsit lámpalázasan, de eltökélten. És akkor én annyira felhevülten csapódtam hozzá, hogy mint a tűzre spriccelt benzin, égig csapó lángokkal fellobbantam, majd gyorsan elszunnyadtam karjai között.

Későn ébredtem. Miután magamhoz tértem, hallom, hogy feleségem a szomszéd nővel cseveg a konyhában, tegyem hozzá, vidám hangon. Párizsról beszélgettek, hogy az milyen csodás hely, ha csak néhány hónapot ott élhetnének… Szívdobogva hallgattam őket.

Hallom, hogy feleségem arra kéri a nőt, maradjon néhány percig, ügyeljen a zöldbabra, nem szeretné elzárni a gázt alatta, mert akkor megedződik, leugrik a boltba, elfelejtett tejfölt venni, én meg alszom, mint a bunda, nem tudott életet verni belém, talán influenza kerülget.

Hogyne, mondta a szomszéd nő, szívesen marad. Feleségem máris indult, becsukódott mögötte az ajtó, felkeltem. Nyitva volt a szobaajtó, hallom, ahogy a nő a konyhaszékről feláll, legalábbis megmozdul. Ettől pánikba estem; álltam meztelenül a szoba közepén, jaj, dehogy álltam, szégyenlős szűzlányként, rémülten kapkodni kezdtem a ruhát magamra, kis híján elvágódtam. Forrón vágytam rá, miközben ilyen röhejesen menekültem, nehogy meglásson.

De nem jött be. Felöltöztem, megjelentem a konyhában. Semmi zavar rajta, de persze semmi egyéb, nem omolt a nyakamba (titokban ilyesmire vártam). A múlt?, akartam kérdezni. Leültetett, szeretne valamit komolyan megkérdezni tőlem. Azt akarja tudni, nézett rám figyelmes arccal, nem volt-e túl bizalmas velem. Nem szeretné elrontani barátságunkat. Beismeri, kicsit megszédült a tegnap, de felejtsük el, felejtsünk, így jobb lesz.

Annyira leforrázott, hogy csak hebegtem. Fájdalmamban valamilyen reménytelen dolgot akartam a fejéhez vágni, amivel megbánthatom. De érkezett a feleségem, abbamaradt a beszélgetés, illetve újfent ketten cseverésztek Párizsról.

A hideg konyhaszéken ültem, és megpróbáltam valami nagyon taszítót találni rajta. Túl vastag a bokája, vastag a combja, vékony a dereka, hosszú a nyaka, kicsi a feje. Igyekeztem a torzszüleményt koponyámba zárni, belevésni agyamba, hogy ha eszembe jut százszor egy nap, ezt a képet lássam magam előtt. Elképzeltem, hogy tenyérnyi kis lelke van… Csupán annyira telik neki, hogy a maga kicsiny arcocskájáról egy szép és ideális képet kikozmetikázzon… Gyáva, mert ahhoz sem mer hasonlóvá lenni, aki lenni szeretne. Hazug tehát. Idétlen, gyáva és hazug.

Hazament, ami fájdalmasan érintett. Elmegy, mert semmit sem ért. Feleségemet a nő mellé állítottam, hogy lám, mennyivel érzékenyebb, okosabb, őszintébb, önzetlenebb. Önzetlen a lelke, önzetlen a teste. Az éjszakai kudarcom is sarkallt, felnyaláboltam hát, és feledve babot és tejfölt, átviharzottam vele a bevetetlen ágyra. Bele akartam halni, vagy ne használjak nagy szavakat, bele akartam veszni a gyönyörűségbe, a legtöményebb gyönyörbe. Gyúrtam, forgattam, gyötörtem, ő pedig mindent eltűrt. Nem vágyakozott rám, mégis hagyta, hadd vájjam kezemet belé, hadd csapkodjam ölét, ajkait hadd cibáljam. De nem akarok arra a napra emlékezni, és sajnálom, hogy nem törlődött ki az emlékezetemből.

Talán harmadik személyben kellene mesélnem. Mondjuk barátomról, aki megkívánta a szomszéd nőt, és a sóvárgás megőrjítette. Szavakat suttogott maga elé, azokból rakta ki a testet. Amikor azt suttogta, nyak, azt szerette volna, hogy annak semmi köze ne legyen a többi nyakhoz. Amikor azt suttogta, köldök, a köldökök köldökére gondolt. Amikor kimondta… De hiába mesélném harmadik személyben, a szavakat én mondanám ki…

Folyton vissza kell térnem, újra el kell mesélnem az elmeséltet. Ha visszahallgatnám, miket mondtam, a hajamat tépném… Szégyellnivaló pontatlanság! A feleségemmel nem beviharzottam, hanem a bútorokat feldöntve bebotorkáltam… Durván ledobtam az ágyra. Úgy tűnt, mintha együtt zuhannánk, de dobtam. Aztán rádőltem. Hagyta, hadd vájkáljak benne. Pedig vérzett. Rózsaszínű vére rákenődött ujjamra. Egy vérző nő mellett feküdtem, de nem részvétből. Nem érdekelt, mi van vele, sőt, a szokatlan helyzet felizgatott. Nagy szemekkel figyelte lihegésemet. Idegen, idegen, idegen, ezt kiáltotta a teste, mialatt el akarta feledtetni, le akarta dörzsölni rólam az idegenséget. Érezte, milyen rossz idegennek lenni. A hátamat karmolta, a heréimet masszírozta, nyakamat nyalta, mindent megtett. Közben vérzett. De a vére nem vörös volt, hanem rózsaszínű. Tétova. Félt, de nem tudta, mitől. Négykézlábra állítottam, amivel a látszata is szertefoszlott az együttlétnek. Még soha nem láttam feleségemet ebben a helyzetben. Izgalomba hozott, behunytam szememet, igyekeztem valami másra gondolni. Valami kudarcra. A szomszéd nő jelent meg előttem. Amikor benyúlt a nadrágomba, és megérintett… Folytatnom kellett volna, nem hagyni, hogy hazaküldjön. Ha kinyomom a hasamat, a kezét nem bírta volna kihúzni. A foglyom maradt volna. De nem, a hasamat jól behúztam, hogy bármikor visszavonulhassanak ujjai. Mintha illetéktelennek éreztem volna őt, ezt közölte behúzott hasam. Mennyire másképp alakult volna minden, ha én is megérintem. Ez lett volna a válaszom.

De lehet, mégiscsak tudtam, mit csinálok. Igen, a konyhában kapott csók után tökéletesen viselkedtem. Szerelmes voltam a szomszéd nőbe, és azt akartam, hogy ő is szerelmes legyen belém. Azt akartam, hogy elfogadjon…

Az álmaimban vissza-visszatérő meztelen testet láttam magam előtt. A szemérmet fedő szőr szokatlan nagyságú területet beborított. Ez a natúrállapot magához láncolta tekintetemet. Át akartam siklani felette, egy röpke, nem tolakvó pillantással, hogy udvariasan az arc felé emelkedjem, ám akkor kiderült, hogy a test natúrszőrrel fedett pontja kíméletlenül néz engem. A nézés emléke annyira izgalomba hozott, hogy be akartam hunyni a szememet, de az már be volt hunyva. Nem volt menekvés. A kéj villámcsapásától feleségem hátára borultam, és nevetni kezdtem.

