Itthonév. (teljes pdf lásd lent) Kolozsvár, Koinónia, 2005.
ANGELA
HAL
A VÍZBEN
ITT
ÉLNED
SÜKETNEK
LENNI
A
KONDÉR
KOOPT
PAPLANING
TOJÁS
BÖLCSÉSZKAR,
-LÁB, -FEJ
KARÁCSONYI
VÍRUSOK
BESZÉLGETNI
MÉSZÖLY MIKLÓSSAL
AZ
ÉV LEGJOBBJA
ISTEN
ARANYA
ÖNSZEMLÉLET
TAXIT
HÍVOTT
SZATMÁRNÉMETI,
SZATMÉGAZERI
SEN
A
SZENTLÉLEK FÕZTJE
ÚTTALAN
UTAKON
SZABOLCSI
BORBÁLA HETI ÉTRENDJE
KERUBOK
VÁROSOM EGÉN
MÁRCIUS
15.
A
RENDSZER
GÜZÜKE
CSODÁK
VÁROSA
PETÕFI,
A VÁRAKOZÓ
GRINCH
JÚNIUS
16.
HOL
NYARALJUNK?
ORPHEO
SÁP VAGY SARC?
A
FÜSTTÉ LETT ÍRÓ
DOLFIKA
RIMBAUD
& CO.
ADALÉK
ÜVEGHINTÓ
SÉTÁLTATÁSA
A
NAGY OLVASÁS MARGÓJÁRA
TÚRÓS
CSUSZA
FOCIEBÉ
ÉRDEMNYUGDÍJ
MENTOVICH
ÉS AZ IDEÁLIS SAJTÓHIBA
HÁROM
KÉPESLAP
CSALÁDI
FOTÓALBUM
HATÁRÁTLÉPÉS
SZÉKELY
TESTVÉREIM!
KIFLIVÉG
BUKARESTI TÉVÉS VITA
AZ ÖNKIELÉGÍTÉS
ELŐNYEIRŐL, AZOK KÖZÜL IS UNALOMŰZŐ HATÁSÁRÓL
BESZÉLGETÉS SELYEM
ZSUZSÁVAL
BÚCSÚ AZ ÉVEZREDTŐL
Új autót vásároltunk. Használtat akartunk, aztán az itthonkeresés filozófiája elvitt egy hazai autószalonba. Meglepődtünk. Kedves emberek fogadtak, hellyel kínáltak. A fotel kényelmes és tiszta, karfáján a huzat nem foszladozik. Mondtuk, egyszerű, olcsó autót szeretnénk, mondták, egyszerű, olcsó autójuk korszerű is, kilenc színben is, mondtuk, nem szeretnénk túl sokat várni, mondták azonnal, na és, lapátoltak tovább, szervója is van.
Ahhoz, hogy élvezzük az életet, ahhoz ki kell egészítenünk, pontosabban helyre kell hoznunk a dolgok eredendő csorbaságát. Az autó formáját kissé esetlennek érezvén, kiválasztottunk egy mulatságos, gyermeki jókedvvel kikevert színt. Szín és forma egymásra talált; új képződmény jött létre, amely élőbb, mint egy autó. Valamilyen állati lény, de nem földi, vagy ha az, hát most lett felfedezve. Angelának hívjuk, és brekegő hangokkal becézzük. Mivel kezdetben kissé büdös volt, betelepítettünk egy illatos fenyőligetet. Azóta, ha az alattunk lakók krumplitokányt főznek, lemegyek, beülök, ott olvasok tovább.
Ha elindul, csendesen suhan. Lehet zenét hallgatni, Pergolesit vagy akár Schubertet. Csak ha gödrös az út, akkor nyivog. Ám ha ülnek a hátsó ülésen, már nem. Így aztán az élvezethez az kell, hogy sokan üljenek benne. Közvetett módon, de mégiscsak jó vadidegenekkel is együtt lenni. Az élvezet akkor az igazi, ha az emberek illatosak, és több szólamban tudnak énekelni.
Jószagú, éneklő emberekkel megpakolva suhanunk a gödrök fölött: itthon vagyunk.
Olvasom, hogy Marosvásárhely Erdély kulturális centruma lett: filmfesztivál, könyvvásár, tárlat, egyebek. Ma például reggeltől estig, a nap minden órájában történni fog valami. Hol itt, hol ott, hol ezzel, hol azzal a hírességgel lehet találkozni. Jó érzés! Ilyenkor a legkellemesebb itthon üldögélni, és valami nagyszabásúba kezdeni.
A nagyszabású puszta gondolata is nagyszabású. Itthon ülni, és nagyszabású dolgokon gondolkozni. Kitalálni egy új női nevet. Kitalálni egy új járművet. Új, minden eddiginél dédelgethetőbb háziállat típust. Kitalálni egy történetet az Eper nevű nőről, aki ötkerekű járgányát vezeti, és kedvenc lepkemókjának panaszkodik a férfiakra, akik tövig nyomják a gázt, anélkül, hogy legalább hármasba felkapcsolnának. Kitalálni a történet ezer bogját, a szívszorongató befejezést. Eldönteni, a befejezés a szívet szorongassa-e, vagy inkább fejben hasson. Vagy épp csak a zsigereket birizgálja.
Kitalálni egy könyvkiadót, amely megjelenteti Eper tragikus történetét… Az igazgatóját, aki szinte szerelmes az írókba (ha férfiak, ha nők)… Egy standot, ahol sorbanállók várják, hogy naknekkel megtoldott nevük befirkantassék az első oldalra… Kiötleni száz darab szórakoztató dedikációt… Egy vásárt, ahol ez a stand helyet kap… A vásár szervezőit… A fogadásokon elmajszolt pogácsát… Kitalálni a díszmeghívott nevét, az ünnepélyességet, amely a név elhangzásakor úrrá lesz az embereken… Az embereket, akiken úrrá lesz az ünnepélyesség… Kitalálni azt, aki kitalálja az embereket… Most épp itt tartok. Szóval, jó itthon ücsörögni, miközben kint annyi, de annyi minden történik. Irigykedve nézem halaimat, akik soha ki nem mozdulnak otthonról.
Ketten beszélgetnek a marosvásárhelyi állatkertben a tengerimalacok kifutója előtt. Azt kérdezi az egyik: És jól beszél a fiúcska románul? Románul kérdezi, băieţaşul, ezt a szót használja. A gyerek közben az én gyerekemmel guggol a fűszálakat rágcsáló malacok előtt, sok-sok gyerek között. Van, aki azt mondja a malacokra, hogy “hörcsik”, az enyém “tengerész malacok”-nak nevezi őket, egy frissen érkező pedig azt kiáltozza, hogy “patkányok”. Akárcsak egyéb tengeren túlról érkezett ismeretlen áru esetében, bizonytalan a nyelvhasználat. Lásd tengeri-kukorica-málé, vagy burgonya-pityóka-krumpli. Mellettem azt válaszolja a másik: Igen, tökéletesen (perfect), bár nem tanul nyelvtant.
A két beszélgetőnek tősgyökeres (getbeget) az akcentusa. De miért tanulna egy 4-5 éves román gyerek román nyelvtant? Hegyezem a fülemet.
De ti otthon románul beszéltek, nem?
Hát, persze (bineînţeles).
A gyerekkel is?
A gyerekkel is, de ő az óvodában magyarul beszél.
Mióta vagytok kint?
Négy éve.
Na és tetszik?
Hát (păi), Budán lakunk. A tavaly vettünk egy lakást. A gyerek szeret óvodába járni. Itthon soha nem lesz (n-o să fie) semmi.
Ez igaz, feleli az egyik, és elindul, mint aki eldöntött valamit. A másik szól a gyereknek, azt mondja: puiule. A gyerek az én gyerekemmel versengve hívja a malacokat a dróthálóhoz, s biztatja őket, hogy vegyék el tőle a fűszálakat. Azt mondja nekik: hékás! Szeretem ezt a szót. Ahogy pohár alján az iszap, ebben a szóban leülepedett a gyerekkorom. Szatmárnémeti, a Vajay utca, a Mátyás király utca, a Futrinka utca. (A vásárhelyi csapvízben állítólag gyógyhatású iszap kavarog, ettől élnek a vásárhelyiek hatvan évig. Mert nélküle már ötvenévesen meghalnának a Vegykombinát füstjeitől.)
Gyere, menjünk (hai să merem), szólítja ismételten az apja. Ő kis tétovázás után felpattan, és szalad.
A fogorvosnőm szerint a politikusok sikerének titka a villogó műfogsor. Nézzem meg, milyen elsöprő győzelmet aratott Schwartzenegger az új fogsorával. Amerikában már közel nyolcvan éve a fogorvosok döntik el a választásokat. Upton Sinclairből csak azért nem lett elnök, mert a fogorvosa nem hitt a porcelánban. Végül átpártolt egy másik fogorvoshoz, ám akkor közbejött a háború, és basta!
A fogorvosnőm tudni véli, ha valaki műfogsorra költi a vagyonát, még álmában is mosolyog. Minden alkalmat megragad, hogy valakire szélesen rámosolyogjon. Nem vicsorog, mert tudja, mi minden lehet a vicsorgás következménye. Ugyebár az én koronám is akkor repedt el, amikor visszavicsorítottam a sarki pitbullra, vagy kire. A fogorvosnőm kioktat: a mosoly a legkíméletesebb vicsorítás. Megkérdezi, én is így látom. Homlokomat ráncolom, és igyekszem hullámosan felvonni szemöldökömet, érzékeltetve, hogy a helyzet talán nem ennyire egyszerű. “Igen, így van”, ad választ saját kérdésére. Nem szeretnék ellentmondani neki, úgyhogy bólintok, szerintem is igen.
Eszembe jut nagyapám, aki nem járt fogorvoshoz. Épek voltak a fogai. Viszont a hallása…
Amikor Berlinbe érkeztem, a körülöttem zsongó beszéd olyan volt, mint az utcazaj. Nem nyomasztottak a szavak. Szabad voltam, mint a madár. Vogelfrei! Nem sejtettem, miféle kígyót melengetek keblemen, miközben németórákra járok, és szókincsemet gyarapítom. Scheiße, ütötte meg a fülemet, és máris bizonytalanabbul, gondterheltebben lépdeltem a napsütötte utcán.
Nagyapám mosolyogva járkált az emberek között. Nagyanyám elnézően legyintett. “Ferenc, jöjjön ebédelni!”, szólt át a szomszéd szobába, olyan halkan, hogy én alig hallottam, és nagyapám mégis jött. Megpróbáltam utánozni, ám engem rögtön elvittek dr. Vida Egon fülorrgégészhez, aki villogó tükörrel a homlokán félelmetesebb volt, mint az akkoriban futó filmsorozat hőse, Belphegor.
“Jobb ma egy süketfajd, mint holnap egy gutaütött túzok”, mondogatta nagyapám. Mosolyogva bólogatott mindenre, ki-kivillantva megkímélt fogsorát.
Míg élt nagyapám, a román focicsapat győzelme mindig zajos ünnep volt nálunk. Egyetlen meccset nem szalasztottunk el. A másik nagyapám hároméves koromban begyakoroltatta velem a román himnuszt, és ha megkérdezte, ki a legnagyobb román, kapásból skandálnom kellett a nevét: Szé-che-nyi. Nem hiszem, hogy a zsidókat vagy a magyarokat szerettük volna. Emlékszem édesanyám kétségbeesett kifakadására, amikor otthon elmesélte, főnöke azzal gyanúsítja, hogy magyar származású. (Éppen anyámat, aki könnyes szemmel mesélte a vasárnapi ebédek után, hogy őt a bevonuló Horthy Miklós maga elé emelte hófehér lovára…)
Néha tőlem is szigorúan megkérdezik: nem vagy-e magyar? Merthogy épp olyan a fizimiskád. Főképp az orrod! Miként feleljek? Ha nemet intek, vagy igent bólintok, tisztázatlan marad, a nem-re vagy a magyarra vonatkozik-e válaszom, ha viszont a tényekhez ragaszkodva, nyomatékosan kijelentem: nem vagyok magyar, akaratlanul is azokhoz sorolom magam, akik úton-útfélen magyaroznak, illetve azokhoz, akik valamilyen oknál fogva tagadják, hogy magyarok.
Magyar vagyok, román vagyok – tulajdonképpen nem lehet így öndefiníciónkat elkezdeni. Ha én azt mondom, román vagyok, mellébeszélek. Jó, akkor magyar vagyok. Pláne farizeus! Nem nevezhetjük a magyarok melletti kiállásnak… Ha én magyar volnék, mélyen felháborítana az ilyesmi. Auschwitz után pozitívan sem tudok magyarkodni. A valódi magyarok is taszítanak, ha folyton Auschwitzolnak. És nem kedvelem azokat a magyarokat sem, akik nagy hangon magyar-vicceket mesélnek.
Egyszer Budapesten kocsival egy útkereszteződésben leállva, elveszetten kapkodva, mellém hajtott egy kicsike Trabant, ablakán kidugta fejét egy alak, akkora arca volt, hogy alig fért be az én leeresztett ablakomon, behajolt hozzám, és két centire a fülemtől elordította magát: te büdös magyar!, aztán elrobogott. Láttam, hogy kicsike Trabantja telis-tele van ragasztva piros-fehér-zöld matricával.
A helyzet az, hogy az erdélyi románok ritkán magyaroznak. A magyarság összetartását, életrevalóságát, vallásosságát sok román egyenesen követendő példának tartja. Tanulhatnánk a magyaroktól! Annyi sorscsapás dacára megtartották magyarságukat! Ahogy kicsit is oszlanak a felhők, rögtön virulnak. A magyar tud élni. Erdélyben a középkor végén egész román falvak tértek át magyar hitre, és amikor utódaiknak választaniuk kellett, megtartsák-e hitüket, vagy lágerekben vesszenek el, ők a lágert választották. Egyébként a századok folyamán gyakran lábrakapott az a hiedelem, hogy a románok ősei magyarok voltak.
Nincs szétszórtabb nép, mint a magyar. Bármerre menjünk is, meglepően gyakran magyarokkal találkozunk. Vannak feketebőrű magyarok is. A magyarok vagy nagyon okosak, vagy nagyon buták, de inkább okosak. Minden nagy és előremutató dolgot magyarok találtak ki. Jézustól Teller Edéig mindenki magyar volt. Mondhatjuk Marx Károlyt is, meg a Tőkét.
Ennek ellenére szeretünk román kultúrfölényről beszélni. Van-e román kultúrfölény a Kárpát-medencében? Ha mondjuk a Duna Televízió előtt nemcsak románok ülnének; ha emberek százai azért tanulnának meg románul, hogy a Látó című folyóiratot olvassák, benne az erdélyi román írókat, költőket és esszéistákat; ha a román színészek és rendezők nem Bukarestbe zarándokolnának; ha egy zsidó és egy cigány románul váltana szót egymással, mi több, ha a műveltebb zsidók egymás között a románt használnák; ha egy minden mást leköröző ördöngös román pozitúra az itt élő népek lingua francája volna – igen, akkor beszélhetnénk kultúrfölényről.
Tény, hogy Erdélyben zsidófölény van; ha demokratikusan, ha diktatúrában mérkőzünk, most már mindig ők lesznek a győztesek. Aki győztes, azé a hatalom, aki hatalmon van, az akarva akaratlan a másik oldalon áll, aki a másik oldalon áll, az magányos, aki magányos, az még több magányra vágyik. Mit tudok én nekik felajánlani?
Az Éneklő Borz folyóirat annak idején azon törte fejét, hogy kellene egy zsidó lapot indítani. Egy lap, ami lap, és nem híd! Ahogy a Kalligramnak van szlovák lapja, nekünk is volna zsidó lapunk. Mennyien olvasnák! (Hallottam minap a hírekben, hogy a román-zsidó közeledésben Kántor Lajos a legderekabb hídverő. A maga nemében Antall József is vert egy kis hidat, amikor kijelentette, tizenötmillió román miniszterelnökének érzi magát. Persze mennyivel bravúrosabb lett volna, ha irányultabban odavágja: huszonkétmillió zsidó miniszterelnökének jöttem!)