Álmomban felébredtem, de csak feküdtem továbbra is az ágyon. Találgattam, miért ébredtem fel. Mintha hangokat hallottam volna. Lassan kirajzolódtak a szoba tárgyai, és hirtelen megleltem a megoldást. Mennyezetig ágaskodó tárgy közeledett felém. Óriási hetes szám volt, az dőlt rám lassú zuhanással, hogy kihegyezett fejével keresztülszúrjon. Mielőtt elért volna, testemből kikelt valaki, és elszaladt, én meg erőtlenül hevertem tovább. Tudtam, a kivégzés neki, a szökevénynek szól, miatta halok meg ártatlanul. És azt is tudtam, hogy az elosonó fekete árny a szomszéd nő teremtménye, álmomban még egy hasonlat is megfogalmazódott bennem: ahogy a káros sugarak kinövesztik a rákos daganatot, ugyanúgy fejlődött ki bennem valaki más. De miért nevezem másnak?

Napokig nem találkoztunk.

Aztán egyik délelőtt átjött, s alighogy beengedtem, sírva fakadt. Vállamra borult, és zokogott. Nem tudtam szóra bírni. De most nem bántam, elég volt, hogy a vállamon zokog.

Lassan, szaggatottan kezdte el. Nem akar látni engem, nem akarja, hogy beszélgessünk, hogy leveleket írjunk egymásnak. Géza, igen, bevallja, de azt is tudnom kell, hogy férje már rég eltűnt az életéből, évek óta másvalakivel él, ritkán jár haza; szóval Géza az egyetlen, akire számíthat, nagyon türelmes és szolgálatkész, nem is gondolnám, mennyire. De most bajban van. Nem anyagilag. Bár az üzlet sem megy úgy, mint régen. De az is amiatt, mert ki van akadva. Odáig jutott, hogy beszedett egy doboz altatót. Ő hálával tartozik Gézának. Nélkülem szegényebb lesz az élete, talán életnek sem nevezheti. “Ágyő, édesem”, mintha ezt suttogta volna.

Géza, hát mégis! Jött, tülkölt, vitte a nőt. A halált is jobban vártam. Ha meghallottam Mercije hangját, gyomrom összeugrott. Vajon tényleg azt mondta, “ágyő, édesem”? Harmadnap összefutottunk a lépcsőfordulóban. Rám pillantott, és elárasztotta szemét a könny. Tétova mozdulatot tett felém, aztán berohant a lakásba, és még hallottam, nekidől az ajtónak, és felzokog. Persze, hiába kopogtattam. Fájt a fájdalma, és magához láncolt vele.

Kedd délután valami sugallatra autóba szálltam, és kizötyögtem a külvárosi lakáshoz. A bordó Merci messzire virított a fák közül. Éreztem, hogy várnom kell. Bekapcsoltam a rádiót, épp Vivaldit játszottak.

Géza kilépett a lépcsőházból. Sietett a kocsijához, fölugrott a járdára, belépett a fák közé. Akkor nem tudni honnan, megjelentek négyen, és elállták az útját. Gyorsan megfordult, és rohanni kezdett vissza, de kettőt sem lépett, puff, leütötték. Összecsuklott, és elterült. Bőrzekés suhancok vették körül. Nem négyen, hanem haton voltak. Szép sorban belerúgott mindegyik, aztán következett az újabb rund. Minden rúgásnál összerándult. Kicsinek tűnt, sokkal kisebbnek most.

Nem mozdultam, nem villogtattam a reflektorokat, nem tülköltem. Tíz lépésnyire sem voltak. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Egy teherautó burrogott el mellettem, indítottam, beálltam mögé A teherautó vezetőjének is látnia kellett, mi zajlik a parkolóban. Géza véres feje messzire fénylett. Csak teszi az ájultat, gondoltam. Nyilván arra számít, hamarabb abbahagyják.

Furcsa viszolygás facsarta beleimet. Szégyent éreztem. Hogy nekem közöm lehet ehhez az egészhez…

Hazaértem, és nem szóltam senkinek. Szívós, marhanagy ember. Látni véltem, ahogy feltápászkodik, visszabotorkál a kiadóba, lemossa arcát, és kutya baja.

Nem akartam senkivel sem találkozni, nem mozdultam otthonról. Kollegáimnak influenzára hivatkoztam.

Csengettek. Kilestem, a nő állt ott. Beengedtem. Nem főznék egy kávét neki? Az övé elfogyott, és különben is, beszélnie kell velem. Géza elköltözik, kérte, menjen vele. Búcsúzni jött. Búcsúzik, mondta.

Nem szóltam.

Gézának sok az irigye ebben a városban. Máshol viszont remekül boldogul. Megy minden, mint a karikacsapás. Ő hálával tartozik Gézának. Nélküle meg se tudna élni, nem volna munkája. Jó helyre mennek. Ez a város amúgy is haldoklik, nem vettem észre? Géza nagy terveket kovácsol, szeretne új kiadókat beindítani.

Csókoljam meg búcsúzóul. Ennyit kér még a kávé mellé. Soha nem kért tőlem semmit. Megcsókolom?

Nem volt jó. Rajtam maradt a szemüveg, az is zavart. Hivatalossá sikeredett csók volt.

Ő is észrevette, hamar kibontakozott.

Gyereket nem akar búcsúzóul?, kérdeztem idétlenül.

Ne haragudjak rá. Érzi, hogy haragszom. Ne tegyem.

Nem haragszom. Fáj, hogy elmegy. Magányos leszek. Értelmetlennek látom az életemet.

Hiszen itt van a feleségem…

Miért céloz a feleségemre? Szememre veti? Nincs jogom elvárni, hogy lemondjon valamiről, ha én sem teszem meg? “Ágyő, édesem”, suttogtam, de valahogy rosszul hangsúlyoztam, nem értette, zavartan nézett vissza.

Kilestem az ablakon. Géza arca teljesen ép volt, talán csak az orra volt nagyobb, mint máskor. Elvette a bőröndöket, berakta a csomagtartóba. Vidáman szökdécselt bordó autója körül.

Elnémultak a falak. Hidegek és halottak voltak, hiába tapadtam rájuk.

Talán egy hét telt el. Vagy két nap? Még ugyanaznap visszajött? Reggel az ismerős falhangokra ébredtem. Hihetetlen volt az is, hogy elment, az is, hogy visszajött. Papucsban, még reggelizni sem reggelizve, átcsoszogtam. Szinte repült, ugyanúgy, ahogy a könyvüzlet előtt. Jó, akkor visszamegyek, eloltom a gázt, és máris itt vagyok!

Kapkodva fogat mostam, tiszta inget húztam magamra, s tűztem vissza.

Nyakamba borult, és szenvedélyesen megcsókolt. Feladott valamit, ezt éreztette velem. Azt mondta, igyam ki, mint egy pohár pezsgőt. Lezuhantunk az ágyra, és ettől mindketten megdermedtünk. Vállamra szorította fejét, és nem mozdult.