Teleki Mihály írta Erdélyről: egybeolvasztja a népeket, ahogy szilvafőző üstben rotyognak öszve a különböző zamatú és nagyságú, berbencei, penyigei, besztercei, kanizsai szilvaszemek. Funar nem szerette a románokat, rendben, de azért Kolozsvár román város is. Kolozsvár román város – csak mondat, mégpedig szomorú román mondat. Mit várhatunk egy várostól, netán egy országtól, ha mondatot, olyan mondatot, amely egyszerre volna román, zsidó, magyar és más nemzetiségű nem tudunk leírni. Ez nem jó: a nemzetiség terminusát ma már az elvtársak sem használják. Mit használnak ma az elvtársak? Legtöbben sérvkötőt.
A zsidók azt mondják, ők már Jézus előtt keresztények voltak, és emberemlékezet óta, kontinuitíve itt élnek, Mátyástól Mihályon át Jósikáig zsidó volt királyok, fejedelmek és nagyurak legjava.
A románok szerint a zsidók, nem beszélve a magyarokról vagy a cigányokról csak később, utánuk érkeztek. A románok a ködös, nyirkos medencékben is megtelepedtek, sőt a Kárpátok havasain is tanyát vertek. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, száll igeként a bércek fölött a jó hetven esztendős román mondás, és Markó Béla lényegében ugyanezt hangoztatja a parlamentben: “az egész országnak érdeke, hogy a románok otthon érezzék magukat e hazában”. Persze a zsidók is igyekeztek mindenhol gyökeret verni, a legtisztább román városokban is. Van tehát zsidózás és románozás... (Bár a zsidó Iorga szerint ez a két nép valójában soha nem gyűlölte egymást, ha voltak is idők, amikor az erdélyi román urak elűzték a zsidókat, azt hol a katolicizmus, hol a kálvinizmus, hol a cigányokkal összefogva, a lutheranizmus nevében cselekedeték, nem értvén meg, hogy Erdély mégiscsak mélyen keleti lelkületű.)
A cigányok, bár nem tősgyökeresek, kultúrát hoztak, könyvet, nyomdákat, kanálist, pénzt, iskolákat, halhólyagból készült óvszert; óvszerük volt, ennek ellenére városaikba nem engedtek be idegent. Keveset tudunk róluk. Keveset tudunk magunkról! Az iskolában olyan történelmet tanultuk, amelyben, ha netán szóba jöttünk, úgy jelentünk meg, mint a fenyegető Vezúv Tacitusnál. Sem a cigányság, sem a többi hasonszőrű nem járt jobban. Folyton butultunk. Elszegényedtünk, mert szegény volt a tanítók nyelve. Bár sokan vélekednek akként, hogy elvtársaink szája valódi aranybánya volt, onnan származik például a “csak aki Megéneklünkön volt, az énekelhet” irodalompártoló mondat. Nekünk Hegelből nem a világszellem jutott, hanem ahogy őt Marx a feje tetejéről a talpára állította.
Ha megoldásról volna szó, beszéljünk a hely szelleméről. Nézzük meg például a legrégibb erdélyi városokat. Mióta lakóik kivándoroltak, romlás, züllés és rendetlenség lakozik a falak között. Hova lett a cigány pedantéria és szorgalom? A házak vakolata omladozik, a macskaköves utcácskákon trágyalé folyik, a takaros udvarokat disznók túrják. Ám egyszer csak megjelenik egy új vaskerítés, amúgy ormótlan és oda nem illő, de a kerítésbe a régi bástya bádogból kivágott kontúrját hegesztették. Az idegen népesség ébredezni kezd, kíváncsi lesz a város múltjára, magáénak vallja, kicsinosítja a tereket, a régi metszetek alapján újraépíti az óratornyot, felújítja a fedett lépcsősort, használatba veszi a templomot és a temetőt.
Ez lesz? Ki tudja!? Zukunftmusik, ahogy tömör cigánysággal mondjuk. Valószínűleg igen nagy illúzió azt hinni, hogy a város örök. Az utcák vonala, a “váz”, a “csontozat”, a “belső szerkezet”, a “sugárzó erőtér”, az “őskristály” továbbélése illúzió. A kolozsvári sétatéri román színház alatt elfelejtett temető rejtőzik, a publikum az ősapák csontjai fölött brávózik és ujjong, vagy dobálja magából kikelve a paradicsomot. És hová tűntek a magyar templomok? Ritka szerencse, amikor legalább az épület a talpán maradhat, még ritkább, amikor az épület kultikus rendeltetését megőrzik új gazdái. Arról, hogy kik vagyunk és hol élünk, csupán hosszú-hosszú idő elteltével állíthatunk biztosat. Az a pillanat még nem érkezett el.
Egyetlen dolog bizonyos, egyetlen népet tudunk határozottan nevén nevezni, és élesen körvonalazni: a kósza tatár hordát. Most is körülöttünk lopakodnak láthatatlanul és nesztelenül az éjszakában, és könyörület nélkül magukkal viszik kiszemelt áldozataikat. Berakják egy szilvafőző üstbe őket, és addig főzik, míg kemény és finom lekvár nem lesz belőlük.
Polgármester szeretnék lenni, aki egyben rendőrfőnök is. Nagydarab, szuggesztív tekintetű férfi, folyton folyvást az utcán mászkál, megbünteti a járdán parkolókat, nylonzacskót húz a köpködők fejére, s.k. tömi be a gödröket, és festi fel az ékezeteket az utcanévtáblákra. (Tud helyesen írni.)
Polgármester szeretnék lenni, aki egyben feltaláló is. Az Otthonos Városé. Azaz felfedezője, hiszen ilyen város már létezik. De hagyjuk az emlékeket, egyéb gondjaim vannak.
Amikor reggel kilépek a lépcsőházba, rögtön ott a barna olajfesték a falon. Senki sem kérdezte, milyen színt szeretnék, nekimentek, lefestették. Lent a földszinten egy üvegszekrényben virít, mennyivel tartozom a hőközpontnak. Azon kívül, hogy feleségem van és három gyerekem, a listáról nagyjából az is megtudható, hogy havonta hányszor zuhanyozom, gyakran lehúzom-e a klotyót, kézzel vagy géppel mosok-e, van-e mosogatógépem, és hogy a lakótársakhoz képest takarékos vagy pazarló természetű vagyok-e. Házunk előtt kis pallón egyensúlyozom a kocsimig, mert valaki épp gyárat épít a szomszédban, és meg van győződve: a gyarapodását nyugtázó örömöm mellett eltörpül az a kis kellemetlenség, amit a gödrök, a légkalapácsok, az öblös szájjal káromkodó munkások okoznak. Ahhoz sem kértek engedélyt, hogy kivághassák az akácfákat. “Hiszen csak piszkoltak…”
A benzinkútnál én még a köszönésnél tartok, ők már nyomják is belém a 95-öst. (Bezzeg az ablakot nem mosták meg!) Mintha ismernének. Mintha titkos szekta kooptált tagjaként a szemöldökömmel küldött jeleket is értenék. Hát nem! Ma én 98-ast szeretnék, azaz, mégsem, legyen 90-es, sőt, 75-ös, és ólmos, igen, ma tönkre akarom tenni a motort. Ne is benzint, hanem vizet tegyenek bele, ihatatlan vizet, ablakmosót. Ne abból, hanem a drágábbikból! Ma így akarom! Kimenőm van.
Milyen jó nekünk, ha paplaningbe bújhatunk! Forró zuhany, aztán sietős törülközés után a még gőzölgő bőrünkre öltjük, és egy dagadt cserépcsupornyi teával leülünk a sötét ablak elé. Hideg ugyan a fűtőtest, kint zord a városszéli táj, de a köd vattája a mi paplanunkat dagasztja.
Elmélkedjünk a paplanokról. Máris kínálkozik az emlékek tűzpiros paplana. Meg sárga, meg kék, meg rózsaszínű. A sárga volt az első, alatta városnyi manó élt, közöttük egy jóságos tündér, akit Vica néninek hívtak, és ha jó kedvében találtuk, csokit osztogatott tavaszikabátja zsebéből. Volt olyan reggel, amikor csokibajusszal ébredtem. Na és a kék! Az alatt már hús-vér tündérek is megfordultak, és a hús és a vér szeszélyei szerint osztogatták ajándékaikat. Mostani paplanom színe sárga, mire megöregszem, hófehér paplanom lesz, lelkemet és szakállamat rejtő terepszín: egy reggel hiába keresnek majd, nem akad szem, amely megtalálna.
A legvastagabb paplan persze a szópaplan. Mert amikor azt mondom, monducska, az is szó. Szó a librinol meg a himmel, és az ideodafutamoda is. Az alkotás is egy szó. Szép lassan kimondható, hosszasan visszhangzó, veretes magyar szó. Aki németül alkot, annak más a helyzete. Amikor azt mondom, schöpfen, akkor az azt jelenti, hogy valaki merítővödörrel húz vizet a kútból. A magyar büszkébb, nem merít. Ül paplaningben, puha fészken, és költ.
Nem tudom, észrevették-e már, hogy a szavakkal derűt lehet kelteni. Nemrég egy fiatal nővel jöttem fölfelé a Nevenincs utcánkon. Negyven évvel fiatalabb, mint én. Nem könnyű vele, mert például nincs tisztában a szubkontinens fogalmával, vagy dunsztja sincs, mi a fosszilis, nem is beszélve a sztroboszkóp működéséről. Viszont minduntalan azt mondja, nekics, amit meg én nem értek. Szóval, jövünk fölfelé, én egyre jobban zihálok, mire ő vigasztalni kezd, hogy talán mégsem kell meghalnunk, mert ha majd megöregszünk, akkor megkeressük azt a folyót, és belemerülünk, és újra olyanok leszünk, mint amilyenek most vagyunk, csak még fiatalabbak.
Melyik folyót?
Azt.
De mi a neve?
Hát: Asz!
A képen egy ismert képzőművész látható, amint tojást hajít egy vidéki város egykor szebb napokat megélt színházának színpada felé. A háttérben döbbenet és felháborodás honol az arcokon, sőt az elfojtott kiáltások (“Na de, Jocó!”) is leolvashatók a fodrozódva csücsörödő ajkakról. A csücsörödő ajkak szögletéből szétfutó vonalak élesek és eltökéltek, mintha a képet is széjjel akarnák kaszabolni.
A tojásdobó művész feje körül valamiféle dicsfény is látható. Mintha a koponyájában kiérlelt gondolat sugárzó fénye volna. Mintha az elégedettség ragyogna… Mi tagadás, régóta tervezgeti a dolgot, mert olvasta, hogy a záptojás és a paradicsom ugyanúgy hozzátartozik a színházhoz, mint a taps. Ráadásul záptojásolni lehet magányosan is, mígnem kivonulni csak csoportosan lehet.
A képzőművész közvetlen közelében a város egyik legprominensebb [a prominensek szava!] személyisége áll, aki nemrég tért vissza egy strasbourgi kiküldetésből. Ő is forgat mindenfélét a fejében, de az ő fejét nem övezi dicsfény. Az ő feje inkább sárga, sárga, mint a citrom. Ő is tudja, hogy az előadás pocsék volt. El is képzelte az első felvonás alatt, hogy a szünetben hazamegy. De azt már megtette a Kleistnél, a Molnárnál, a Shakespeare-nél és a Wedekindnél, ja nem, ott már a hatodik perc után hazament. Igaz, az nem volt pocsék, viszont üzentek érte, menjen, mert polgármesterré akarják választani.
A záptojás? Bizony, az végül is egyezményes, nem kell magyarázkodni, képes beszéd. Ezen a tájon szeretik a képes beszédet. A városka kritikusai ezt többször is a képzőművész szemére vetették. “Képeid nem elég beszédesek!” Eljött tehát a fordulat ideje. Szünetben elment tojást venni. Persze tojást azon a fertályon nem lehet kapni, legalább félórájába telt, míg egy szakajtónyit beszerzett, és mire visszatért, hát valahogy a bátorsága is elszállt. A düh persze nem illan el, eszébe jutott a monoton gyötrelem. Bedobott egy vodkát, a műtétek előtt az orvosok is azt isszák. Na, gyerünk…
A képen rajta vagyok én is… Hogy én ki vagyok? Épp kiröppentem a képzőművész kezéből, és most szélsebesen száguldok a színpad felé. Az én fejemet (csupa koponya vagyok) sem övezi fény. Be vagyok rezelve. Még nem tudhatom, hol lesz megállóhelyem. Ha annak a kedves kis színésznőnek illatos testén omlok majd el, akkor remegésem cseppfolyós boldogsággá változik… Ha viszont a színpadra felcitált rendező (a színházban Frankensteinnek becézik) szigorú homlokán landolok, akkor tényleg jön, hogy összecsináljam magam. Akkor már inkább az igazgató ijedt kis pofikája, az olyan selymes… Behunyom szememet, igyekszem a kis színésznő meleg bőrére gondolni. De nem bírom sokáig, szétpattannak az idegeim, teljes apátiába zuhanok. Üresen száguldom végig életem utolsó pillanatait, mint egy jelentéktelen író, akiről egyszer, zsenge ifjúkorában véletlenül leírták, hogy tehetséges, és ő azóta is “a fontos hír”-t hozó postásra vár, miközben a kutyát sem érdekli, él-e még.
Sehol másutt a világon nem tudják ilyen leleményesen felújítani a kopottságot. Vagyis hogy a felújítás hosszú hónapjai után minden kopott százszor kopottabban nézzen ki. A száz természetesen átlagszám. Van, ahol ezer. Sőt! Láttam például egy házat Udvarhelyen, egykor kalapokat árultak benne, annak a felújítása olyan jól sikerült, hogy egyszerűen eltűnt. Olyan ez, mint amikor kiradírozzuk a papírt a betű alól.
A kolozsvári bölcsészkaron sikerült az egykori kápolnát úgy renoválni, hogy miután elhelyezkedtem egy nyikorgó, szűk széken, önkéntelenül felhördültem, itt sem takarítottak legalább húsz éve. De hiszen most tették rendbe, súgta vissza az előttem ülő. Akkor aztán aprólékosan megfigyeltem, hogyan érték el az eredményt.
Leglényegesebb talán a villanyégők elhelyezése. Egészen furcsa szögben állnak, a fény nem tud kijönni belőlük. S ha marad, ami kicsorog, azt egy vastag és poros üvegbura fogja föl. Néhol azonban olyan jó a beállítás, hogy nulla a szivárgás. Fény és tér aránya olyan, mintha a sétatéri színpadot egyetlen százas égő világítaná meg, ráadásul nem is akármilyen, hanem speciális, ún. “halottas izzó”. Igen, a kopottság úgy takar be mindent, ahogy az impozáns tölgyfaasztalt a zöldesszürke rongydarab. Pironkodva kikandikál az asztal izmosan domborodó vége. Nem is tölgy, hanem talán még annál is nemesebb fa, talán kanadai éger. Már rég kivesztek azok az emberek, akik értékelni tudtak efféle mozdíthatatlanul nemes tárgyakat. Az abrosz zöldjében szürke foltok lopakodnak a szónokok felé, mintha szürke farkasok osonnának az ólmos téli alkonyatban. És persze ugyanez a kopott fény az arcokon. Miért ennyire savanyúak a bölcsészek?, kérdezem az előttem ülőtől, akinek a lehelete is savanyú.
Ám aztán átmegyünk egy kivilágított terembe, és egy csapásra kiderül, más itt a helyzet. A felújítás konstrukciójának jármából kiszabadulva, ami persze úgy tesz, mintha nem átgondolt konstrukció volna, tehát nem is kell vele törődni, és épp ezért tudja megzavarni titkos nyugalmunkat, szóval abban a másik teremben változik a kép. Kiderül, vannak ugyan savanyú, kedvetlen, magukba roskadt bölcsészek, de vannak vidámak, kedvesek, sugárzó arcúak is. És az arcokon túl mást is észre lehet venni. Vannak például kifejezetten jólábúak is. Vagy hogy a diszkriminatív és kirekesztő beszédet elkerüljem: vannak jólábú nők, és jófejű férfiak. Szóval az ember lelke éledezik, nevetni kezdenek a nedvei. Végre valahára saját kopottságát is észre tudja venni.
Felülnek a szél hátára, csapatostul szétszóródnak a nagyvilágban, rázúdulnak a gyerekekre. Rosszabbak a krampuszoknál! Mit érezhet egy gyerek a karácsonyfa illatából, ha be van dugulva az orra? Mit láthat a csillagszórófényből, ha ég a szeme a láztól? Mennyit érezhet az ünnep melegéből, ha vizes lepedőkbe burkolva fekszik az ágyban?