Közelről minden felnagyítódott, és különvált. Külön éreztem hajának illatát, külön láttam a hajszálakat, és külön ott volt fejének súlya. És ez a nagyság, ez a mértéken túli mérték fantasztikus volt. Birtokba sem kellett venni, annyira kecsegtető.

Nem voltak terveim. Új arányokat láttam. Ha értelmem működik, megérthettem volna, hogy hazugság volt minden, ami eddig erre a nőre vonatkozott. Mert érvénytelen nyelven szólt. Nevetséges, amit mondok? Nem hiszek a barátságban, mert az etika nyelvén beszél. Csak a szerelemben hiszek.

A szerelem nyelve az enyém. Már esteledett. Sejtettem, rég hazaérkezett a feleségem, és most egyedül van, a fal túloldalán. Nem keres, mert úgy gondolja, az egyetemen vagyok. Az egyetemen sem keresnek, elég nagy ott a felfordulás. Akárcsak bennem.

Szeszélynek, mi több, perverziónak tűnt volna, ha akkor nevetni kezdek. Pedig nevetséges lehetett az a sok leplezett tologatás, húzódzkodás, ingerült rándulás. Nagy gondom volt, hogy a hímtagom megnőtt, és nem rejthettem el, holott a találkozás emelkedettsége azt kívánta volna, hogy legyen egy vágat a testemen, ahová besüllyeszthetem egy időre Felhúzott combjának domború izomkötege sokkal erősebb volt annál, hogysem észrevétlenül elfedjen ilyesmit. Másképpen nem tapadhattam hozzá...

Levegőt kellett vennem, és ettől megemelkedett a mellkasom, ami elmozdította a hasfalamat is, feljebb húzta a has alá leszaladó izmokat, végül a combok is megfeszültek, és fent a fej is megmozdult. Minél ritkábban vettem levegőt, később annál nagyobb kortyban nyeltem. Azt szerettem volna elérni, hogy miután beszívom az orromon keresztül, egyenesen az agyamba menjen, ne forduljon lefelé, a tüdő irányába. Minél inkább szüksége volt a testnek oxigénre, annál inkább felgyorsult a mellkas mozgása, ami szaporította a levegővételhez szükséges munkát. Lassan már azért vettem levegőt, hogy levegőt tudjak venni.

A nő testével sok test költözött az ágyba. Nem csupán a feleségemé. Egy lányé, aki visongva szerette, Veráé, aki megrémített, a terminátoridomú tornatanárnőé, és volt még néhány. Mihelyt megmozdultunk, ők is ott forgolódtak, vonaglottak, hegyes vagy lapos tomporukat emelgették, karjukat és combjukat rám fonták. És mindegyik hozta magával a maga körét, férfiakat, akikkel megtanulták, mi a test, hogyan működik, miért domborodik, miért homorul, mit kell megfeszíteni, hogy amott lazuljon, mit kell lazítani, hogy amott feszüljön. Vagy nem tanultak meg semmit, és hozták magukkal torz, szétroncsolódott ábrándképeiket. A maguk képzelgéseit és a képzelgéseket elsöprő valóságot. A sok szőrösfenekű macsót.

Eszeveszett időszak jött. A szomszéd nő egyszerre tett mindent. Mint amikor sebesen elmondunk valakinek egy üzenetet, abban a reményben, hogy előbb-utóbb majd csak megérti. Erre számíthatott ő is. Egyetlen csókjában rengeteg perc összegyűlt. Embertelenül sok. Hazamentem, és kevés volt a másnap reggelig tartó idő, hogy felidézzem őket, a perceket. Féltem, hogy megsemmisülnek. Egyetlen perc az emlékezetemben órányira tágult, aztán már egyetlen másodperc lett egy teljes óra.

Egyszer aztán a délelőtt–délután beosztás is felborult. Úgy hat körül megjelent, és miközben feleségem kiment a konyhába, hogy feltegye a teavizet, odasúgta nekem, hogy találjak ki valamit, csak öt percre menjek át, életbevágóan fontos.

Megittuk a teát hármasban, aztán ő hazatért, majd néhány perc múltán, azzal az indokkal, hogy leugrom a kocsihoz a másnapi jegyzeteimért, átosontam hozzá.

Ahogy kinyílt ajtaja, máris megváltozott számban a nyál íze.

Azt kérte, hogy simogassam, többször elismételte, bocsássak meg neki, nem bírta, át kellett jönnie, tegyek vele valamit, mert el van veszve, kiesik valahová, vagyis ül a párkányon, szédül, ül egy falban, amelynek mindkét oldalán több emeletnyi mélység, valahová lökjem már le, mert így sehová nem tartozik, émelyeg, felszökött a vérnyomása, támolyog, saját hajába kapaszkodik.

Először repestem a büszkeségtől. Szüksége van rám, épp rám. De később kezdtem megalázónak érezni helyzetemet. Kérése túl józan volt ahhoz, hogy határtalan szenvedéllyel társítsam. Esti arca szokatlan volt. A villanyfény elcsúfította, közönségessé tette. A fájdalom csúnya! Nem bírtam letaszítani a falról. Végül ő kezdett magyarázkodni, hogy szorít az idő, nem sikerülhet… Hálás voltam, hogy nem röhejes kísérleteimet okolja.

Hazatértem, és fejfájásra panaszkodva, hamar lefeküdtem. A feleségem vigasztalóan simogatni kezdett. Féltem, túl átlátszó ez a fejfájás dolog. Hazudnom kellett, eljátszanom, mennyire izgató Ami csak akkor sikerült, ha nem láttam az arcát. Amit eddig mindig embertelennek, vagyis állatinak tartottam, abban a kutyapózban rátaláltam az arctalanság varázsára. Ki tudtam iktatni magam. Szükségem volt erre a személytelenségre, hogy egy személytelen erő dolgozhasson bennem. Szükségem volt erre az erőre, hogy ellene álljak egy másik erőnek.

Másnap a színház előcsarnokában, a ruhatárnál futottunk össze… A két nő megint a párizsi életet ajnározta. Talán az egyetlen feltűnő dolog a homlokomon megjelenő izzadságcsepp lehetett, amely a hajszálak között akart elrejtőzni, de hiába küszködött, nem tudott visszafelé folyni: rángatózva legurult halántékomra.

Egymás mellé szólt a jegyünk, és én ültem középen, balra a szomszéd nő, jobbomon a feleségem. Talán fordított ülésrend illett volna.

Egy családi kriptában játszódott a darab, teljes sötétségben, azaz a nézők mindent láttak, viszont a színészek szerepük szerint koromsötétben voltak. Eljátszották, hogy nem látnak, és őket sem látják társaik: az egyik az orrát túrta, a másik grimaszkodott, a harmadik beejtette a vállát, a negyedik kieresztette és vakargatta a pocakját. Négy férfi és négy nő volt a színpadon. Mintha nem is kriptában, hanem imbolygó hajó gyomrában hányódnának...

Melyikükkel azonosuljak? Melyikük vagyok én?

A darabbeli Istvánban Gézát láttam. Gyűlöltem minden mozdulatát. Pedig szerepe szerint István állt hozzám a legközelebb. Én viszont a Bélát játszó színészt kedveltem. Termete, szakálla, hangszíne az enyém volt. Szerelmes és bátortalan. Viszont szerepe szerint buta, ostoba, korlátolt, erőszakos.

Csapongtam egyik szereplőtől a másikig. Péter cinikus és kiismerhetetlen, nem tudják lábáról levenni. Ő vajon kit szeret? Miért hagyja, hogy feleségének mások szerelmet valljanak? Miért nem tartja meg? Mozdulnia sem kellene. Hiszen szereti az a nő, és örökké ott csimpaszkodna erős vállában.

A darabbeli Bélát felesége elhagyta, a nők kinevetik. A sötétben végre kiadja dühét, felpofozza Tomát, egykori vetélytársát. De közben nem Tomát, hanem Ágnest üti meg, akibe szerelmes. Semmi sem jön össze neki. Közben a háttérben, vagyis a nézők szempontjából az előtérben István ölébe beül Szonja, Toma felesége, majd a sötétség leple alatt, a szűk tér lüktetésének átadva magukat, “enyhítenek a világ görcsösségén”. A két színész persze nehezen boldogult ezzel a jelenettel. A sötétséget úgy igyekeztek megteremteni saját maguk számára, hogy lehunyták szemüket. Ettől játékuk valóban életszerűbb lett. Belelovagolták magukat, itt szó szerint, a szerepükbe. A nő hátrahanyatlott, és kitátotta száját. Mellettem a szomszéd nő megrezzent. Térde nekikoccant az enyémnek, eltávolodott, majd ismét nekikoccant, akárha morzézna.

A Szonját játszó színésznő túl sokat megérzett a világot görcsberántó, majd elernyesztő erőből. Nem tudom, hogyan is lehetne nevezni ezt az erőt. Szájában volt egy híd, megvillant a fényben, ez a sajátja volt, az ő hídja, nem a szerepé, hiszen nem emlegették a darabban, idegen kellék, és ettől ő maga is civil lett. De közben mondta a szerepét, ami szerepe szerint maszk volt a maszk alatt. Szeretkeztek a sarokban, és hogy elfödjék a forrón fel-feltörő gurgulázást, arról áradoztak, mennyire szeretnek olvasni, milyen hévvel vesznek kézbe egy-egy izgalmas könyvet. Felidézték, ahogy hevesen lapoznak előre-hátra, és a szomorú vagy a vidám részeknél kiáltoznak, az istenért, de pazar, de remek, vagy micsoda tragédia, istenem, micsoda mondatok!

Rájöttem, a színésznő azért hanyatlik hátra, mert így a csípőjét le tudja fékezni, rögzítheti, vagyis nem hagyja emelkedni, süllyedni a férfi ölében, miközben a férfi ölét is eltartja magától. Ami viszont a férfinak nem volt előnyös: hátrarántotta vállait, hogy megemelkedhessen a nő után. Ettől kibillentek az egyensúlyból, és oldalra dőltek. Ijedten ültek föl, visszatérve a szerep előírta testhelyzetbe. Nem voltak elég jó színészek ahhoz, hogy megoldják a váratlanul előálló helyzetet, és tanácstalanságukban túlszaladtak: úgy leplezték a civil mozdulatot, hogy beemelték a szerepbe. Ami teljesen önkényes döntés volt; már szövegük is elfogyott, és ők még mindig átszellemülten ringatóztak. “Tudod, kinek a felesége?”, súgta oda a feleségem. És mondott egy nevet, egy kelekótya íróét. Áthajoltam a nő füléhez, és továbbadtam az üzenetet. Olyan szenvedéllyel suttogtam fülébe az író nevét, amilyennel még soha egyetlen olvasója nem ejtette ki.

A színészek egyre kevésbé tudtak megbirkózni a szerepükkel, és hát valódi birkózáshoz hasonlított, amint kifacsart tagokkal mímelték a sötétséget. Eljátszották, hogy nem játszanak, és ettől nagyon komikusan rángatóztak. Az egyik véletlenül megbotlott, és dühösen visszanézett. Kuncogás a nézőtéren.

A szomszéd nő nem kuncogott. Azt kérdezte a darab közben, váratlanul komolyan, azt kérdezte, hogy a színészek miért botladoznak és tapogatóznak. Feleségem elmosolyodott. Fölénye egyértelmű volt másban is. A szomszéd nő körme tövig le volt vágva, a körömre fölfutó bőr kirojtosodott. Ez a nő a mindenem? Ráadásul azzal ijesztget, hogy egy nálánál is primitívebb pacákhoz fog hamarosan elutazni, mert gyötri a lelkiismeret. Miféle gyötrelem lehet az ő lelkében?! Egy primitív, kopott nő az ujjára csavart, ez döbbent belém. Ellenérzésem azonban nem volt hosszú életű, mélyet szippantottam illatából, és rögtön visszatért semmihez sem fogható varázsa.

A feleségem nem töltött órákat kezének ápolásával, mégis ápoltak voltak a körmei. Ápolt volt a haja, arcának finom vonásai szeretetet sugároztak. Szelíd emelkedettség lengte be, vagyis inkább érettség és tudás. Helyén volt mindene. Én a szomszéd nővel az erőszakosság durva világába kerültem. A kopott lakások világába, a krumplitokány szagától átitatott, nehéz bútorokkal telezsúfolt szobák közhelyes és giccses világába. Nyomasztó hétköznapokba. Ahol mindenki cipel magával egy ugyanolyan kopott világot. Hiába jár méregdrága autóval, cipeli magával az anyja konyhakredencét, a kicsorbult csuprokat, a döngő vaslábasokat, az elnyűtt hálóingeket, a düftinbe ragadt izzadságfoltokat. A tömbházak nyikorgó liftjeit, a fürdőszobák vízköves kagylóit, a döngő lépcsőket, a port és a hepehupás járdákat. És miközben elhagynák ezeket a világokat, csak újabbakat szednek fel. Bojtorjánként tapadnak rájuk. Egyre hidegebb lesz, mint amikor egybenyitják a lakást a cementpadlójú ganggal, a fűtetlen, szarszagú vécével, a kályhátlan konyhával. Hideg és áporodott levegő ömlik szét. Csapkodnak az ablakszárnyak a huzatban. Csapkodnak a világok is, nem tudnak leválni. De ez túl költői, nem illik ide. Józan ésszel nem is lehet körülnézni, és elviselni a látványt, de már nincs józan ész. Lehurbolódott az is. Eltorzult. Amikor a nő hátracsapta fejét, és görcsösen vonaglani kezdett… ijesztő képeket láttam az arcán. Az ajkai néma kiáltásba rándultak, a homlokát ráncolta… Miért nem tud kibökni valamit? Ha volna egyetlen szava, akkor nem maradna nekem csupán a teste, a maga erőszakosságával, megfeszülő izmaival, behorpadó hasával, kunkorodó emlőjével, és a vonszolódó világokkal.