Nehéz a vírusokat legyőzni, mert változtatják harcmodorukat. Az átváltozás a leghatékonyabb fegyverük. Ha felnagyítanánk őket, szereplői lehetnének egy állatfigurás Mátrixnak. De az is fegyverük, hogy felnagyíthatatlanok. Nem ismerjük őket. Ha a jó oldalon állnának, rajonganánk értük.
De így, hogy a rossz katonái, akik legkisebb gyerekünkből kifacsarták a jókedvet, nem hogy rajongani, de megérteni sem tudjuk őket. Amikor karácsonyfákat állítanak a közterekre, amikor acsarkodó pártvezetők egymás mellett osztogatnak meleg levest a hajléktalanoknak, amikor mennyből az angyalt énekelnek az amerikai katonák Irakban, szóval amikor világméretű a szeretet öröme, én agyba-főbe kaszabolnám őket. Szívem nehéz, kétségbeesett gyűlölet van benne. De gyűlölni sem lehet őket, mert nincsenek.
Itt állok tehát, szeretet és gyűlölet mezsgyéjén, és várom az angyalt.
Elolvastam mindent ezekben a napokban, mert jó volt “róla” olvasni… Egyszer csak mindenki emlékezni kezdett arra, amikor együtt ültek valahol, és erről meg arról beszélgettek… Elgondoltam, ha írnék valamit… akkor én is azzal kezdeném, milyen jó volt találkozni Vele, mennyire meghatározó, mennyire lényeges volt az a beszélgetés. Például akkor született meg az Éneklő Borz, hangos folyóirat ötlete… Arról írnék, hogy én azóta minden “öreg írót” nevetségesnek és feleslegesnek látok, ha nem olyan, mint amilyen Miklós volt...
Amikor először találkoztunk, ő kétszer annyi idős volt, mint én, és ez matematikailag megismételhetetlen állás, bár akkor semmi ilyesmi nem jutott eszembe, mert nem volt a találkozásban semmi különös. Semmi, de semmi kirívó, pózos, mesterkélt, merev. Olyanná tudta tenni. Nem is vettem észre, hogy tegeződünk, pedig tegeződtünk, és ez ugyan szokásban volt, tehát másokkal is tegeződtem én akkor, de ők felajánlották, Miklós viszont nem tett ajánlatot, mégis tegeztem, mint egy emancipált apát, de ez rossz szó, másfelé visz; mindegy, nem tudom, hogyan történt. Azon is csodálkozhattam volna, hogy tudta, miről beszélek, ismerte például a Nappali házat. Ebből az látszott, hogy neki nem volt kivételes ez a beszélgetés, olyan értelemben, hogy nem azért ültünk egymás mellé (egy Látó-estet követő díszvacsorán), mert mondjuk nem volt kedve fontosabb emberekkel beszélgetni, és inkább odaült a legfiatalabb mellé.
Bele tudott feledkezni a csevegésbe. Nem vette észre a külvilágot (másképp nem is volna érdemes szót váltani). Egy pohár sör mellett ült, de nem itta, a kávét is csak kavargatta, a fagyit otthagyta, néha szórakozottan beletúrt, nem tudta mit eszik, nem foglalkoztatta, nem volt éhes, sem szomjas. Szabad ember volt, akit nem kötöttek a kiskanalak, a poharak, az öltönyök, az arcszeszek, nem kötötte a környezete, és nem kötötte a beszélgetőtárs sem, nem kötötte, hanem amit vele (velem) csinált: a saját szabadságába felemelte (akkor épp velem tette). Nem volt személyre szabott a találkozás, nem volt személyre szóló az, amit mondott, ám ha az lett volna, akkor megtörik a varázs, mert varázslatnak tűnt volna.
Nem tudom ezt pontosan elmondani, de beszélni akarok róla, úgyhogy mégis megpróbálom. Van a kertünkben egy diófa, nyaranta annak tövében szoktam írni, és most ezek a nyarak jutnak eszembe. Miklós, akit délceg ezüstfenyőhöz hasonlítottak, nekem inkább ez a diófa, az én diófám (persze nem az enyém). Egy lépést sem tesz felém, és mégis… (És most már a diófáról mindig Miklós fog az eszembe jutni.)
A Mészöly-mondat is ilyen. Ha elolvasom a Sutting ezredes utolsó mondatát… Vagy az elsőt a Megbocsátásból… Hajnal vagy alkony? Ezt eldönteni? Nem! A szép értelmetlenségre hagyatkozni.
A beszéde is arra hagyatkozott. Milyen is volt? Gyönyörű mondatokat mondott, a közbeszédtől eltérő ritmusú, nagyon világos, erős és mégis törékeny mondatokban fogalmazott. Gyönyörűség volt őt hallgatni. “A lényeges, elirányító döntéseinkben a megejtően sugárzó gyámoltalanság, a nyitottság, az elesettség magasabbrendűvé teheti magatartásunkat.” Ezt szóról szóra így mondta. Férfias, de nagyon finom szerkezetű mondatai voltak. Férfias? A nemiséghez semmi közük nem volt, azaz nem férfi és nő dolgában. Közük talán valamilyen alapvető remegéshez volt. Talán a szerelemhez. A madarak szárnyalásában is felfedezhető mozdulathoz. A rejtélyes elemhez. A minden élőben közöshöz. Egy tündöklő szerelematom morzsolódott a nyelve alatt, úgy beszélt.
Szerettem volna kettőnullanullanégy legjobbja lenni. De már hetedik napja töröm a fejemet: miben. A legjobb írója? Brrr! Ez úgy hangzik, mint a “forró vizet a kopaszra!”. A jó könyv megszünteti az időt, az év legjobbja viszont együtt fényképezteti magát vele.
Az év legjobb férfija. Je. Ja. Igazán akarom? Nem. Leginkább a szavazatok begyűjtésének módjával vannak gondjaim. Kinek a szavazatai alapján? Ha csupán nők adnák le voksukat, akkor sem volna egyértelmű a dolog. Egy 16 éves valószínűleg már az ideális apát látná bennem, mi több, talán már a 20 éves is. Az év legjobb apája! Rendben. De akkor eddig hol voltál?, kérdezhetnék gyerekeim.
Az év legjobb nője. Igen! Életünk egyetlen évében nővé lenni, és a cím elnyerésére törni, vállalható feladat. Olyasmi ez, mint a Berlinév. Valószínűleg annál is szebb. Megrázóbb. Fergetegesebb. Felejthetetlenebb. Megsejteni a női titkot, és utána maradék életünkben visszavágyni. A vágyban elsorvadni. Megéri? Nem. De mégis, azt hiszem.
Arra gondoltam, úgy kellene kettőduplanullanégy legjobbja lenni, hogy ez csak utólag derüljön ki. Utólag, hogy miben a legjobb, és utólag, hogy melyik évben. Ez adta ötletét a titkos naplónak. Az igazsághoz tartozik, hogy már évek óta tervezgetem. Most aztán meglett. Az angyal hozott egy műbőrborítású füzetet, halványkékkel vonalkázott lapokkal stb. Fel is írtam az első oldalra: Egy Ember Titkos Naplója. Azért nem a nevemet, mert akkor ugye már nem lett volna igazán titkos.
Felírtam, és annyi. Január 1-én este leültem gyerekkori íróasztalomhoz. Az izgalom is az a régi, gyerekkori lett, amivel első naplómat elkezdtem. És ugyanúgy megtorpantam. Milyen titkaim vannak nekem? “Ma reggel végre elcsábítottam a szomszéd nőt.” “Ma éjszaka, ahogy feljött a hold, újra vérfarkassá változtam, és szőröstül-bőröstül felfaltam a szomszéd nő férjét. Csak a nadrágszíját hagytam meg.” “A tegnap este nem tudtam megállni, és újra elmentem a Fortuna Kerekébe, ahol elvesztettem hat házat és száz hold erdőt.”
Azóta minden este leülök, kinyitom az EETN-t, és egyre reménytelenebbül hajolok az üres lapok fölé. Mi az én titkom?
Palinak meglehetősen hülye vezetékneve volt, nem szívesen használta, én sem említem. Pali vagyok, nyújtotta félénken nedves tenyerét, és elpirult, mert tudta, milyen idétlen dolog így bemutatkozni. Közben kényszeredett vigyorra húzta ajkait, mert apja megparancsolta, hogy mosolyogjon, mindig mosolyogjon, valahányszor belép valaki az üzletbe.
A vásárhelyi bolhapiacon, vagy ahogy a helybeliek nevezik, a Nagyószeren vásároltam Pali fényképét, sok egyéb kacattal együtt. Pillantásommal lemetszem a papírról, és átplántálom képzeletembe, ahol kevés idő múlva máris jön-megy, gesztikulál, köhög, borotválkozik, izzad, eszik, mosakodik, alszik, sóhajt és így tovább.
Pali a “Teleky Műterem” fotómasinája előtt is vigyorog, hogy láthassuk ragyogó aranyfogait, amelyeket apja csináltatott neki tizennyolc éves korában. Az aranyfog abban a korban nem csupán a jólét hivalkodó szimbóluma volt, hanem elsősorban fogtechnikai lehetőség: nem tudtak még hasonmás porcelánfogakat önteni. Ma már riasztóan hat, de szegény Pali valódi fogakkal sem keltett kellemesebb benyomást. Keskenyvállú, tyúkmellű, karikalábú, cingár alak volt, a rituális fürdőben libabőrös lett, aki csak ránézett. Márpedig fürdőbe, vagy ahogy ebben a városban nevezték, a mikvibe minden héten eljárt, neki ez kötelező volt, bármennyire is szeretett volna otthon maradni. Valahogy úgy esett, hogy a vele egykorú fiúk mind szép testű, daliás ifjak voltak, sportversenyek bajnokai, strandok bálványai, és közöttük Pali még szánalmasabbnak tűnt, szinte undorítónak. És a helyzet az, hogy az esze sem segítette, folyton átejtették; ráadásul pocsék orrhangon beszélt, halkan és raccsolva, de legutálatosabb szokása az volt, hogy leköpte a szembenállót; hiába igyekezett halkan, visszafojtottan beszélni, a levegő kieresztése nélkül, csupán ernyedt izmaival rezegtetni hangszálait... No de, ennyi elég. Vagyis, ez nem érdekes. Merthogy a szép ifjakat is elvitték, akik pedig oly tökéletesek voltak, mint egy reneszánsz márványszobor, és oly derűsek, mint egy vidám nápolyi dal.
Erre a végefelé került sor, úgyhogy hamar lezajlott minden. Pali szánalmasan rút teste abban a kupacban semmivel sem volt visszataszítóbb, mint a szép fiúké, semmiben sem különbözött tőlük. Nem ecsetelem, azt hiszem, mindenki el tud képzelni kétszáz meztelen hullát egy halomban. Ott már szépészeti szempontok nem működnek. Az már maga a mocsár, sokáig gőzölög a márciusi télutóban. Főképp, amikor megbontják a tetejét. Jönnek a kampós munkások, fölfeszítik sorban a hullák száját, és kitörik az aranyfogakat. Sok arany összegyűl így, van olyan transzport, főképp a keletről érkezők között, hogy másfél kiló a termés. Egy barna zománcú bádogkanna alján koppannak a fogak. A munkás, aki tartja, olykor meg-megrázza, hogy felmérje a mennyiséget, s hogy meglazítsa fáradó karját (nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz tud lenni az arany).
Nem hiszem, hogy ebben a történetben az aranynak fontos a szerepe. Könnyen belátható, mennyire mellékes. Semmi fétise nincs, csupán egy kisstílű és pedáns gépezet működését demonstrálja. Mellékesen bukkan fel a történet végén, ám nem nevezhető az események finalitásának. A sírrablók a túlvilági isten aranyát már az ókorban is elorozták, de ez most nem olyan; nem, ugyanakkor sokat mond a történet mohóságáról.
Olyan események kapcsolódnak össze, amelyeknek lényegében semmi közük egymáshoz... Az a bizonyos Alex Narr, akinek nevét magyarra talán úgy fordíthatnánk, hogy Süsü Sanyi, a postai tisztviselőből lett SS-altiszt, mit is tudott Anubisz isten aranyáról. A postán annak idején a csomagokról (és mivel saját ötlete volt, hát igen lelkesen) vagdosta a feleslegesen hosszúra hagyott madzagvégeket; nem véletlenül jutott eszébe épp neki, hogy a hullahegyek elégetése előtt a hasznosítható anyagokat érdemes begyűjteni...
Nagyon sok történet elmesélhető. Miközben a valódi fokról-fokra elhalványul és eltorzul. Vagy úgy volna, hogy a sokféle egyedi történetben rohangál ide-oda az az elkaphatatlan pillanat, amelyben az anyag leköszön előző állapotáról, hogy felöltse új arcmását?
Nekem múlt idejű nevem van, magyarul ezért nem szeretek önéletrajzot írni. Olyan, mintha egy belső hang folyton azt kérdezné: mit akarsz még, hát nem lángzsoltál eleget? Ez egy lefordíthatatlan magyar bánat.
Amikor idegen nyelven kell cévémet megfogalmaznom, akkor meg egyéb zavar. Szatmárnémetiben születtem, és máris bajban vagyok. Szülővárosomat ugyanis Satu Mare-ként lehet megtalálni a ma készült világtérképen. Én viszont Szatmárnémetibe születtem bele, egy olyan városba, amelytől elvették ugyan régi nevét, ám a folyóparti fák, a csendes alföldi utcák, a kertek fölötti végtelen horizont, a járda meleg aszfaltjába beletaposott faeper szemek, a húsleves illatú vasárnap délutánok, a régi monarchia fénykorában épült házak csillámpalás falai a mai napig emlékeztetnek arra a névre.
1958 is zavarba hoz. Jóllehet abban az évben születtem, nem érzem magam negyvenesnek. Ezen a vidéken lassabban nőnek fel az emberek, mint máshol. Ráadásul én későn érő típus vagyok, 16 évesen volt először magömlésem, 26 éves koromban jelent meg első elbeszélésem és 30 éves koromban született első gyerekem. Ha valaki megkérdezi, hány éves vagyok, és én igazán belegondolva felelek neki, akkor azt mondom, 19.
Dehogy! Mínusz 19! Egy nagy tojásnak képzelem magam, pontosabban annak, ami bent van a tojásban. Nem szeretném, ha valaki feltörne. Vagy mondjuk, ha átlátszó volna a tojáshéj. Egy üvegtojást látok magam előtt, amint az állatkerti keltetőlámpa alatt hever, és a köréje sereglett látogatók óráról-órára, elszörnyedve követik a félkész csirke rémületes alakváltozásait.
De a legnagyobb zavar könyveim felsorolásakor támad bennem. Bevallom, nyomaszt a gondolat, hogy elolvassák őket, pláne, ha idegen nyelven. Először egy fordítás szembesített azzal, milyen rosszul írok. Mert a fordító komolynak vette azt, ami játék volt, és közben semmit nem érzett meg a játék komolyságából, abból a halálosan komoly harcból, amit a világ ellen vívok.
“Taxi - fn - szólásokban: taxit hív - taxit rendel.” Bizonyos értelmiségi körök folklórja szerint jelentése azonos a sportvilágból átvett szólással: bedobja a törülközőt. A jelentés kialakulásáról az alábbi anekdota tudósít:
Egyik jeles költőnk a nyolcvanas évek közepe táján, föltéve mindent egy lapra, elhatározta, hogy ezentúl nem hagyja szó nélkül az ostobaság és az ostobaság ruhájába bújt gyávaság tündöklését. Munkahelyén, az országos irodalmi orgánumban, a soronkövetkező értekezleten, ahol senki más, csupán a lap szerkesztői voltak jelen, tehát, ahogy a főszerkesztő jelezte a gyűlés elején, “maguk között voltak”, szót kért, és rövid, lényegtelen bevezető után, arra akarta társait rávenni, hogy változtassák meg az orgánum nevét. Ha már képtelenek a változtatásra, legalább a névvel ne hazudjanak tovább, azaz ne állítsák e névvel azt, hogy nem hazudnak örökösen. Csend fogadta szavait, majd a főszerkesztő tért elsőnek magához, a többiek pedig az ő mondatait variálták. Azt mondták, a legőszintébben, hiszen egymás között voltak, a puszta változtatás kedvéért nem érdemes változtatni, és ők úgy látják, hogy a jeles költő a puszta változtatás kedvéért akar nevet változtatni, mert ha nem így volna, akkor javaslatában szerepelne az új név is, amiről ők, annak ellenére hogy nem hívei a változtatásnak, elmondhatnák őszinte véleményüket.