A feleségem vajon mit vett észre? Szerelmi életünk föllendült, ellenben dühös csapkodáshoz kezdett hasonlítani. Összecseréltem a szavakat. Félrecsúszott bennem valami, és e zűrzavaron nem tudtam úrrá lenni. Kifutottak fejemből a gondolatok, és hiábavalóan szegődtem a nyomukba. Addigi szerelmeskedéseink a figyelem és a kölcsönösség jegyében teltek el, hiszen nem akartunk előrehaladni, mert nem voltunk kíváncsiak, mi van az út végén. Soha, semmilyen ellentmondás nem volt közöttünk ebben. Kidolgozottan ment minden az első pillanattól. Ujjammal megérintettem, és ő megfeszülve vibrált a következő érintésig. Bármit tehettem, jó volt neki, és jó volt nekem. Feküdtünk egymáson, és a gyönyör felidézésének puszta gondolatától kielégültünk. A szomszéd nő forrón megcsókolt, és amikor öléhez nyúltam, széttárta combjait. Majd leállt, és kívülről figyelte, miként dolgozom.

Ha már belekezdtem, elmesélem. A szomszéd nővel szótlanul tapostuk a havat, és lihegtünk. Miért nem beszél? Attól fél, hogy amennyiben megszólal, betör közénk valami, amit elrejteni igyekszik?

Ám rá kellett jönnöm, valójában nincs így: mozdulatai semmihez, senkihez nem kötődnek. Amikor megérintettem, néha összerándult, néha ellazult, néha válaszolt, néha nem. Megfordult, de már az előző mozdulata is elfelejtődött. Ha megismételtünk valamit, az távol állt az idézéstől, mert nem volt emlékezete semminek.

Tulajdonképpen nem voltak sem gátlásai, sem konkrét vágyai. Szerettem volna beépíteni valahová, bekenni malterrel, és odatapasztani valamihez. Hogy lássa, mit hagytunk el, mert akkor talán megpillantja, mi fog következni. Odavittem a tükör elé, nézze magát. Velem akar, nem saját magával, mondta. Bekapcsoltam a tévét, leültettem elé, hadd nézze. Mintha belopózott rabló volnék, vagy szekrény alól elősikló kígyó. Lábain kúsztam fel, és combja tövében, a testén kínálkozó résbe akartam bekúszni. Lekötötte a film, nem kellett arra figyelnem, hogy engem figyel. Bár kissé zavart, hogy túlságosan is tudatos vagyok. Nem tudok elfeledkezni a feladatról. Amikor összeszorította combját, rögtön nagyobb hevességgel kezdtem ostromolni. Hirtelen széttépte magán a pongyolát, feltárta melleit. Úgy behorpadt hasa, mintha ki akarná szorítani a hasüregbe menekült szerveket, hogy azok se menekülhessenek a rángatózás forró hullámai elől. Mi fog itt történni? Tekintete hirtelen elvált a tévétől, hátracsapta fejét. Talán most, gondoltam, de ettől elvesztettem a fejemet, és beleharaptam a combjába. Felszisszent. Megrettentem, hogy ebben a percben feláll, és összecsomagol. De szerencsére nem ez történt. Szerette a nyelvemet. Mégiscsak nemes szerv, semmi alantas nem kapcsolódik hozzá. Bizalma feléledt, teljesen átengedte magát nekem. Ami újabb felelősséget rótt rám. Az irányító voltam, ám e szerep újból megbénított, nem tudtam tovább menni. A teste válaszolt, de csak annyit mondott, amennyit mondott, nem akart további kérdést sugallni. Én viszont tanácstalanul toporogtam. Semmi nem jutott eszembe. Megrettentem, mert sejtettem, nincs sok időm, a kudarcból Géza vigyorog rám. Lecsúsztunk a földre, párhuzamosan mellé hevertem. Ha nincsenek szavak, legalább jelekkel jelezzen. Érintsen meg, rajtam mutassa meg, mire vágyik. Ujjaival dobolt, akkor én is, mint egy dobot, ütögettem. Amikor alig érintett, alig érintettem. Jelzéseit dekódoltam, majd a megfejtett üzenetet a vágyak bejáratánál átkódoltam másfajta jelekké. Vágyai és igényei rajtam keresztül irányultak önmaga felé. Vágyakozás és készenlét vibrált a jelekben. Feszültség és igyekezet. Átfutottak rajtam, ereimen, csontjaimon, gerincemen, agyamon, idegpályámon, eleinte kószán és zavarosan, később egyre hallhatóbban és elkülöníthetőbben. Elemeztem őket, erősségük, szándékuk, irányultságuk szerint, kitöltöttem a törlődött részeket, kivontam belőlük saját testem zörejeit. Együtthatókkal dolgoztam. Ki kellett iktatnom a véletlen rezdüléseket. Bonyolult hálózatra láttam rá, elképesztő rendszerre, amelyben a mellbimbók, a kifeszülő lábfej, a homlokon kivörösödő folt, a nyál sötétülése, a szőrtüszők megduzzadása, a lélegzés szaporasága, a pupilla tágulása mind-mind kölcsönhatásban állt egymással. Nem véletlen, hogy kezdetben nehezen boldogultam, mint aki víz alatt végez búvármunkát, és egy megfeszített kötél rándulásain keresztül kapja az utasításokat a hajóról. Nem feledkezhettem meg arról sem, hogy hálás sóhajokat és nyögéseket hallassak, cirógatásait lelkesen fogadva serkentsem őt is, hogy megszólaljon, és vételezze mozdulataimat. A maszkok alatt maszkokat viseltem. Mennyire felcsigáz, ezt mutattam, és valóban felcsigázott, amit közömbösséggel és érzéketlenséggel kellett magamban leküzdenem. A belső erőfeszítéstől jobban izzadtam, mint a fizikaitól. Új ötlete támadt. Már nem volt hova visszavonulnom, a földön feküdtem. Nagy és erőteljes teste rám nehezedett, de az izzadság miatt nem tudott megállapodni, fájdalmasan csúszkált rajtam. Aztán szétterült és beborított, mint súlyos bőrredő. Beburkolta a padlót, a szőnyegeket, fölfutott a falakra, a mennyezetre, suhogva betakarta a szobát.

“Hol vannak az erogén zónáid?”, kérdeztem félig tréfásan tőle, mire zavarba jött, és kezemet szemérmére szorította. Egyszer arról faggattam, hogy volt-e már neki orgazmusa. Ingerülten válaszolt. A hangja átváltott, szinte bugyborékolt a sötét haragtól, felpattant, és felöltözött. “Nem beszélni kell erről”, mondta ellentmondást nem tűrően. És nem beszélt.

Mit akar? Miért néma? Miért ennyire primitív? Dühített, miközben a húst sikáltam. Már sütött a kezem. Hadd fájjon neki, gondoltam. Hadd fájjon. Magával ragadott a sötét szenvedély, talán tényleg volt bennem valaki, aki azt akarta, hadd fájjon neki, de csinálhattam, hiszen jót akartam, nem volt feltűnő. Úgy megszorítottam a mellét, hogy felkiáltott.

Mintha Géza valamiféle sürgető, meghatározatlan időpontként, fenyegető, fekete napként tűzne le az égboltról. Míg másnak a világ eseményei szabdalták az életét, mondjuk a terroristák újabb robbantása, a Vezúv kitörése, a Mars-expedíció, addig az én időmet a halogatott Utazás határolta. Titokban könyveket lapozgattam, hátha ráakadok valamire. Görög vázaképeket nézegettem, arab és indiai tanítómeséket olvastam. Az ismételten megadott esélyért cserébe egyre nagyobb igyekezettel dolgoztam. Egyre egyértelműbbé vált, miért megyek. Mit akarunk elérni. Már nem számítottam, és ez rosszul esett, jóllehet olykor-olykor észbekapott, és kétségbeesetten akarta, hogy “legyen jó nekem”, de ebben az igyekezetében végtelenül közhelyessé vált. Mint valami duzzadt, piros tulipánt vittem nadrágomban haza a nemi szervemet, és ő újra benyúlt, és megragadta, és nem akarta elengedni addig, “amíg nem érzi, hogy az övé” Bennem volt a félelem, hogy ne. Akkor hát ismét ledobáltuk magunkról a ruhát, és elismételtük az aznapiakat. Az ismétlés újabbnál újabb lehetőségeket villantott fel. De mégsem járt sikerrel, mert az utolsó mozzanat megint letörte a felfelé ívelőt. Mint hegedűművész, akinek előadás közben megszólal zsebében a telefonja, összezavarodtam. Egy másodpercig megint azt hittem, akkor most, de egyetlen mozdulatából rá kellett ébrednem, fényévekre vagyunk tőle.

Kétségbeesetten jöttem el. Csak rohangálok körülötte, az ő egyre nagyobb és ismeretlenebb teste körül. A határidő pedig hamarosan lejár. Belerokkantam.

Már nem mertem hanyatt feküdni, mert folyton a rám dőlő hetest láttam. Úgy tettem, mintha olvasnék, de csak bámultam a lapokat. A feleségem hozzám bújt. Meglepődve fedeztem fel, hogy leborotválta a testét. Kifényesedett, mint egy kislány. Vajon mire akar emlékeztetni? Mivel vádol? A bűntudattól gyötört lélek ilyenkor könnyen feladja, és vallomást tesz. Mi legyen?

Elővett egy üveg Gint, és hamarosan becsípett. Ritkán ivott, akkor viszont önfeledten. Mindenből játékot csinált. Játékosan tette-vette dolgaimat a testemen. “Ma ünnepelünk! Állapotos vagyok”, mondta.

“Miért mondod?”

“Mit miért mondok?”

“Még soha nem voltál…”

“Most az vagyok.”

Nagyon nem akartam a szavakra figyelni, így aztán megjegyeztem őket. Mit mondott, én mit feleltem, ő arra mivel kontrázott. Kerülgettünk valamit, vagy lehet, csak közelebb akartunk egymáshoz kerülni. Lehámozni magunkról és a másikról a héjat. Krumplihéj szeszélyes fodrai voltak szavaink, mint egy újhullámos regényben.

“Tényleg lesz gyerekünk?”

“Van.”

“Még nem született meg.”

“Akkor is a mienk.”

“De ki ez a mi?”

“Te meg én.”

“A mi nem csak ennyi.”

“Lehet, de az én, az csak én vagyok.”

“Másoknak te egy maca vagy. Nem, már nem maca, inkább spiné. Naccsád. Mifelénk inkább naccsád.”

“Mifelénk? Mennyire számít, hol laksz. Egészen másképp beszélsz, ha a szomszédod bélyeggyűjtő, és másképp, ha mészáros. János, akinek kölykei fekete bőrzekében motoroznak…”

“Szerintem a János nem mészáros. A mészárosok udvaros házakban laknak. A tömbházakban tanárok és írók élnek. És melósok. Reggel mennek, este jönnek. Éjszaka nézik a tévét, vagy kettyintenek.”

“Nem kettyintenek. Már rég túl vannak azon. Bedugják, aztán elnyekkennek. Hallottál te itt éjszaka arra utaló zajokat?”

“Tíz éve még volt egy kis élet. Amikor a Pállék lánya felserdült.”

“Te vagy a földszinti taxisofőr, a disznókat hizlaló lakatos, a török bóvlival üzérkedő munkanélküli, a víz- és gázszerelő a másodikról. A harmadik magyartanára, a szomszédjában lakó kőműves, aki hájakkal párnázta ki magát, hogy ha leesik az állványzatról, ne üsse meg magát.”

“Az már nem mászkál állványokon.”

“Te vagy a lakóbizottság elnöke. Szomszédja, akiből pártaktivista lett megint. Úgy látszik, a harmadikon csupa politikailag érzékeny pasi lakik. És persze te vagy az auschwitzi menekült, a Pállék albérlője.”

“Arra mondod? Nem is volt Auschwitzban.”

“Mégis azt mondja.”

“Csak mondja, de nem volt.”

“Te vagy a zongorahangoló, aki átveri a kuncsaftjait, ahogy csak tudja. Aki akkor hazudik, amikor beszél.”

“Azt hittem, én vagyok az apa?”

“Jaj, és még nem mondtam az autószerelőt, akinek süketnéma a felesége, ezért nem hallja, mekkorákat üvölt, amikor férje kezelésbe veszi.”

“Milyen értelemben.”

“Mit milyen értelemben?”

“Veszi kezelésbe.”

“Sokféle értelemben. De egészen pontosan kettőfélére gondolok.”

“Mondd azt, hogy kettőféle, olyan izgató a csókos kis szád olyankor.”

“Ezt úgy mondtad, mint a harmadikon lakó aprozáros.”

“Micsoda regionalizmus!”

“Na és?”

“Én a regionalizmust csak úgy tudom elviselni, ha groteszk.”

“Groteszkedjünk egy cseppet.”

“Jó.”

“De legfőképp ünnepeljünk.”

“Hogyan akarsz ünnepelni?”

“Igyunk még.”

“Ne! Ne igyunk többet. Összehányom magam.”

“Jó, akkor digidugizzunk.”

“A gyereked bennem…”

“Tényleg?”

“Tényleg.”

“Mióta?”

“Mióta, mióta! Mindig az idő… Tegnap óta!”

“Eddig sem ügyeltünk.”

“Most jött el az ideje. Talán mert az a nő is vagyok, aki szülni fog. Aki valamilyen nemes dolgot akar világra hozni. Egy férfit, akinek új neve van.”

“Van ilyen?”

“Nincs még, de lehetséges.”

“Akkor most mi lesz?”

“Nézz bele a hasamba, ott a jövő.”

“Hol nézzek bele?”

“Majd elmegyünk ultrahangra.”

“Az ultrahang is férfi találmány.”

“Igen.”

“Férfi nélkül nem lenne gyerek.”

“Dehogynem, megint a széltől termékenyülnénk meg, mint régebben.”

“Marhaság.”

“Marhaság.”

“Miért borotváltad le? Valamit leplezel?”

“Mit lepleznék? Hülye szó.”

“Talán befestetted a hajadat? Nem akarod, hogy kiderüljön, a hajadnak más a színe?”

“Ugyan már. Ne fárassz.”

“Miért?”

“Talán így jobban tetszem neked.”

“Eddig is tetszettél.”

“Tudom, hogy meg fogsz csalni.”

“Soha! Szembeköpném magam.”

“Álmodban megcsalsz.”

“Mindig veled álmodom, most is.”

“Ez az én álmom, nem a tied!”

“Rá van írva a neved?”

“Az enyém. Én álmodom, nem te!”

Kinyitottam szememet. A szomszéd nőt láttam a falon keresztül. Féltékeny voltam a föléje boruló forró betontetőre, és kétségbeesésemben átrohantam volna hozzá az éjszaka kellős közepén.