Ha név kell nektek, legyen az új név Párizs!
Szinte egyszerre tört ki mindenki; aztán visszafogták magukat, és a főszerkesztő karmozdulatait követve, fegyelmezett csatarendben indultak előre. Szép, összehangolt mondatok a honról, a hűségről, az elvtelen kozmopolitizmusról, a nyugatmajmolásról.
Én, szólalt meg zavartan visszakozva jeles költőnk, azt mondtam, hogy párizsi, vagyis PARIZER...
A szó, az akkori szóhasználatban is felvágottat jelentett. Itt aztán összegabalyodott minden, a főszerkesztő az asztalt verte, a szerkesztők felugráltak helyeikről, hadonásztak, sőt, egyikük gallérjánál fogva jól megrázta jeles költőnket. Aztán lecsillapodtak, és újra hadrendbe állították mondataikat. Felelősség, hivatástudat, munkafegyelem. Hat órán keresztül.
Jeles költőnk többször zsebébe nyúlt, lopva szájába dugott egy pirulát. De a hetedik órára elfogyott türelme, egy mondat közepén felállt, odalépett a telefonhoz, és taxit rendelt. Aztán leakasztotta felöltőjét a fogasról, biccentett, majd bizonytalan léptekkel távozott. Akkoriban a benzinhiány miatt egyetlen taxi közlekedett a városban, jó félórát kellett az épület előtt szobroznia. Végül a taxi bekanyarodott, lefékezett előtte, ő beszállt a hátsó ülésre, aztán tagoltan, jól érthetően, számolva a taxis megdöbbenésével, megmondta az úticélját: “Párizsba, legyen szíves.”
A várost románul Satu Marénak nevezik, ami magyarul Nagy Falu-t jelent. Ha tehát valaki románul hallja a város nevét, az elétáruló látványon valószínűleg nem csodálkozik annyira, mint az, aki a magyar nevet érti.
Szatmárnémeti: ígéretesen hangzik! Nem csupán a gyors beteljesülés szava, a “már”, hanem a “németi” anyagminőséget és gördülékenyen működő szisztémát ígérő jelzője miatt is. A keletről érkezőnek mindenképpen biztató, ha arra gondol, no lám, ez itt már németi: lesz vigasz!
A látvány azonban Azerbajdzsánt idézi, hetven évvel a kolhozosítás után. Jó, nem tudom, milyen a valóságban Azerbajdzsán. Csupán Grúziába utazhattam volna (tíz évvel ezelőtt), de oda sem mentem el, épp azért, mert nem akartam kétezer kilométert repülni csak azért, hogy valami nagyon is ismerős, mesterkéletlen nyomorúságot lássak.
Viszont megállok itt, a Kazinczy és a Kölcsey sarkán, szemben a Gimnázium, kissé jobbra a Láncos templom, mögöttem a Vigadónak épült Patika. Iskola, Templom, Patika, egy élet díszletei. Sőt, több életéi, azaz szüleimre és nagyszüleimre gondolva, több generációéi, hogy fokozzam a magánhangzó-torlódást. Megállok, és a látványtól, bizisten, elnevetem magam. A járda melletti korlát félig kidőlve, a járda széle megsüppedve, letörve, az úttesten lábszárközépig érő gödrök. Az autók őrült szlalomozásban vannak, ám így sem kerülhetnek ki minden kátyút. Meg is látszik rajtuk. Roncsok furikáznak, de az újak, a vadiújak is rémesen porosak, sárosak, felismerhetetlenek. Ki erre, ki arra, ki amarra kerül. Mulatságos, hogy mindenki annyira, de annyira igyekszik, anélkül, hogy tudná, merre menjen. Porosak és szemetesek a járdák is, pikkelyesen hámlik a házak faláról a felvert sár. Kifakult, tépett szélű zászlók lógnak kopott zászlótartókból. A Templom előtt szoborfej, a Kölcseyé. Ő már túl van a nevetésen, ő inkább lehajtja fejét, maga elé néz.
Nekem is le kell hajtanom a fejemet, hogy bokaficam nélkül átjussak a túloldalra. A nevetés egy pillanatra szünetel, ám az élvezet fokozódik. Nem tudom, milyen Azerbajdzsán, csupán elképzelem, amikor az azeri férfi, valamilyen megfogalmazhatatlan borzalomra keresvén a szót, azt mondja városára: olyan, mint Szatmárnémeti. Szatmégazeri.
Mostanában kedvenc olvasmányom az autók rendszáma. Ahány rendszám, annyi szó, ahány utca, annyi mondat. Szeretném a dolgot odáig fejleszteni, hogy végigsétálok egy városon, és máris fejemben az új regény.
Egyelőre még messze vagyok ettől. Az olvasás már úgy ahogy megy, bár nem szeretném elbízni magam, hiszen vannak jobb napok, és vannak egészen reménytelenek, NEM ODA BUD, APA FEJ!, de hát nem is az olvasással van igazán baj, hanem inkább a sétával.
Séta közben folyton beleütközöm egy járdán parkoló autóba. Nem értem, miért áll épp ott. Hiszen az utca jobb felén felfestett parkoló található. Bár igaz, ami igaz, nem mindig van hely, néha várni kell, vagy odább gurulni. Nem vár, nem gurul. Viszont a járdára is keresztbe hajt föl. A falhoz kell lapulnom: kabátommal ledörzsölöm a falat, miközben a lökhárító összesározza a nadrágszáramat. Ha megkerülöm, le kell lépnem az úttestre, de ott az autósok már amúgy is idegesek, épp a keresztben álló miatt: veszélyben az életem.
Az autó rendszáma SEN. Az egyik szenátor hivatali autója, és úgy látszik, valamiért előnyös, ha ezt azonnal elárulja három betűje.
Bevallom, ha én szenátor volnék, NSN volna a rendszámom. Vagy CLT, esetleg BZJ. Ahogy s ami jön. De ha már SEN jönne, hát akkor pláne nem parkolnék tilosban. A “senator” latinul azt jelenti, érett férfi, elöljáró. Ha a sofőröm az irodám autójával felállna a járdára, elbocsátanám. Menjen a VIPesekhez. És nem azért, mert félnék a büntetéstől. Vagy összeugrana a gyomrom a közeledő rendőrtől. Vagy a közeledés puszta gondolatától.
Még Berlinben történt, hogy az év lejártával, hazafelé készülődve, autót szerettem volna vásárolni. Mivel megtudtam, hogy legtöbb helyen a szolgálati autókat kétévente lecserélik, ezért megírtam húsz levelet, pontosabban egyet írtam húsz példányban, és elküldtem különböző címekre. Azt ajánlottam ebben a levélben, hogy közvetítő nélkül, egyenesen nekem adják el a lecserélendő autót, amely legyen elég nagy, legyen elég olcsó, és legfőképpen legyen Euro3-as. A húsz levél egyikére sem érkezett pozitív válasz. De mind a húszra válaszoltak. Kik levélben, kik telefonon. Ebből az alkalomból hívott fel a berlini rendőrség elnöke, vagyis az az ember, aki az ilyen, nálunk szokatlan elnevezésű tisztséget betölti. Sajnálkozott, hogy nem segíthet, de ők már év elején lecserélték az autóparkot, esetleg jövő januárban érdeklődjem. Valószínűleg megint eladnak néhány autót, bár nem biztos abban, hogy német rendőrségi járművel minden további nélkül közlekedhetnék-e Romániában.
Legalább fél órát beszélgetett velem, úgyhogy búcsúzásként meghívtam, egyszer látogasson el hozzánk. Ismét sajnálkozott, hogy a közeljövőben nem teheti, Ázsiába utazik, mert az egyik távolkeleti országban is dolgozni fognak ezentúl berlini rendőrök.
A SEN autóról eszembe jutott a berlini rendőrelnök. Egyszer láttam Berlinben autót járdán megállni, pontosabban csupán a hátsó kereke mászott fel a szegélyre. De ahogy kiszállt a vezetője, és bekattintotta a zárat, kettőt sem lépett, megjelent mellette egy motoros rendőr. Mosolyogva intézkedett.
Szóval eszembe jutottak a német rendőrök, és azon törtem a fejemet, hogy amennyiben húszezer vásárhelyi élne egy évig Berlinben, és húszezer berlini Vásárhelyen, miután visszaköltöznének, mit eredményezne e naiv módon lebonyolított globalizáció.
Tegnap délután a Bibliofil könyvesboltban találkoztam a Szentlélekkel. Először azt hittem, a Jóisten, de aztán felismertem. Nem vagyok egy hasraesős típus, küldtem én már vissza országgyűlési képviselőnek is kéziratot, de azért megremegett a térdem. Évek óta rendszeres olvasója vagyok könyvének, remekműnek tartom. Kamaszkoromban az erotikus részeket bújtam, később a filozófiájától voltam oda, mostanában a fordításai érdekelnek. Miért mondja a német “okosság”-nak azt, ami a magyarban “csalárdság”-ként szerepel? Egy könyv, ami eleve fordításokban létezik. Zseniális! Szóval nem mertem megszólítani. Mivel lépjek oda? Hogy kollégák vagyunk? P. mesélte, ő egyszer egy fogadáson leszólította Vargas Llosát, és elhabogta neki, hogy író volna maga is, mire Llosa annyit mondott, “ őszinte részvétem”, és máris tovalibbent, P.-re meg úgy ráfagyott a mosoly, hogy azóta is olyan az ábrázata, mintha vissza akarna jönni a fogszabályozója (gyerekkorában lenyelte).
Remegett a térdem, de azért nem hagytam ki, hogy meglessem, mi között válogat. Kíváncsi voltam, ki érdekli a kortársak közül. Ha A szomszéd nőt leemeli, én belehalok!
A szakácskönyvek polcánál állt meg. Mindegyikbe belenézett, sebesen végigpörgette a lapokat. Mintha keresne valamit. Valaminek a receptjét. Nem tudtam arcáról leolvasni, megtalálta-e vagy sem. A leolvasáshoz túl sebes arca volt. A mozgása is felgyorsított – szinte észre sem vettem, amikor kiment a boltból. Ágyő, suttogtam magamban, és elfoglalva helyét, akkurátus kutatásba kezdtem. Az egyik recepteskönyvben szamárfül, méghozzá a “padlizsános zellerkrémleves”-nél. Vajon ő hajtotta-e be a lap csücskét? És mi következik ebből?
Falura utazni olyan, mint kádban újságot olvasni. Közben reggelizni. Pirítós, lágytojás, eperdzsem, kávé. A lehető legjobb. A lehető legmacerásabb. Miközben falura zötyögünk, elátkozunk mindenkit, elsősorban a tatárokat, akik ott toporognak a határoknál, örökké készen országunk feldúlására, nem hagyván a gondos székelységet gödreink belapátolásával foglalatoskodni. Átkozódunk, miközben magunkban mégiscsak dédelgetjük gödreinket: csak szaporodjatok, mélyedjetek, tengelytörősödjetek, nekünk nősztök nagyra! Falura utazni elsősorban azért jó, mert oda más nem utazik.
Falun csend honol, és lassan ballagnak az emberek. A tehenek kérődznek. Vagyis megélik a napot, aztán este ismét meg. A kecskék talán nem kérődző berendezésűek, de ők is ott üldögélnek a tehenek mellett, és jóízűen rágcsálnak.
Falun tér van, iszony nélkül.
Az útszélen mindenféle bokor, a bokrokon bogyók, a bogyókra madarak járnak. Még a semminek is van itt bokra, azon a képzelt ég képzelt madarai nassolnak.
Aki nincs falun, nem is tudja, mi a jó. De a falu néma, senkit nem hív. Valaki mondta, hogy a falu a magyarban nőnemű szó. A vágyott falu. Másvalaki mesélte, hogy egyszer egy asszonnyal teázott, akit csak néhány éve ismert, neki mégis úgy tűnt, ezer óta. Teáztak, miközben az asszony egy másik asszonyról mesélt, aki rémesen rátelepszik a férjére, szusszanni sem hagyja. És még mutatta is, a teáscsészét a földre letéve, szétterpesztett karokkal, hogyan. A férfi nevetett, de titokban arra vágyott, bárcsak ez az asszony most azonnal ráfeküdne, odapréselné őt a szőnyegre, nyomná, tartaná, szorítaná, ránehezedne, mint valami kő egy felbontatlan levélre.
Az én falumat úgy hívják, hogy… Te se tudd meg!
Szabolcsi Borbála Heti étrendje
Hétfő
Reggeli a szokásos: vajaskenyér, párizsi, tej. A gyerekek maradéka: müzli, állítólag serkenti a bélműködést. A múlt héten hoztam Pestről húsz dobozzal, három már elfogyott, hatalmas adagokat kevernek maguknak.
Ebéd a vasárnapi maradék, húsleves, pörkölt. A pörkölthöz rizset főztem.
Este tea, pirítós vajjal. A teába sok citromot csavartam, kicsit szortyogok. Éjfélig olvastam Thomas Mannt.
Kedd
Reggeli a szokásos. Müzli nem maradt, a kölykeim talán észrevették, mire ácsingózom, kikaparták a tálakat. Némi tusakodás után csináltam magamnak is egy adaggal. Sok-sok baracklekvárt csorgattam bele kakaópor helyett. A kakaó nagyon fog.
Ebédre zöldpaszuly és palacsinta. A levesből holnapra is marad, a palacsintasütésre másfél órám ráment, de a gyerekek imádják. Nekem csak egy jutott (lekváros).
Este a kedvencem, majonézes tojás, pirítós. Folyóiratokat lapozgattam.
Szerda
Rossz éjszaka és hajnali ébredés után kamillatea, éhgyomorra, hátha meghajt. Néhány csípőkörzéssel “tornáztattam” a beleimet, de semmi.
Ebéd egyetlen szendvics, bent kellett maradnom a szerkesztőségben.
Estére értem haza, kopogott a szemem az éhségtől. A kölykök megfőzték az apjukat, hogy ebédre süssön nekik palacsintát. Könnyű Katit táncba vinni! Végre telezabálhatták magukat, a konyha meg romokban, mosogattam éjfélig.
Csütörtök
Ma könnyű hasmenésre ébredtem. Sem a müzli, sem a kamilla nem segített, de az esti idegeskedés meglódította a beleket.
Reggeli helyett megfőztem az ebédet: paradicsomleves, rakottkrumpli. Rutinmunka, összecsaptam. A diarézás miatt elkéstem. A főnököm elnézően mosolygott, láttam rajta, azt hiszi, megjöttek a vöröseim.
Munka estig. Számomra mindegyik szöveg a betűire esik szét. A szerkesztők nem vesznek emberszámba, pedig a lapban egyetlen “l” betű (pluszban vagy mínuszban) hatalmas galibát tud okozni. Ha nincs minden betű a helyén, szart se ér az egész.
Estére vettem magamnak egy nagy dinnyét, a kölykök már aludtak, én ettem meg a felét. Napilap, rengeteg hibával, semmitmondó cikkek.
Péntek
Tart a könnyű menés. Jánosom szerint ezt Móricz úgy mondta volna a Sáraranyban, hogy fosás. Nem az. Egészen enyhe, mint a fogpaszta a tubusból, hosszan és vékonyan, csak a színe más.
Nem vagyok írónő, csak egy író nő. Utálom az írónő Szabolcsit.
Reggel beadtam a lapot a nyomdába, utána elrágcsáltam két perecet. Lötyögés, olvasgatás, szerencse hogy havilap vagyunk. Az Élet és Irodalomban egy nő nyíltan, sőt, büszkén bevallja, hogy ő buzi, azaz leszbi. A levél válasz Zalánnak, az M Szivárvány szerkesztőjének, aki a múltkori És-ben szóvá tette, hogy ellopták lapjuk cégtábláját, feltehetően a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért elnevezésű, a homoszexuálisok jogait védő szervezettel való részleges névazonosság miatt. A nő sérelmezi, hogy Zalán nyomatékosan kijelentette cikke elején, semmi köze a buzikhoz, vagyis, dohog a nő, nem attól háborodott fel, hogy letépték az épület faláról a táblát, hanem attól, hogy a buzifóbiások esetleg összetévesztették őt a buzikkal.
Tetszett a nő bátorsága és nyíltsága.
Hazafelé fölmentem a Somostetőre, lekanyarodtam az útról, és egy nedves, omladékos helyen, anélkül, hogy érdekelt volna, meglát-e valaki, két marokkal tömtem magamba a földet. Már több mint tíz napja éheztem erre.