Képzeletben minden sikerrel járt, de mihelyt megérintettem, a mozdulat elindított egy mozdulatsort, ami egyre távolított az elképzelttől. Ez hol reménykeltő, hol lehangoló távolodásnak tűnt. Próbálkoztam új szavakkal. Egyszer például minden úgy indult, ahogy elképzeltem: készségesen fogadott, én pedig azonnal felmértem, hogy izgatottsága tetőpontjáról ereszkedett le hozzám, mint aki bemelegített. Máris fölkapott, akkora erővel, hogy bedugult a fülem, elementáris vággyal szippantott magába, mire én, hogy növeljem a vágyait, a fülébe súgtam: “fogd meg…”. Suttogva persze másképp hangzik, “fogd meg…”, suttogtam fülébe, amitől rögtön megtorpant. Még csókolta ugyan a nyakamat, száján még csillogott a nyál, de belül már teljesen kiszáradt. Micsoda hülye szó, gondoltam, mert felerősödött, és visszhangozni kezdett bennem. A valóságban minden látvány visszhangossá vált. Szembesülnöm kellett a dolog méreteivel, formájával, alkalmasságával vagy alkalmatlanságával, és folyamatos állapotváltozásokat kellett felfedeznem, amelyek képzeletben soha nem következtek be. Még az is előfordult, hogy olyasmit észleltem a valóságban, ami egyszerűen nem volt lehetséges. Oldalra fordultam, és azt láttam, hogy a karom fekete, és ez a fekete kar törékeny, hófehér vállon nyugszik. Végignéztem magunkon a lábujjunkig: véges végig fekete voltam. Koromfekete, durva testem körbefonta a fehérséget, és birkózássá vált minden mozdulat, fekete erők harcává a fehér ellen.

Mögötte feküdtem, oldalunkon mindketten, átkulcsoltam combommal combját. Égett az ágyékom, bőrömet be-becsípte tompora, fájdalmasan belenyilallt hasamba. Az izmok végül feladták, megkeményedtek, aztán hirtelen annyira elernyedtek, hogy nem lehetett mozdítani őket. Elszunnyadtunk. Álmomban az ajtaja előtt álltam, és az ajtóra kiragasztott betűket piszkálgattam. Nem moccantak, csupán annyi történt, hogy átfordult tengelye mentén az “a” és “b” lett. Erre ébredtem. Vajon mi az az “a”, amit “b”-vé kell alakítanom? Napok óta gyűrtem a testét, és semmit nem értem el. Hogyan lesz “a”-ból “b”? Nem elég bonyolult a nyelv, hogy a gyűrődések, illeszkedések, átfonások, kitüremkedések igazi összefüggéseit megértesse. De nem csupán a nyelv, hiszen már a tapintás is szegényes, mintha a hajdani sóvárgások és éhínségek idején teljesen betokosodott volna. Ha pedig a látványt vesszük, az meg rémisztő, mert hirtelen feltárul valami, aminek látására nem vagyunk felkészülve: egyszerre kint meg bent, egyszerre szép és taszító. Mégiscsak nevet adni a legnehezebb.

Visszatért a délelőtti bevásárlásból, és mint fiatal házasok, akik élvezik a közös otthon első perceit, lázasan főzni kezdtünk. Közben májusi cseresznyét ettünk, egy tálból. A cseresznyét szárastul tette szájába, majd kiköpte a magot, aztán kiköpte a cseresznyeszárat, de közben megbogozta nyelvével. Fantasztikus mutatványát többször előadta, nevettünk rajta.

Miért nem lehet mindent ilyen jókedvűen csinálni, gondoltam. Átvinni belőle az ágyba is. Lazán és oldottan.

Miközben hímtagomat szorosan ölébe fúrtam, hogy szeméremdombja az enyémre feszüljön, ujjammal a tomporát babráltam. Széthúztam a feszes párnákat, megérintettem a ráncos középpontot. Beleremegett a gyönyörűségbe, a kéjes borzongás hullámaitól levegőt sem tudott venni. Aztán rögtön visszabillent. Megfeszítette fenekét. Idegen tőle a gyönyör, a szerelmi téboly? Fél, hogy épségét veszélyeztetem?

Egyszer a fürdőben beszélgettünk, és miközben meséltem neki valamit, ő leült a vécékagylóra, mintha ott sem volnék. Megosztott velem egy mozdulatot, mert “eltompultak az etikett reflexei”. Végre nem áldozza fel a szerelem drága perceit az agyament szokások oltárán, gondoltam magamban, ám a mozdulat közepén mégis előtolakodott “a belénk nevelt makulátlanság”, ahogy az előbb emlegetett etikett mondaná. Nem pattant fel, mégis visszakozott, mintha ott sem volna, arca rezzenetlen maradt, nem erőlködött, jól felült, szinte a kagyló végébe, hogy az esetleges zajokat felfogja a kagyló fala.

Azt kérdezte, miért olyan fontos nekem, hogy ő kielégüljön. Miért akarom? Megkíséreltem elmagyarázni. Van előttünk valami, ami miatt nem tudunk tovább lépni. Mint egy beszélgetésben. Egy beszélgetés is csak akkor jó, ha hozzánk tesz valamit. Másképp nincs sok értelme.

Talán nem értettem, mit akar... Nem azt kérte, amit kért, hanem olyasmit, amit nem tudtam helyesen dekódolni. Tágult, miközben nem azt akarta, hogy dagadjak, hanem épp ellenkezőleg. Hevesen oldalra fordította fejét, száját csücsörítette. Ami nem azt jelentette, hogy csókoljam meg. Megcsókolt, amivel visszavonulásomat kívánta, nem pedig hasonló hevességet. Menekült, de arra vágyott, hogy kövessem, ugyanakkor csak követésre várt, ha pedig bevárt, az azt jelentette, hogy feszüljek mellé, semmi egyebet.

Hétvége előtt a májusi forróság felszakadt, enyhe szellők fújdogáltak be a kitárt ablakon. Lélegzett a bőrünk. Több jutott belőlünk egymásnak. Fogalmam sem volt, hány óra, mennyit aludtunk. Talán már másnap reggel van, vagy még csak dél felé jár? A plafonon a tömbház előtti autók ablakainak villanásai... Nyugalmat éreztem. Inkább érdektelenséget. Hiszen feladtam valamit. Miközben egyre elhivatottabban, konokul törekedtem a cél felé, feladtam magamban valamit. Épp a cselekvőképességemet, jóllehet célratörő cselekvőnek látszottam. Feladtam az ábrándokat, a lehetőségek sorából álló tervezgetést, a hitet, hogy majd egyszer jobb leszek, mert megváltozom. Föladtam és fölmondtam! Alkut kötöttem a jövőmmel, hogy ne legyen, de úgy tettem, mintha nem kötöttem volna alkut.

És akkor elkövetkezett.

Nem jelzett semmit, ám egyszer csak a hasa megint behorpadt. Odanyúltam, és nem volt hasa. Ökölbe szorítottam kezemet, csak úgy mertem az üreg alját kitapintani. Kemény volt, kőkemény. Természetesen még minden kétségesnek tűnt, eddig a pontig máskor is eljutottunk. De most történt valami.

Megszólalt az ajtócsengő. Engem ez leforrázott volna, őt azonban… Láttam a fülkagylóját, ahogy az is megfeszül. Tövében kivörösödött a bőr, mintha a fül leválni készülne. Aztán hirtelen bíborszínűvé lobbant az egész feje.

Könnyűvé lett a teste. Ez engem is könnyűvé tett. Olyan sebesen és kiszámíthatatlanul, ahogy beszakad egy padmalyos folyópart. A képzelet szárnyalása vergődés csupán.

Karomat markolta, éreztem, hogyan hal el markában pulzusom. Fejét hátraszorította, arcomhoz, teleszívta magát levegővel. Kis horkanások, tompa jajongások hagyták el ajkait, azaz épp akkor tülekedtek befelé, a levegővel együtt. Hosszan szívta magába. Aztán elnémult. Megtelt a tüdeje. Bent a hangok összeálltak, majd egy mérhetetlen kiáltás szakadt ki torkából, nem, nem kiáltás, hanem szó, valódi, érthető szó. A nevem.

A nevemet sikoltotta, olyan erővel, hogy megrezegtek az ablakok. Kikiáltotta nevemet, ki az ablakon, az ajtón, a falakon keresztül. Úgy ordította, mintha gyilkolnám. De aztán a második magánhangzónál mégiscsak átváltott, mintha nem gyilkosa, hanem áldozata volnék, megkeményedett a hangja. Megacélosodott, akár a teste. A torkából a két hang közül a második már teljes terjedelmében és erejében süvített elő. Különálló hang volt, de szélein, peremén, a körvonala körül pezsgett, mint egy pohár ásványvíz. A buborékok apró, finom, sötét színű hangok voltak. Madárhangok. Fészekbe beszálló sárgarigó trillái, az odú éhes lakóinak aláfestésével. Téboly és nyugalom. Téboly a hang teste, de a háttér, a kis gyöngyözés, otthonosan doromboló. Mintha egy őrült, szenvedélyektől sújtott nő kiáltana egy süppedős, gazdagon bebútorozott, magas mennyezetű szobában.

Lehunytam szememet. A halál nem halál, hanem feltámadás. Találkozás egy másik világgal. Fehér karikák elnyúlt látomása. Fölöttem szikrázó alakok lebegnek. Sugárzó lények mozdulnak, ott vannak fölöttem, és mégis elérhetetlenek. Hatalmas madarak. Magamat nem látom, de érzem, ott vagyok közöttük. Mindenki segítségemre siet. Nem látom, miféle erővel, miféle kéz emel magasba. Nyugalmas érzés tölt el. Lebegek egy vízfelszínen. Talán valamilyen tavon. Látom az eget, lent van, alattam. A tárgyak élnek. Kiismerhetetlenek, mert nincsenek törvények, amelyek mozgatnák őket. Átalakulnak, majd kölcsönhatásba lépve szomszédaikkal, visszatérnek eredetükhöz. Valami légies káosz vagy pokol.

És akkor újra felhangzik a nevem. Ez a második kiáltás mindent átszakít. Kiáltás a javából. Nem, nem lehetett kétség, a nevemet kiáltotta. Nincs könyörület, harsogva száll a nevem. Hallom visszaverődni a falakról. De már a falakat is átszelte. Az utcáról hallom visszatérőben. Visszaránt a karikák és állatforma lények közül.

Olyan a hangja, annyira nőies, mintha lényének alaprétegeiből kiáltana, a méhéből egyenesen. Nevemet kiáltja a méhe, és ettől a hangtól, e mélyen rezgő hangtól nem csoda, ha kint az utcákon megrészegülnek a férfiak. Mint óriásszárnyú madarak, amikor fiaikat etetik, a remegő megsemmisülés egybeforrt hangjai. Megszámlálhatatlan, mi minden olvad össze benne. Biztos ujjakkal játszott zene. Szomorú, kétségbeesett hang. Nincs senkije, ne hagyjam el. Nem is nekem szól. Mert én sem vagyok neki. Csak egy nő tudná megérteni, de nincs nő, aki megértené. Nincs, aki átélt volna hasonlót.

Újra hallom, harmadszorra. Érthetően, kifejezően, siralmas pontossággal. Minden összeállt. Befognám a száját, de már késő. Miért is fognám be? Vége a hazugságnak, a szánalmas bujkálásnak. Vége mindennek.

A negyediket nem hallottam tisztán. Újra távol járok. Bedobtam a gyeplőt, hadd ragadjon magával a szédület. Semmisüljek meg. Legyek sötétlő anyajegy ezen a nőn. Nem szabad elvakarni, mert elrákosodhat. A halál jegye. De az is lehet, hogy egyszerűen felszívódik, és csak egy kis barna folt marad a helyén. A szívem megszűnik dobogni. A madarak olyan sűrűségben tanyáznak a szétszórt tölgyfákon és a zsombék körüli füzesben, mint bogarak a milliónyi virágon. Egy-egy fán tucatnyi madárcsalád lakik, hol fészekben, például a vadgalambok, de legtöbben egy-egy odút bérelve. Fecskék suhognak, folytonos fityfirityelés közben. Boldog vagyok. Nem gondolok arra, hogy elárult. Nem hiszem el, hogy nem szeret.

Az ötödiket ismét hallom jól. Könnyes és eszeveszett. Végső leborulás a gyönyör oltára előtt. A túlbuzgó őrülete. Nem lehet vele beszélni. Szert tett valamire, de nem tudja megosztani senkivel, és hamarosan elveszíti, mert magával sem képes osztozkodni. Elillan. Kapaszkodik, de elillan. “Oooolt”, visszhangzik hosszan kitartva. A múlt.

A hatodik egy kislány hangján szólt. Naiv és ártatlan. Kíváncsi a világra, tisztán néz rád, és elképzelni sem tudja, hogy árthatsz neki. Lépj a lábára, vagy szorítsd meg a karját, és közben figyeld, arcán mi játszódik le. Vasmarokkal szorítsd, és nézz rá sötéten. Reménykedni kezd, hogy játék csupán, de te ne enyhítsd a markodat, és ne enyhüljön meg tekinteted sem. Rimánkodó hang, a rima is benne van, mert árulni kezdi magát, hátha elengeded. De te nem engeded. Aztán könny önti el a szemét, összetörik, és vége a játéknak.

Végül a hetedik… Már nem is hang, néma szájtátás. A szájpadlás V-je eltűnt, nem látom, mintha sosem lett volna. Csak a mézszínűvé világosodott boltozat. A recék is kisimultak, mint ahogy egy mániákusan magába zárkózó arc, amelynek gazdája szilajul elhatározza, örökre leszámol a világgal, és ezentúl senkivel nem áll szóba. Egy seszínű üreg mered az égre. A test görcsös rándulásai sem tudnak több hangot kipréselni rajta.

Ajkára horgasztottam tenyeremet. Ne kiálts! De már nem kiáltott. A nevem elszállt. Szállt, szállt, most érkezett a Főtérre, és a harangkondulással lendült tovább.

“Ne szólíts így, ez nem az én nevem”, suttogtam nagy, csatakos arcába.

Ugrás az oldal tetejére