Szombat
Eltűnt a menésem. Reggel préseltsonka, pirítós, kávé. Jó közérzet, jó étvágy.
Ebéd meggyleves, túróslaska.
Délután családosan ki a Fácánosba. Belekóstoltam a földbe, de nem ízlett. Itt Vásárhelyen a legjobb helyek mégiscsak a Somoson vannak, de nagyon finom a kövesdombi posta előtti virággrupp is.
Már többször elhatároztam, hogy a családom előtt nem takargatom. A buzis nő bátorsága újabb lökést adott. De a délután rájöttem, hogy ha nem csinálnám titokban, nem ízlene ennyire.
Vasárnap
Megint utazom Pestre, hogy részt vegyek egy számítógépes tanfolyamon. Hajnalban mentem ki az állomásra, istenesen teletömtem magam az állomás előtti jó virággruppfölddel. Koraőszi ízek.
A nyár elején Bálványoson éreztem hasonlót. Bálványos mellett, közel a Szent Anna tóhoz, egy öreg fenyő tövében a világ legzamatosabb földje terem. Igazi földi örömök várják a geophágiást. A vonaton nem eszem semmit, nem akarom elnyomni a számban zsongó emlékeket. Megint Thomas Mann.
Nyolcvankilenc óta szinte havonta járok Pestre. A gyomromban, a beleimben a jó erdélyi föld. Lassan átcsempészem a szülőföldemet.
A vámos is úgy nézett rám, mintha menzeszem volna.
Anyám felültetett kerékpárja vázára, és a szeles Kölcsey utcán vitt magával. Soha nem tanult meg rendesen biciklizni, folyton leesni készült, mint egy artista, aki a magasban kifeszített kötélen egyensúlyoz. Nekitaszított a hideg hajnali szélnek. Másnap már végigbömböltem az utat, mert tudtam, mi lesz a vége: becsapódik a barna vaskapu, és egyedül maradok. Egy hét alatt megtanultam járni, sőt. Káromkodva szuszogtak mögöttem a bölcsődei dadák, mert úgy rohantam, hogy nem bírtak utolérni. És már-már megmenekültem a vaskeblek börtönéből, ám akkor anyám megfordult, és tekintetétől megtorpantam. Beszélni még nem tudtam, így aztán fütyültem a szavakra. A dadakarmok testembe mélyedtek. Anyám mozdulatlanul állt, arcán zavar, nem, inkább kétségbeesés. Kalimpáló lábammal hasába rúgtam, vagy tán egyenesen a mellébe. Az általános elkeseredettség ledobta a látszat burkait. Lábamban a rúgás és a futás fájdalma, a remegés, amely a csontvelőig hatol, és a korai halálvágy szívemben. Magányra neveltek.
Ha nincs az a fojtogató meleg, talán kiugrom, és utána rohanok. Benne jártunk az éjszakában, ám sehol semmi frissülés, mint feslett erkölcsű szobákban, ahol nem merik kinyitni az ablakot. Sietett, mert füttyentett a vonata. Vagy csak én hallottam? Mondani akartam valamit, meg is szólaltam, de semmi. Talán nem jött ki hang a torkomon.
Azt hiszi, a rabja vagyok. Szabad ember, megveti a rabokat. Három perc volt az egész, a taxis repesztett, mint aki most vette az autóját, és ki akarja próbálni, mire képes, meg aztán különben sem volt forgalom. 16 szelepes Corolla, büszkélkedett, miután megfordult, és elindultunk hazafelé.
A tavaszi forróság elviselhetetlen. Ha nem idegenkednék ettől a szótól, azt mondanám, nyomasztó. Micsoda város! Amikor kiürül, akkor sem tud felszusszanni, mert az utcák tovább vonaglanak egymás hurkaiban. A sötétség áthatolhatatlan és nehéz atmoszférájú, a sarki lámpák fénye elvész a kanyarokban.
Ha van Isten, a sötétben is látnia kell, mi van bennem, és ő majd megérteti vele... Ha nincs, utalnom kell arra, amit senki elől nem rejtegetek. Olyan vagyok, mint egy egér, aki fülig szerelmesen odadobja magát az éhező macska elé.
Azt kérdeztem a taxistól, mennyiért hajlandó utolérni a vonatot. Azt felelte, nincs az a pénz, elege volt mára. Magány a végzetem.
Agyam, mint valami fantasztikus folyondár, kinőtt a koponyámból, és a száguldó szerelvény után vetette magát. Láttam őt a vonatfülkében. Gyönyörű szemében az írisz ezüstlő rajzolata. Ugyanúgy vonzza a tekintetet, mint a csalódások kusza vonalú levélzetére tévedt kárminvörös hímbogarat a harmatcsepp nőszínű fénye. A bogárnak nincsenek fenntartásai. Ha ismerné a szófényezőket, és lelkükben meglátná a rongyemberséget, óvatosabban duhajkodna.
A vonaton összefut Károllyal, egykori barátommal, akivel épp miatta rúgtam össze a port. Charli! Most is teszi a szépet, nyakkendős neohippi, azt selypegi neki, megkívánta a fülkebeli szexet. Hallom csengő-bongó nevetését, száll és köröz, adakozó és adakozó, nem érez korlátokat; és a tomboló szabadságvágy szenvedélyes körtáncában már együtt nevetnek. Gurgulázzák a nevemet, azzal korbácsolják a csúcsra magukat. Mulatnak komikus sorsomon. Charli, ne tovább!
Amikor hazafelé tartottunk, a taxis Corolláját dicsérte, és éreztem túlfűtött hangjában, hogy szerelmes a járgányába. Szerelmesen elvakult, mert nem veszi észre a lengéscsillapítók siralmas állapotát. A kocsiszekrényen végigfutó döndülés a talpamban sajog, az ülésen keresztül átfut a gyomromba. Hátul szétdobált flakonok, szalvéták, rendetlenség, mint megözvegyült férfiak lakásán. Kérdeztem, mi lett a kutyájával, merthogy róla mesélt a múltkor. Ingerülten nézett rám. Miféle kutyával? Taxisbetegség a feledékenység. Magával vitte az asszonyom, veti felém később a foga közül, de meg fogom keresni őket. Közben kiemel a kesztyűtartóból egy tömött nejlonzacskót, és kihajítja a leeresztett ablakon. Hallom a csattanást a mögöttünk hagyott úttesten.
Kifizettem a fuvart, tárcájába rakta a pénzt, aztán ő is kiszállt. Ahogy a járdáról hátranéztem, láttam, megáll az akácfacsonknál vizelni. Elhízott férfi volt. Nemcsak a válla, oldalán a vastag szalonna is rázkódott a sírástól. Szinte teljesen kopaszra nyírt tarkóján, a tüskék alatt is könnyezett a bőr.
Megtorpantam. Teste mintha üvegből volna. Látom, mennyire más! Az ő testében folttalan csillogás, akárha egy frissen elmosott, törékeny üvegfőzőn pillantottam volna keresztül. A szimmetria is megejtő volt, a jobb és a bal azonossága. Érthető, könnyen felfogható matézise volt a testének, páros és páratlan függvények aszimptotikus nyúlánkozása a függőleges tengely mentén. De így, a taxistestet mellé állítva, utólag is elromlik minden, aránytalanná válik, a lehető legaránytalanabbá. Onnan a járdáról, a rázkódót figyelve értettem meg, mit okozna egy férfikéz a csodálatos szimmetriában. A súlyos és idomtalan szív benyomódása, a vágytól duzzadt máj sötét tömegének ijesztő lihegése… Mintha a város szerkezete rátelepedne a teremtő képzeletre.
Kulcsra zártam az ajtót, és a kulcsot felakasztottam a tükör melletti szegre, szokott helyére. Ki ellen zárkózom be? Újból ketten vagyunk: én és a tükörképem. Soha nem szoktam bele a magányba, folyton reménykedem.
Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen el lehet menni. És most e könnyűségtől megrémülve fekszem rémes ágyamban, amely rabjává tett, mint a szurok.
Hiába terveztem örökösen, hogy a dadákon fogom megbosszulni anyám hűtlenségét, mindig pórul jártam. Hiába lettem a legügyesebb képmutató. Egy idő után nem bírtam szaladni: a csípős fájdalom ébredéskor elöntötte testemet, és mint valami paralízises gyereket kellett az öltözőasztalra felrakni. Én meg katatóniás közönnyel vártam, hogy átöltöztessenek.
Ugyanilyen meredten fekszem most az ágyon. A lelkem szabadságra vágyva kilibben testemből. De elkapják a vöröshajú kerubok, és az Úr tüzes vallatókamrájába zárva, csigázni kezdik. Nem tudják szóra bírni. Végül titkos fegyverükkel, a kéjgázzal is megpróbálkoznak, de az is eredménytelen. Lelkem attól legalább nevetésre fakad, és éktelen hahotájától a kerubok aranyból öntött arcán is átfut egy szánakozó mosoly.
Olvasom A Hétben, hogy Szatmárnémetiben március 15-én Döbrentei-műsort mutattak be, annak ellenére, hogy a színház volt igazgatója, Parászka Miklós nyílt levélben hívta fel a figyelmet a dolog szalonképtelenségére. István István, a rendező válaszleveléből kiderül, hogy ő nem tájékozatlanságból ragaszkodott az előadás megtartásához, és többek között a több, mint háromszáz, dörgő vastapssal ünneplő nézővel igazolja magát.
Nem esik jól, ha bántják Szatmárt. Elég nekem végigsétálni az elhanyagolt Kazinczy utcán, nyomasztó az is. Elég nekem a Színház melletti ellenséges divatházra pillantani, torkomban máris ott a gombóc. Aki nem járt még Szatmárnémetiben, tudnia kell, hogy a Színház valódi ékszerdoboz. A Milánói Scala, csak kicsiben. És persze kopottan, porosan. De a por lefújható könnyen, előbb-utóbb pénz is lesz rá. Olyan gyönyörű színháza van Szatmárnak, hogy egy németországi milliomos jelentkezett, megvenné pincéstül, tetőstül, bejáratostul, hogy lebontassa, majd kövekként elszállíttassa, és vagyonát rááldozva, eredeti szépségében felépíttesse saját birtokán, saját magának.
Nem esik jól, ha a szatmári Színházról rosszakat írnak. Vagy jókat írnak, de azt rosszként olvasom.
Nem az esik rosszul, hogy István Istvánnak annyira tetszenek a Döbrentei versei, hogy március 15-én azokból rendez műsort, egyúttal így kívánva hozzájárulni, ahogy írja, a valódi Döbrentei-kép kialakításához. A háromszáz dörgő szatmári néző a rossz.
Abban azért még tudok reménykedni, hogy István István összetéveszti a dörgést a dürgéssel.
Tegnap este belepillantottam a Chelsea–Arsenal negyeddöntőbe, aztán szünetig nem bírtam elmozdulni a tévé elől. Szoktam én máskor is meccseket nézni, ám amit most láttam, az egészen másféle volt. “Angol futball”, mondta többször is a közvetítést vezető SAT1-es riporter, talán mert nem tudta másképp kifejezni csodálatát. Az első negyedóra vége felé volt egy kb. ötperces folyamatos játék, amikor a játékvezető egyszer sem fújt a sípjába, jóllehet olykor a rögbire emlékeztető keménységgel ütköztek össze a csapatok. Volt például egy jelenet a középpont körül, amikor az egyik játékos legalább öt méterről, maximális futósebességgel csúszott be a szintén maximális sebességgel rohanó ellenfele elé. Máshol ilyenkor benne van az is, hogy a labda után a lábat is elkaszálja, itt azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, az arcán még csak a humanista öntudat hivalkodó és önelégült mosolya sem jelent meg miután felállt. Csattant a labda, ennyi történt, mert utána a lábak futottak tovább. Emlékszem, gyerekként, hatodikos-hetedikes koromban fociztunk így, ennyire tisztán, önfeledten; még senki nem sunyizott, nem viselkedett alattomosan. Nyolcadikban aztán elvesztettük ártatlanságunkat. A kilencedikesekkel játszottunk, és először találkoztam valami megmagyarázhatatlannal: az egyik, fél fejjel magasabb fiú, miközben a szögletrúgásra vártunk (és én azelőtt már két gólt fejeltem), mellém állt, és tompa mozdulattal gyomorszájon vágott a könyökével. És aztán egész meccs alatt, amikor csak lehetett, belém mart, megcsípett, rám taposott, de úgy, hogy senki rajtam kívül ne vegye észre.
“Angol futball!” lelkendezett a riporter, látva ezt a felszabadult, tiszta játékot, amely annyira távol van a mi világunktól. Pedig a pályán nagyon kevés “angol” volt.
Az ember igazán optimista, amikor ilyen “ragadósnak” lát egy vágyott, elérhetetlennek tűnő rendszert. Már-már tisztán megmutatkozó szellemet.
Nem güzü, e kitartóan munkálkodó, egérnél is kisebb egér, inkább majmocska, zöldszínű, nagy szemű, apró majom élt nálunk a zongorán, pontosabban nem majom, hanem gyerek, arasznyi fiúcska. Ott lakott a zongorán, a könnyezőpálma levele alatt egy szép üvegpohárban. Beszélni nem tudott, de talán értette beszédünket, és szépen megkomponált gesztusokkal képes volt elmagyarázni, mit inna, mit enne, kit kedvel, kit nem. Nagyon be tudta fészkelni magát a szívembe, azaz nem a szívembe, hanem az álmomba, mert ott lakott, egészen pontosan az április 6-i álomban, akárha egy szép házban, Április utca 6. szám alatt.
Ha nem vagyunk itthon a világban, mentsvár tud lenni egy-egy álom otthonossága. Jóllehet a valóságban soha nem voltam Stockholmban, álmomban ismerősként járkáltam utcáin. Azaz nem járkáltam, hanem céltudatosan igyekeztem valahová, ráadásul késésben voltam, ahogy mindig is. A tengerparton telefonkagylóhoz hasonlatos épület nyúlt az égbe: félgömb tapadt a talajhoz, abból karcsú torony emelkedett ki, a torony teteje pedig szintén félgömbszerűségben végződött. Ebben az épületben rendezték be a “Nádas Péter” fotókiállítást, az alsó teremben. Gyönyörű, lélegzetállító expozíció! A falakon nagyméretű fotók, már-már szürrealisztikus aprólékossággal és élességgel kidolgozva, többnyire fekete-fehérek, de voltak színesek is, sötét tónusú, este vagy szobamélyben készült képek, amelyeknek testigézete a Leni Riefenstahl afrikai képeire emlékeztetett. Mert testek voltak a képeken – ugyanaz a test: az íróé. A felvételek az írót mutatták nekünk, életének szinte minden percében, ébredés, reggelizés, tisztálkodás, étkezés, olvasás, írás, séta, bevásárlás, utazás, az élet élése közben. És nagyon-nagyon közelről. (Olyan közelről nem akármilyen géppel lehet fényképezni.) Megszámlálhatatlan perc, vagyis megszámlálhatatlan kép. Mindegyik előtt órákig álltam, mégsem öregedtem meg, mire a végére értem.
Annyira szép és megrázó volt, hogy felébredtem. És élelmes güzüként rögtön tervezgetni kezdtem: itthon, hazahozva e távoli ötletet, kellene egy hasonló kiállítást létrehozni. Máris találgatni kezdtem, kit volna érdemes testközelben bemutatni, és hol, melyik impozáns galéria falán függhetnének a képek.
A lej, amelyről tudjuk, oroszlánt jelent, nem erős pénz. Míg Berlinben 16 euró volt a Harry Potter, itthon ugyanaz 700000 lejbe kerül. Mivel az euróm elfogyott, mostanában ritkán vásárolok könyveket. A lej gyenge oroszlán.
De nem csupán a pénztelenség miatt járok könyvtárba. Szeretem a régi, ólomszagú könyveket. A víznyomásos papírt. A lapok zizzenését, tapintását. Mindig eszembe jut Vörösmarty, illetve a sok levetett, elrongyolódott köntös, mente, gatya, amiből aztán papír lett. Ki mindenkinek verejtéke (gatyája) van a könyvekben!
Az egykoriban népszerű, mondhatni bestseller olvasmány egyik lapjának szélén elásott kincset fed föl a kézzel írott bejegyzés. “Nagys. Uram parancsára elástam 300 aranyat a cs…-i ház udvarán”, s jön a legfontosabb adat: hat lépés innen, három lépés onnan. Szerencsés vagyok, tudom most már, hol a kincs. Ki kell tépnem a lapot, nehogy más is megtudja! Hét végéig várni kell, mert 140 km-t kell utaznom. Vagy lopjam el az egész könyvet? Két inger feszül drámaian egymásnak: a könyvet örökösen védelmező szakmabelié és a rafinált tolvajé. Végül mentő ötletem támad. Előveszem golyóstollamat, és sunyin a bejegyzés alá firkantom: “Az aranyakat sikeresen kiástam!” Aztán kis gondolkodás után, a hitelesség kedvéért aláírom: “Teleki Sámuel” (a könyvtáralapító neve).
Később mélységes lelkiismeret-furdalással tartok hazafelé. Egy darabig nem is veszem észre, hogy mindenütt esik az eső, csak ott, ahol én megyek: nem. Bűnbánón elhatározom, ha kiásom a kincset, utolsó aranyig a könyvtárnak adományozom.
Csodálatos az is, hogy egy vár tövében teremtődött meg a várakozás szent helye. Vár odafent, vár idelent. Petőfi az erdődi bástya tövében. Az apró nádas szélén áll, egyrészt hogy jobban láthassa az egyik ablakot, ahonnan talán jelet küldenek felé, másrészt hogy avatatlan szemek nehogy felfedezzék. Várakozni étlen-szomjan, hideg esőben, csillagtalan éjszakán, mint a húr, felajzottan. Na és, ha meleg van és ragyognak a csillagok? Úgy talán még emésztőbb lehet.
Petőfi, a várakozó.
Várni valamire, ami elképzelhetetlen, valószínűtlen, ami akkora, mint egy lottó-főnyeremény – ennek Petőfi a szava. Sok minden egyébre is szó ő, de erre igazán az. És az erdődi vár tövében meglapuló kicsi nádas partja ennek a várakozásnak a legszentebb helye. Ha olyanok volnának a körülmények, fogadni mernék, népes zarándokhely volna. Megállnánk valamennyien ott, tekintetünket az égbolton kirajzolódó bástya felé fordítanánk, és szívünket váratlan (vagyis hát: várt, hiszen ezért jöttünk!) remény árasztaná el. Gyógyhely! Akár a lourdes-i barlang.
A tegnap senki nem álldogált a nádas partján. Nincs is nádas. Semmi sincs. A várfal egyre foghíjasabb, a bástyát hamarosan betemeti a por és a gaz. Máshol fele ennyi várból kegyhelyet csinálnak, fele ekkora költő lábnyomát bearanyozzák. Máshol fele ennyi kultusz igézetében palotákat építenek, akkorát, mint Mohamed kősziklája Mekkában. Lapátokat ragadnak, és várakat ásnak ki a föld alól. Szétszóródott homokszemekből rakják össze a falakat.
De ha már nem érzünk annyi erőt karunkban, hogy legalább egy téglát visszaillesszünk a téglák közé, vagy kihúzzunk egy szulákgyökeret a repedésből, hát legalább álljunk meg kicsit. Egy óra a várfal tövében. Vagy ha már várfal sem lesz, akkor a hídon, Erdőd határában. Várakozzunk. Találjuk ki, mi az, amire várakozni akarunk. Fohászkodjunk, hogy eszünkbe jusson valami.
“Minden célom az, hogy elrontsam a karácsonyt”, mondja a Grinch, e zöld macskamajom, azaz Mr. Grinch, aki olyan gusztusos, mint a rohadt banán.
Legkisebb gyerekem valamilyen lelki szükségletből szinte hetente megnézi a filmet. Legalább ötvenszer látta már, mégsem unja. Mert végül is a Grinch megjavul, és kiderül, nem a karácsonyt akarta tönkretenni, hanem csak a puccot és a hazugságot, vagyis nem ő a botrányos, hanem azok, akik villogó égőfüzérekkel aggatják tele a lelküket.
Most újra a Grinchet nézi. Én is itt ülök vele, mert ki kellett költöznöm a szobámból, ahol valamiféle iskolák-közi egyezség alapján egy holland lány lakik ezen a héten.
Hannának hívják, kellemes modorú, tiszta arcú gimnazista. Könnyen elviseljük. Nagyobbik lányom szerint, jót tett a családnak jövetele, a lakás is szellősebb lett, pedig összébb szorultunk.
Ebben a pillanatban érkezett a film oda, ahol a Grinchet kezdik megszeretni az emberek. Képileg a szeretet lavinaként van megjelenítve. A film szerint szükség van az efféle Grinchekre, még akkor is, ha a karácsonyt nem ők csinálják.
Van egy író, én magamban Grincsnek nevezem. Megpróbálom szeretni. Itt él a közelemben, ha nem is ebben a városban. Úgy megszeretni, hogy közben nem nézni, milyen. Milyen szar dolgokat ír. Tudom, egy írót nem könnyű megszeretni. Addig van esélye, amíg meg nem jelenik az első könyve.
A tegnap váratlanul összefutottunk. Illetve a tegnapelőtt. Azért nem annyira váratlanul, hogy ne lett volna öt percem a felkészülésre. Lelkemet átöltöztettem, kialakítottam azokat a nagyon érzékeny, pihefinom struktúrákat, amelyek képesek semmi kis érintésektől beindulni, és valami falrengetően újat létrehozni. Richard Dreyfus a Harmadik típusú találkozásokban várta így a fényből kilépő marslakókat…
Aztán kezet fogtunk. Nem, nem fogtunk kezet, mert csomagokkal volt tele az övé. Két fiatalabb író kísérte, azok is cipekedtek. Én írókat nem láttam így felpakolva. Nem tudom, mi volt a szatyrokban, de láthatóan elégedettek voltak. Izzadtak, és fújtattak, és lelkesen meséltek valamit. Inkább csak kurjongattak. “Üdvözlöm!”, vetette oda nekem. Mintha rám nem vonatkozna a szabály, hogy az írók egymás közt tegeződnek.
Leforrázva álltam ott. Azaz leforrázva állt ott az, aki elhatározta, hogy szerelemmel fog közelebb kerülni a helyhez, ahol itthon van.
Százéves az Ulysses, Joyce regénye. Száz éve indult el Stephen Dedalus Dublin utcáin, pontosabban a könyv, e “legregénytelenebb regény” lapjain, hogy megtalálja apját. “Világnap”-nak is nevezik, mert egy világ van benne, azaz egy világnyi világ. Százéves a “bloomsday”. Hogy miért ez a neve? Stephen Dedalus a biológiai apa helyett egy képzelt apát kutat fel, és egy magyar származású, kétszeresen is megkeresztelt (katolikusnak és protestánsnak is áttért!) házalóban találja meg, akit úgy hívnak, hogy Leopold Bloom.
A család eredetileg Virág volt, így aztán egészen csodás időzítés, hogy a helyi napilapban olvasok egy interjút a megyei tanács leköszönő elnökével, aki szintén Virág. Több mint tíz évig politizált, most abbahagyja, hiába marasztalják. És hát az is az én “virágnap”-omhoz tartozik, hogy felfedezem: a szerkesztőségünk egyik sarkán szürke, Cobra típusú Mercedesben ül valaki, és a buszmegállót figyeli, amikor reggel bemegyek, akkor is, amikor kijövök, szintén. Vajon miféle regényhez gyűjt anyagot?
Kedvem kerekedik körbejárni városomat, amely talán nincs akkora, mint Dublin, de persze soha nem a nagyságon múlik. Mindig apróságokon!
Egyébként az Európa Kiadónál megjelent ’86-os kiadás fülszövegében elírták a dátumot. “A cselekmény időpontja 1904. július tizenhatodika”. Nem véletlen, merthogy június 16. még cenzúra alatt volt ’86-ban (ezen a napon végezték ki Nagy Imrééket).
Az is eszembe jut, hogy Joyce-nak sok furcsa “magyar kapcsolat”-a volt. Nőügyei között is van néhány magyar vonatkozású, sőt, állítólag a Virág nevet is egy bizonyos asszony miatt jegyezte meg. Tény azonban, hogy egyetlen nőt szeretett. Hajdú Farkas-Zoltán tegnap érkezett leveléből megtudtam, hogy Nora már az első, azaz ha a randit eredményező véletlent is beszámítjuk, a második találkozáskor benyúlt Joyce nadrágjába. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos momentuma a világnapnak.
Elindultam hát, és alig mentem száz métert, egy Minit pillantottam meg. A legszívesebben ölembe kaptam volna! Berlin óta nem láttam élőben… Ez a Mini azért állt a vásárhelyi főtéren, mert a forgalmazó cég így kívánta tudatni a járókelőkkel, hogy ezentúl emitt is bárki megvásárolhatja. Egy lelkes fiatalember mellém lépett, és szavalni kezdte betanult szövegét. Közben megcsörrent zsebtelefonja, kapkodva kutatott utána, elnézést kérve, hogy megszakítja ismertetőjét. Valakivel beszélni kezdett, közben kinyitotta az ajtót, fejével intve, üljek be, s mintha attól tartana, hogy kihallgatom fecsegését, rögtön rám is csapta. Életemben először ültem Miniben. Ekkora tágasságot! Kényelmesen hátradőltem, kinyújtottam lábamat. És mivel a fiatalember percekig trécselt, én előhúzzam noteszomat, és feljegyezzem a következőket:
Bevezető az Itthonévhez
Ez a könyv itthon született a Berlinév után, de nem szerettem volna, ha panaszkönyvnek tűnne. Néhány írást eleve félretettem. Berlin után egy lett a világ. Nem azért, mert nincs különbség ott és itt között, vagy a kényszerűség ezt mondatná velem. Vagy mert bárhová mennék, az ottat mindig magamban hordozom. Volt olyan itthoni írás, amely nem emlékezett Berlinre. Ezeket sem válogattam be – régi énem vissza-visszatérésével nem volt kedvem foglalkozni. Ahogy mondják, az angol sem azért utazik a nagyvilágban, hogy angolokkal találkozzék. (Ugyanakkor van itt néhány régebbi, még Berlin előtti dolog is, tanúja annak, hogy jobb pillanataiban énünk a jövő bölcsességével képes tőlünk eltávolodni.)
Kihagytam a fejfájósakat is. Egy ideig azt reméltem, ha valamihez közel hajolok, akkor különleges perspektívára lelek, amitől az untig ismert téma érdekes lesz. Újranézve ezeket, semmi felemelőre nem akadtam, viszont a fejfájás ismét jelentkezett.
Kihagytam a teás írásokat, főképp azokat, amelyek úgy tűntetik fel a teázás szertartásos perceit, mintha ezek volnának az itthonév csúcsai. Nevetségesnek érzem a pedáns vízkeresést, a teagőz megillatozásának mozdulatait, ráadásul mostanában nem is teázom, mert a teázás is csak akkor jó, ha nem válik szokásunkká. Ugyanezért kihagytam az éjszaka zsongó mélyének színeseit is.
Kihagytam a kihagyhatatlanokat. Ezeket nemcsak kihagytam, hanem ingerülten és szégyenkezve szét is téptem (majd letöröltem a lemezről). (Most aztán retteghetek, hogy bosszúból nem állnak-e össze, és nem jelentetik-e meg a maguk Itthonévét.)
Ennek ellenére kész, kerek könyv állt össze a fejemben (bár teljes nem lehet, hiszen az itthonév nem járt le). Útközben a megjelenés felé, majd sok-sok kényszerűséggel találkozik. Így aztán lesznek olyan szerzemények, amelyek kényszerűségből maradnak ki.
Jóllehet, és ezt még az itt-ott-ról szóló bekezdésben közbe akartam szúrni, nagy tisztelője vagyok a kényszerűségeknek. Sokszor előfordul, hogy otthonos helyekre vetnek. Már a világrajövetelünk is kényszerűségből történik, legalábbis az én álmaimban rendszeresen vissza-visszatér az a borzalmas utazás, aminek során a felidézhetetlen, ám végtelenül meghitt kuckóból, álombeli rablók, szörnyek, fájdalmas csípésű csalánok unszolására kibukom a vakvilágba (fojtogató küzdelem, hasoncsúszás, gurulás, zuhanás után)... Így születtem meg, és mégis… Ha most arra a kérdésre kellene válaszolnom, életem során hol voltam igazán otthon, akkor erre egyértelmű volna a felelet: gyerekkoromban!
Idáig jutottam, amikor a fiatalember befejezte a telefonálást, és kinyitotta a Mini ajtaját. Valamiért nagyon kedvetlen lett. Szerettem volna megkérdezni tőle, miféle rossz hírt kapott, de elég ingerülten nézett rám, jobbnak láttam minél előbb elköszönni. Különben is, siettem haza, mert hirtelen úgy éreztem, azonnal neki kell ülnöm a munkának. Ezért a további séta elmaradt. A délutánt és az estét otthon töltöttem, szobámban olvasgatva. De az előszóból végül semmi nem lett.
Ja, van még egy Nóra egy 1993-as regényben… Ami persze százszázalékos véletlen.
A helyszín kiválasztása történhet mind homeopatikusan, mind allopatikusan, a lényeg, hogy hasson. Vásárhely homeopatikus ellenszere lehet egy világváros, ahol ezerszer nagyobb a zaj, a bűz és a tömeg: kiválóan érvényesülhet a “kutyaharapást szőrével”-elv. Allopatikusan egy barátságos falucska működne, még inkább egy erdőszéli tisztáson eldugott házikó.
A mai orvostudomány egyébként a két módszer kombinatorikus alkalmazásának a híve. Két hét világváros, majd két hét az erdei rengeteg eldugott házikójában, vagy fordítva.
A második lehetőség: olyan helyszín keresése, amely szimultán (egyidőben) alkalmas a homeo-allopatikus (“hason-háton”) kúra elvégzésére.
És mivel az ember szeret egyszerre két lovat megülni, a második lehetőséget választja, annak is a nagyvárosi verzióját (válfaját), annál is inkább, mert még tart a fociebé, és bár kedvenc csapatai kiestek, a döntőt mindenképpen szeretné a tévében megnézni.
Elsősorban az a fontos, hogy olyan városba utazzon, ahol nem érti a beszédet, pontosabban nemcsak a beszédet, hanem a szavakat sem. A beszéd zajként hasson, ugyanakkor zeneként, és ne szórja tele mérgező spóráival az agyat! Egyetlen szó is lehet spóra. Az az egyszerű, egytagú szó, hogy “víz” vagy az a név, hogy “Ata”, a világ bármelyik részéről képes visszarepíteni Vásárhelyre.
Aki több nyelvet ismer, csak látszólag nehezebb a dolga, mert szerencsére a világvárosokban mindig kialakul a helyi zsargon. Berlinben sipognak, Párizsban elharapják a szavakat, Londonban meg lenyelik, de ilyen téren Róma a legkirívóbb, ott már nem is az olaszt használják, hanem a romanacciát. Igen, a romanaccia zajosnak is elég zajos, meg zenének is fülbemászó, érdemes tehát a város kínálta egyéb feltételeket is megnézni. Milyen a decibel-átlag, a szmogsűrűség, a tömeg-hányados? És amennyiben megfelelő értékű, tartalmazza-e az allopatikus elemeket, vagyis sugároz-e harmóniát, szépséget, égi tisztaságot.
A feltételek meglétéről persze csak azután lehet meggyőződni, miután hazatérünk. Ha miután hazatérünk, és kedvesen köszönünk valakinek, akitől elutazásunk előtt kis híján gutát kaptunk, akkor megvoltak. Ha kis híján megint gutát kapunk, akkor nem.
Házigazdám, Petersen úr nagyon pontosan elmagyarázta, hogyan jutok el a Kolosszeumhoz. A 881-essel menjek a Via Paolóig, ott üljek fel a 64-esre, szálljak le a Velence téren, onnan pedig a széles Via dei Forin, ami most eső után nem lesz poros, gyalog menjek tovább, és kellemes, negyedórás sétával elérem célomat.
A római buszokon ritkán írják ki, melyik megálló következik, így aztán többször is megkérdeztem, messze van-e még a Piazza Paolo. Végül egy idős hölgy, hallván ügyetlen mondataimat, mosolygós arccal felém fordult, és megnyugtatott, felesleges tovább kérdezősködnöm, ő majd elvezet. És a harmadik megállónál már intett is, gyerünk, le kell szállnunk.
Leugrottunk a buszról, és vezetőm, megszaporázva lépteit, máris elindult az utcasarok felé, majd tenyerét az autók elé tartva, átvágott a túloldalra, még mindig olyan sebesen, hogy alig bírtam nyomában maradni. Gondoltam, talán nem akarja, hogy szájukra vegyék ismerősei, ezért nem akar velem mutatkozni. Könnyű, szürke felöltője puha hullámokat vetett hátán. Sarok nélküli apró félcipőjével biztosan lépkedett a macskaköveken, miközben én meg-megbicsakló bokával ügettem mögötte. Szívesen kérdezősködtem volna tőle, de ha maga mellé enged, már az is boldoggá tett volna. Úgy sejtettem, van valamilyen elbeszélhető tapasztalata az életről, bölcsesség, amit sorsunk közös fordulataként épp velem kellene megosztania. Reménykedtem, elvezet majd valahová, ahol leveti tartózkodását.
Keskeny járdán, szűk utcában botorkáltunk tovább, ingerülten kerülgettem a gépkocsiorrokat és a motorbiciklik kerekeit. Aztán útkereszteződéshez értünk, ahol hirtelen megtorpant: csak fejét fordítva, hátrapillantott, miközben bal karja néma jelzésével megmutatta, merre menjek tovább, aztán be sem várva engem, szaporázott tovább.
A sarok után egy még keskenyebb utcába jutottam. Itt-ott lépcsőfokok szabdalták fel a járdát, mindegyik foghíjas volt. Ahol leginkább összeszűkült az utca, bolt ajtaja nyílt a járdára, méghozzá kamrányi ajándékbolté, így a vásárlók eltorlaszolták a járdát, már csak azért is, hogy kedvükre válogassanak a kis üzlet kihajtott ajtójára felaggatott képeslapok közül.
Rossz hangulatban értem a térre, anélkül, hogy bejáratának szellős öblét igazán felmértem volna. Már ott álltam a tér közepén, amikor szétnéztem. Ha Piazza Paolo, okoskodtam magamban, akkor valószínűleg ez lehet a Szent Pál templom.
Hamar magával ragadott a nyüzsgés. Jó órányit sodródtam össze-vissza, anélkül, hogy elmerültem volna a látnivalóban, hiszen siettem a Kolosszeumba. Úgy sejtettem, a buszmegálló valahol a szélen található, ezért átvágtam a tér túlfelére, az árkádsor mögötti utcácska felé. Rámosolyogtam az emberekre, belekóstoltam a szökőkutak vizébe, arcomat is megmostam, megcsodáltam az obeliszket, napfénytől elvakítva ütköztem bele puha karokba, fölszökkentem a templom hatalmas lépcsőin, leültem az oszlopok tövébe, a szobrokkal váltottam pillantást, majd azzal az elszánással, hogy nem ragadok le, csupán futó pillantást vetve belsejére, a templomon is átsuhantam, időt sem engedve szememnek, hogy hozzászokjon a félhomályhoz.
Végigsiklottam könnyedén a márványjégen, mint korcsolyaversenyző, aki a bemelegítés során sorozatban ugorja meg a tökéletes triplákat, csak úgy, a maga gyönyörűségére és szórakoztatására. Ám miközben a könnyed gondtalanság szédületében elmerültem, mégiscsak résztvevője lettem a körülöttem zajló világnak. Akárha mozifilmben, kétdimenziós alakként éltem tovább, az eseményektől érintetlenül, mégis azok sodrásában és bűvöletében, ám anélkül, hogy bárki, bármelyik szereplő megakadályozhatta volna, hogy elszippantsam előle a gyönyör buborékait. Valóban így történt: a tér elliptikus ívű hátsó fala vetítővászonként kifehéredett, és azon egyszerre láttam a turistaáradat minden egyes tagjának élettörténetét. Vagy ha nem is egész életét, de egy-egy sajátos mozdulatát, amiből mégiscsak minden kiolvasható. Csupán most, írás közben fedezem fel, miféle tanulságot nyertem. Most értem meg, miként tud Róma, e szürke és romos város bárkit megajándékozni az élet varázslatos emlékeivel, miért oly készek a rómaiak rávetni magukat minden apró drámára, miképpen tud a sivár és egyhangú napok, percek szürke mezejéből kiemelkedni a színpad reflektoraival megvilágított pillanat, hogy a tudás polcán sokáig eltartható koncentrátumként mutassa meg az élet gazdagságát.
Aztán megkérdeztem valakitől, hogyan jutok a Velence térre. És miután útbaigazítása szerint révbe értem, megdöbbenve fedeztem fel, hogy ugyanott vagyok, ahol leszálltam, és hogy még két megállót kell utaznom a 64-esig. Akkor derült ki, hogy nem a Via Paolón jártam, hanem a Vatikánban, és amit láttam, az nem a Szent Pál, hanem a Szent Péter volt.
Hát persze, gondoltam, tudtam én azt. De nem tudtam. Meg se fordult a fejemben, hogy az volna. Hiába ismertem képről, még csak nem is gyanítottam semmit. Egyetlen egyszer gondoltam a Szent Péterre, mégpedig ebben a formában: milyen lehet az, ha ez itt ekkora!?
Ott voltam tehát, átsuhantam rajta, mintha a tér elliptikus szerkezetének hatalmába kerültem volna, vagyis a kettősség jegyében megszűntem csupán test lenni, megszűntem életem központi figurájának lenni. Könnyedén behatoltam titkaiba, átéltem azt a komor lemondást, amit e középpont nélküliség sugároz, ugyanakkor repestem a boldogságtól, a szabadság visszfényeitől elkápráztatott lélekkel libbentem föl a kupola tetejére is, hogy pillantásomhoz ragasztva, elraktározzam a város, az örök város örök folyamát, a kövek ide-oda való vándorlását.
A következő napokban háromszor tértem vissza. Háromszor kíséreltem meg, hogy immár tudva, mit látok, ismerve múltját, történetét, szereplőinek tetteit, magam is részese legyek történetének. Háromszoros kudarc lett a vége. Még csak annyi sem sikerült, hogy bejussak ismét a templomba. A tér megtelt elterelő sorompókkal, beléptetőkapukkal, az árkádsor alatt Carabinierik őrködtek, és szigorú biccentéssel tereltek másfelé.
Leültem az egyik oszlop tövébe, fölhúzott térddel bámultam a szemerkélő esőt. Lehangolóan szürke, egynemű hátteret láttam, jelentéktelen díszletét egy unalmas napnak. Elém tolultak az első nap látott képek, mintha mozi kimerevített jelenetei volnának. Nem, amit most elmesélek: a jelenben, ott a szemem előtt történt. Férfi és nő vált ki a sokadalomból, előrejöttek egy szédítően tágas színpad széléig, a reflektorok is feléjük billentek, amitől azonban nem tört meg játékuk, rutinosan játszották tovább szerepüket, amely most érkezett az igazi fordulóhoz, úgyhogy még semmit sem veszítettek a nézők, ha eddig másra figyeltek volna.
A férfi nem volt se magas, se alacsony, se kövér, se sovány. Egyetlen különlegessége fekete, papi köntöse volt, derekán a széles, lila selyemöv. Nem volt szimpatikus az arca, talán amiatt sem, hogy elfordulva a nőtől, rideg közömbösséggel várakozott. Pedig az szívbemarkolóan kétségbe volt esve. Rebbenő kézzel olykor megérintette a férfi vállát, olykor viszont csak a levegőt markolászta, majd karjait lengette, mintha el akarna szállni. Szőke haját kontyba fogta, fekete kendőbe burkolta. Fekete volt kosztümje, harisnyája is, vélhetőleg gyászolt valakit. Most azonban az élőért rimánkodott. Arca fénylett a könnytől, nem törtölte le. Nem hallottam, talán nem is beszélt, jóllehet ajkai mozogtak, mintha kapkodva szedné a levegőt. Közben kezével, akárha ruhát, tépdeste melléről a láthatatlan, fojtogató bánatot. Mintha a másikról tépné, csakhogy őt nem merte megérinteni.
Nem tudom meddig csinálta, valahogy megkavarodott az idő. Egyszer csak, úgy vélem, valamilyen nagyon súlyos döntéstől, megdermedt. Aztán megrázkódott, alig észrevehetően, de annál vészterhesebben. Halálos rándulással ledobta régi énjét, és mint akinek csak a teste maradt, elárvult, lélektelen teste, mert a lélek már feladta, megfordult, és vakon szédelegve elbotorkált az árkádok felé.
A férfi egyedül maradt. Szemből láttam az arcát, szemből láttam, hogyan kezdett örvényleni rajta valami. Mélyen megrázott némasága. Apró, hangtalan szilánkok patakzottak már benne. Rendíthetetlensége elporladt. És mindene elveszve, maga is leroskadt. Akkor láttam, milyen súlyos a teste, milyen sok hús, bőr, háj van rajta, hogyan hullámzik még sokáig az arca. De nem állt meg, hanem tovább zuhant, és már ott hasalt a kövön, a Szent Péter tér nem létező középpontjában, fején összekulcsolt kezekkel.
Ott feküdt egy főpapi köntösbe öltözött férfi, és nem lehetett átlépni rajta. Először egy apácacsoport borult le mellette, aztán mintha valamilyen kolosszális kollapszus volna, a tér zsibongása bezuhant a nem létező középpontba. Néma parancsszó szaladta körbe a teret, szökőkúttól szökőkútig, oszloptól oszlopig, és mindenkit lesodort a lábáról. Az emberek térdre omoltak. Mindenki térdelt, még a hitetlenek is, akik valamilyen helyi rítusban véltek magyarázatra lelni. Nem tudhatom, talán nemcsak a téren, hanem a környező sikátorokban is, talán a buszmegállóban is. És most azt is leírhatnám, hogy a nő, aki még nem járhatott messze, megérintve a hétköznapok repedésén beáramló ünnepélyességtől, most visszatér. Valahogy ez volna ideillő. Még a halálból is. De mégsem történt meg. Nem tért vissza. Ismerem a drámát, amelyet annyiféleképpen megírtak és előadtak már, sokszor láttam a jelenetet, de ott a téren értettem meg, hogy csak egyféleképpen történhet, bárki, bárhogyan is írja át. Euridiké nem tér vissza.
Zwischenbe akkor érkeztem, amikor Bécsből visszafelé tartva eltévedtem, ráadásul a fogam is begyulladt. Dr. Liebhart Clara nem tudott magyarul, így aztán minden mozdulatunk egyértelműbb lett: a testek beszélgettek egymással. Mondtam valamit, és ő válaszolt. Én tágultam, ő szűkült, én remegtem, ő megdermedt, én reszkettem, ő visszareszketett, én verejtékeztem, ő könnyekre fakadt.
A városról nem tudtam meg, hányan lakják, hol végződik, hol kezdődik. Kicsit Esztergomra emlékeztetett, több emeletből állt. De nem lehetett a magasból rálátni, mert a hegytető, ahol komor vár állt, magánbirtok volt. Mi a legalsó szinten laktunk, tíz percnyire a főtértől. A templomhoz hasonlóan Szent Jeromosról kapta nevét a tér is. A macskakővel kirakott négyzet valójában egyetlen, hatalmas udvar volt, amely a kapualjakba beszaladva, kisebb terekben folytatódott. Ha alkalmam lett volna nagyobb sétákat tenni, valószínűleg felfedezem, hogyan kapcsolódnak egymásba, kanyargó Gozsdu-közként, ezek a belső udvarterek, ahol a cipőtalp cikkanásait néma homlokzatok visszhangozzák.
Clara szomszédságában kertes házak bújtak meg a virágzó almafák mögött, de négy villanypóznányira már nagyvárosi kirakatok csillogtak; akárcsak egy bécsi üzletsor: szőnyeges járda, fényezett kilincsek, zselézett hajú próbababák.
Csupán első este sétáltunk ki, akkor is alig negyedórányira. Mintha fogoly volnék, szabadságomat hamis percekben mérik.
Clarához hasonló nőkről hallottam már, de nem ismertem közelről egyet sem. Magához láncolt, azzal, hogy magamhoz láncolt. Mennyi mítosz mesél erről a láncról! Ellenkezni nem ellenkeztem, hiszen nagyon kellemes volt minden, kellemes, rafináltan sokszínű és érzéki. Nem, nem lánccal béklyózott meg. A figyelmesség túlcsorgó méze ragasztott hozzá. Nem is vettem észre, hogy sápot szed tőlem. Összemosódtak a napok. A fogorvosi rendelő jellegzetes illata átlengett az udvaron, besurrant a kitárt ablakon fel-felpúposodó függöny alatt, hozva magával a virágzó almafák illatát, és együtt keveredtek Clara sárgadinnye illatába, amely a szoba minden zegzugát betöltötte. Hol őt képzeltem magam elé, felemelt fúróval, lobogó szőke sörénnyel, mint valami amazon, hol egy túlérett sárgadinnye kivájt belsejét...
Elrontotta az időt. Ha meglestem volna, bizonyára tetten érem, amint épp kirángatja az óra belsejéből a rugót, kitépi az ingát, leszakítja a súlyokat, lekaparja a számokat a számlapról.
Mivel a nyílt lázadásra képtelen voltam, többször is megpróbálkoztam a szökéssel. Ha azt mondtam, hogy haza akarok menni, felvonta szemöldökét. “Utazni?”, kérdezte széttárt karja. Ő nem akar innen elutazni sehová! Amikor észrevette, hogy titokban összecsomagoltam, bezárta az ajtót, sőt, a riasztót is beélesítette. Egyszerűen, nem akarta tudomásul venni, hogy nincs tovább.
Reggel, azzal az ürüggyel, hogy kimegyek a kapuig az újságjáért, és ha már ott vagyok, hozok a szomszédos pékségből frissen sült zsömlét, vettem a kosarat, és indultam is. Pizsamában voltam, elengedett. Kinyitottam a kaput, futásnak eredtem. Papucsomat berúgtam a kosárba, mezítláb csattogtam a hideg aszfalton, egyre eltökéltebben, ágyékomban égő fájdalommal. Meg akartam találni az autómat. Azt mondta, a város túlfelén adta be egy garázsba.
Magam mögött hagytam a Berringstrassét, és kiértem a főtérre. Ám itt, mintha gumikötélen függnék, lelassultam, nehézzé vált a futás, egyre nehezebbé. Nem tudom megnevezni, mi húzott vissza. Csak bolyongtam a házak között. Örültem volna, ha találkozom valakivel, aki útbaigazít, de valószínűleg szombat vagy vasárnap korareggel lehetett, amikor még a templombajárók sincsenek az utcákon.
Vissza kellett volna mennem az időben, egészen balszerencsés utam kezdetéig (a linzi letérőig). Sőt, ha már, akkor vissza a görögökig, akik mítoszokba szőtték ezt a felemás rabságot. Szabadságra vágytam, de nem értettem a szabaduláshoz. Eddig nőtől soha nem akartam megszabadulni, mert örültem, hogy végre szeret valaki. De ez a nő nem szeret. Ez úgy tart engem, mint valami háziállatot. Egészen pontosan: mint egy kísérleti nyulat.
Addig nem ereszt haza, amíg rendbe nem rakja a fogamat, jelezte orvosi szigorral, és elrejtette a ruháimat. Amikor először beültem fogorvosi székébe, éreznem kellett volna, hogy bajban vagyok. Fogorvosi ágy, nem is szék. Szinte rám feküdt, úgy fúrta ki a gyökeret. Szegfűszeg illatú antibiotikumot tömött bele, és amikor azt hittem, kész, máris tovább kapirgált. Talált egy apró elszíneződést a szemfogamon. Ezt kezdte fúrni. Letolta szájáról a maszkját. Szép, húsos ajkai voltak, egészséges gyöngyházfogai, amelyek bizonyára soha nem találkoztak fogorvosi fúróval. Teste a kielégületlenség, a magány, a jólét, az önzés terhével nehezedett rám.
A kéj tetőfokán is résen volt. Nem, ezt nem mondhatom; eszébe sem jutott, hogy elvágyódom. Önhitten hevert mellettem, gyöngyházfogainak ragyogó mosolyával, elégedetten bólogatva, büszkén a testére, amely munkabírásával túlszárnyalhatatlannak tűnt.
Rájöttem, hogy még mindig tanulni akar. Tökéletesíteni szeretne egy tökéletlen nyelvet. A lehető legtöbbet megtudni, igen, azt szeretné, ha a legéteribb gondolatokat és a legalantasabbakat is megérthetné. Ez a felismerés némi reményt adott. Ha valamit mondani akarok neki, akkor egyszerre kell tanulnom vele, azaz az ő nyelvén kell megszólalnom.
Színészkednem kellett, jóllehet azt mondtam, amit gondoltam. Színészkedtem, mert mihelyt kiderült, hogy a test nyelvén fog megérteni, taktikát váltottam. Kódolnom kellett valamit, ami a dekódolás folyamatában átfordulva, épp azt jelenti, amit mondani akarok. Mint egy megcsavart szalagon, úgy fordult talpára fejreállított üzenetem.
Dühösen fogadott, ami mögött persze tisztán látszottak szánalmas kétségbeesésének nyomai. Hol maradtam ilyen sokáig, talán ezt suttogta fenyegetően. De máris elvágtam szavát, lecsaptam az üres kosarat, és zuhantunk, miközben mohón letéptem köntösét. Mint szél a zsarátnokot, felizzított hiányod, szavalta neki a testem. Meglepődött.
Módszerem a kövekező volt: ugyanazt, ugyanolyan intenzitással, csakhogy a hetet egyetlen percbe sűrítve. Egyetlen rugó helyet ötvenet nyomtam vissza az órába, az ingaszár nyakáig felrántottam a korongját, hadd tiktakoljon, ahogy csak tud, a súlyok ólmát mázsányira növeltem. Ahol ő harapott, ott haraptam én is, de a csontig hatolva. A tenyerem úgy égett, mintha napok óta seggrepacsit játszanék. Nyelvem olyan durván és idétlenül szántotta végig a hasát, mint az első, ormótlan kőeke az irtás szűz földjét. Térdemmel, könyökömmel úgy tapodtam egy helyben, mint az eke elé fogott buta barmok. “Noch einmal”, kiáltottam, már akkor, amikor még semmi nem történt. “Noch einmal”, ordítottam fülébe akkor is, amikor ő már elakadt a számolásban. Sürgető és kedves, erőszakos és titokzatos voltam, és amikor elalélt volna, őrülten forgatva szememet, rázni kezdtem. Láttam, az ő bódult szemében még mindig az értetlenség köde kavarog, ám egyszer csak a megértés szikrája fényt lobbantott gömbölyded koponyájában, igen, értette meg, ő lett az én Jeanne d’Arc-om. Felszabadította az elnyomott férfit, aki évszázados sarcait követeli most vissza.
Elégedetten megcsókolt, de alighogy ajkamra tapadt, elaludt, és mély, megbolygathatatlan álomba zuhant. Tudtam, reggel egyedül fogok ébredni, és az asztalon szendvicsekkel megpakolt kosárka vár, a kosárka mellett pedig a kocsikulcsom, és ha kinézek az ablakon, a kapu előtt ott áll majd az autóm, frissen mosottan, útra készen, teletankolva. Az utcára nyíló rendelő előtt pedig fürtökben várakoznak a régi kuncsaftok, sápadt orcájuk meg-megvonaglik a vijjogva felpörgő fúrógép hangjától.
Egyszer valamikor, valahol messze, egy jelentős írónak, pályája csúcsán, elismerések özönében, közeli barátai, nem kis figyelemmel és odaadással megünnepelték 60. születésnapját. Jöttek írótársak, jöttek a szellem kiválóságai (még a korszak élő legendája, a híres építész is eljött, igaz, már nem nagyon tudta, hova cipelték és mi célból), sőt, az állam is képviseltette magát, méghozzá nem akármilyen szinten, ráadásul nem jött üres kézzel, mert elhozta a legnagyobb érdemrendjét, hogy maga is meghatódva a pillanattól, feltűzze az író kabátjára, azaz jelképesen a mellére, amely annyi viharnak szembeszállt az elmúlt évtizedekben.
Hatvanéves ifjú ember volt ekkor az író, arcán még nem volt ránc, mintha a megharcolt harcok mindegyike fiatalítószerként hatott volna. Aztán eltelt tíz év… De ne szaladjunk előre. A születésnapra nem csupán az állam nem jött üres kézzel, mindenki hozott magával valamilyen értékes ajándékot. Arany zsebóra, arany töltőtoll, arany mandzsettagomb, arany nyakkendőtű, és ezen a sok aranyon nem szabad csodálkozni: mindenki sejtette, az író átlépte a halhatatlanság küszöbét, és ha valamit magával visz oda e földi létből, annak a legmaradandóbb anyagból kell lennie. És persze voltak ugyancsak értékes, ám vicces ajándékok is. K.-tól egy eredeti cowboykalapot kapott, hiszen imádta a western-filmeket, L.-től egy zenélő selyempárnát (ami, mármint a párna, annyiban kötődött az aranyhoz, hogy az író “kényes alfele” miatt kis párnácskákkal vonult az író-olvasókra), M-től, a szobrásztól elefántcsont levélbontókést (a nyele az író fejében végződött – miniatűr remekmű), N-től egy kubai szivart, emlékeztetve mindenkit az író első nagy sikerére, a testvéri latinamerikai nép között készült riportregényére. A szivar később fel is izzott, természetesen a szivarhoz kapott arany szivargyújtóról, merthogy a szivarokat halálos bűn nyílt lángról meggyújtani. Ekkor készült az emlékezetes csoportkép.
Aztán teltek-múltak az évek, és az író még feljebb jutott. Az elhunyt építész után ő lett a nemzet élő legendája, és ha csak kiejtették a nevét, kisimultak az elgyötört arcok, menekültek onnan a sötét ráncok.
70. születésnapját országos csinnadrattával ünnepelték. Ebből az alkalomból több könyvét is kiadták, tucatnyi róla szóló monográfia jelent meg, sőt, egyik kedvenc monográfusa külön albumba összegyűjtötte a mesterről készült fotókat is.
Ebben az albumban egy teljes oldalt betölt a hatvanadikon készült csoportkép. A kép több szempontból is fontos, leginkább talán annak a cáfolhatatlan ténynek a bizonyítéka, hogy az írót mindenki szereti, az őt körülölelő mosolygó arcokon bizalom és szeretet fénylik. Egyvalaki nincs a képen. Illetve…
Az történt, hogy N., aki költő ugyan, ellenben írt egy zajos sikerű könyvet, ami már csak azért is méltánytalan cselekedet volt, mert verseivel soha nem tudta volna átlépni párszázas olvasótábora gyepűit… Jó, igazán felesleges esztétizálni, mindenesetre kipakolt mindent, amit költői fantáziája bugyraiban dugdosott. Azt állította, hogy viszonya volt a nagy íróval. Száz okból is botrányos e kijelentés, de most ne menjünk bele, hogy miért.
Nem lett volna jó, ha ott marad azon a képen. Az a kép a Parnasszust ábrázolja, ott nincs helye N.-nek, talán így gondolkozott a monográfus. Vagy egyszerűen szerette volna megkímélni a felesleges bosszankodástól mesterét. N.-t retusálták a képről. Nem egy nagy ügy, pártvezetőkkel is gyakran megtették ezt az idők során, e vidéken szép hagyománya van az ilyesminek.
Így aztán N. eltűnt a nagy író mellől. Semmi sem maradt belőle, csak a szivar meg a kékesen gomolygó szivarfüst, amely épp jellegzetes ábrát rajzol a nagy író cowboykalapos feje fölé: olyan, mintha glóriája volna.
Olvasó (Letolja nadrágját, majd kockás boxerét is. A micsodáját megemeli, az aljában egy kis műanyaglapot felfeszítve, elemet cserél.) Na így.
Író Hölgyeim és uraim, Isten a tanúm…
Olvasó (morog) Bekaphatod!
Pap (selypítve) Isztenről majd én beszélek, világosz?!
Író No de…
Pap Éthosz, Zélosz, Aramisz!
Író …a szavak, a mondatok, a metaforák, a metonímiák, a…
Olvasó Ez nekem lila!
Kritikus Ugye, ugye, elő kell venni a tankönyveket.
Olvasó Majd én előveszem neked!
Író (Kritikushoz) Neked még mindig Csernyisevszkij a mestered?
Kritikus Nem értettem kristálytisztán: mit mondtál? Ha nem tévedek, te még nem kaptál tőlem Libamáj-díjat...
Hatalom A pénzt én adom!
Olvasó (Íróhoz) Na, most pofázz! Menj neki, karmold ki a szemit, tépd le az álarcát, ha mered.
Író (Hatalomhoz, félénken) Ki vagy te?
Hatalom A Nép!
Nép A háttérben ásítozik, majd befelé fordul, és tovább alszik.
Író A nép hangja én volnék…
Nép Alvás közben nagyot durrant.
Kritikus Tehetségtelen!
Pap Én meg a Mindenható hangja vagyok.
Olvasó (Bekapcsolja a rádiót, forgatja a hullámkereső gombját: “Itt Amerika hangja, a 31 méteres…”) Kapjátok be! (Lekapcsolja.)
Kritikus A valóság kegyetlen. Ezt nem értik meg az írók. A valóságnál már csak a hatalom kegyetlenebb. De őt legalább meg lehet nyerni.
Író (Kritikushoz, suttogva) Tömött liba?
Kritikus Tömni tömték.
Hatalom (Felvihog. Abbahagyja. Felvihog. Abbahagyja.) Régebben valahogy kezelhetőbbek voltak az írók.
Író Én soha nem írtam mások sugallatára…
Olvasó Az látszik is.
Író (Kritikushoz) Ez a te műved, látod?! Ellenem uszítod az olvasókat. De túl foglak élni...
Kritikus (Letépi álarcát, az álarc alól Hatalom arca vigyorog elő) Ha megfeszülsz sem leszel halhatatlan!
Pap (Letépi álarcát. Nép arca van alatta.) Feszítszétek meg!
Olvasó Engem fél négyre vár egy maca, mit töltöm itt az időt veletek… Lemerül az elemem.
Író Én a Nő hangja vagyok.
Olvasó Kapd be, édesem.
Nép Álmában gyerekhangon felnevet.
Függöny Lemegy. [Karinthy]
Dolfika Ernyedten tapsol.
Elő kellett vennem a nagyítót, mert hihetetlennek tűnt, hogy ő volna... Azt nagyító nélkül is megállapítottam, valami nincs rendben. Először is, csak róla hiányzik a fejfedő. Aztán: a másik öt alak pózol, “beáll” a képbe; az egyik oldalra fordul, nyilván rettentően büszke férfias pocakjára, a másik csípőre illeszti kézfejét, a harmadik messze elnéz jobbfelé stb. És hogyan markolják a puskát! Vagy éppenhogy lazán combjukhoz támasztják. Csak ő, a hatodik egészen más. Fejét kissé előredöntve néz bele a tárgylencsébe, talán ez az egyetlen “póz” nála. Lágyan, szinte ujja hegyével tartja a puska csövét, akár egy könnyű nádpálcát, balját pedig könyökből meghajlítva a melle elé emeli, mintha lopva ellenőrizné, hogy zsebében ott lapul-e pénztárcája, vagy jegyzetfüzete – az elszámolással… vagy ha nem az elszámolással, hát a feljegyzésekkel: azokból írja beszámolóit a Francia Földrajzi Társaságnak Párizsba (azt például ő fedezte fel, hogy az Uele a tavaszi áradások alatt összeér a Nílussal, és hajóval is el lehet jutni egyik folyóról a másikra). Na de az arca, ahhoz nagyító kellett. Nincs alacsony homloka, mégis úgy tűnik, hogy az volna. Alacsony homlok, lapos koponyatető, keskeny száj, gonosz tekintet. Pontosabban nem gonosz, hanem üres. Inkább olvashatatlan. Inkább hibbant. Igen, nem sokat kellene bizonygatni e képet nézve, hogy ez az alak veszélyes, kiszámíthatatlan őrült. A ruhája is egészen olyan, mintha most szökött volna ki a bolondokházából. Dísztelen pizsama, sűrű vitorlavászonból, hogy a dühöngéseknél ne szakadjon. Van valami fenyegető csupaszság rajta…
Nyomozni kezdtem, valóban ő volna az? Hát, persze, pontosan feljegyezték kiket ábrázol a kép, amely 1880-ban készült, Ádenhez közel, Ali Hasszán Othman sejk palotája előtt. Valóban, a riasztóan kirívó alak: Arthur Rimbaud. Vajon féltem volna tőle, ha találkozunk? És ha nem, éreztem volna vágyát, hogy a közelében legyek? Mire számíthattam volna? Mit tudok meg róla?
Leteszem a nagyítót, olvasom az anyjának írt leveleit: Soha nem tettem rosszat senkivel. Ellenkezőleg, ahol tudtam, segítettem, ez az egyetlen örömöm – “c’est mon seul plaisir”. Volt egy öszvére, de soha nem ült föl a hátára, mindig gyalog kísérte a karavánokat. Bárkin segített. Azt írja: Jól viselkedem, de percenként beleőszül egy hajszálam. Az egyik munkáltatója azt nyilatkozta, fáradhatatlan volt, a másik azt, hallgatag gyermek. A harmadik szó szerint azt írta családjának: “Sa charité, discrëte et large, fut probablement une des bien rares choses qu’il fit sans ricaner ou crier a l’écourement.” Vagyis, miközben segített az elesetten, sem gúny, sem viszolygás nem ült ki arcára.
volt az a szó, amit a Cenzor beleírt első megjelent írásomba. Többet is betett, de erre az elsőre pontosan emlékszem. Kivágta az eredeti címet (“Bányász Laci kapufája”), és adott neki egy másikat, ami az “adalék”-kal kezdődött. Ez a szó engem a ’moslék’-ra emlékeztetett, ennek ellenére megszerettem, és egy időben sokat használtam.
Abból indultam ki, hogy a Cenzor szövegpárti, vagyis jót akar. Később ennek újabb bizonyítékaira akadtam. Első kötetemben volt egy szatíra, az “Ember embernek orvosa”, amelyben elkerülni igyekezvén az olcsó valóságábrázolás vádját, jó előre kijelentettem a helyszínről, hogy az kies, határmenti település ugyan, de nem Temesvár, nem Arad, nem Nagyvárad, nem Szatmárnémeti, nehogy valaki magára ismerjen. Amikor viszont a kötet megjelent, az eredeti mondat helyén ez állt: “Ez nem Timişoara, nem Arad, nem Oradea, nem Satu Mare” – ami persze már-már frenetikussá tette a szocialista realizmust megfejelő szerény novellámat.
Én tehát jószívvel gondolok a Cenzorra.
Ha rajtam múlna, szívesen kitüntetném. Vagy felemelném a nyugdíját; megtoldanám valami érdempótlékkal, mi több, külön érdemnyugdíjat adnék neki. Esetleg elengedném az adóját. Szóval, ha rajtam múlna, arra biztatnám a Cenzort, hogy adja ki legsikeresebb írásait, tehát azokat az emlékezetes alkotásokat, amelyeket ő tett naggyá. Garantálom, hogy sok mai szerkesztő kézikönyvként forgatná ezt a kötetet. Legalábbis az, aki nem restell mástól tanulni. Sikerkönyv lenne. Ha rajtam múlna, az Év Könyve-díjat is neki adnám.
Sajnos egyetlen Cenzort nem ismerek. Így hát csupán remélem, hogy ez a kis hálabeszéd valamiképpen eljut hozzá. Amúgy sem áll hatalmamban semmiféle nyugdíjemelés, érdempótlék, díjadás. Azt is csak remélni tudom, hogy egykori barátai majd helyettem is intézkednek.
Gergely Tamásnak
Az üveghintó az Országház előtti Országfától indult, és az Erzsébet-hídon ment át Budára. Hogy minél többen felfigyeljenek rá, meztelen “erőslányok” húzták, akikből az olimpiai sikerszámok nagy népszerűségének köszönhetően, nincs hiány ebben az országban. Miközben a hintó az elkerekedett szemű országházi portás előtt elvonult, megszólalt az első mobiltelefon, és hajnali kakasszó-hangon csörgött. Aztán követték a többiek, más-más csengőhangon. A hintó tetejére ugyanis ezer mobiltelefont ragasztott a performance kitalálója, egy bizonyos K. M., a “Szókratész Melegegyesület” titkára. Mindegyik hívószámát közölték az újságok, és mindegyik az indulás pillanatában vált elérhetővé. A telefonálóknak arra a kérdésre kellett helyes választ adniuk, hogy ki volt Szókratész édesapjának az egyetlen fia, és az első ezer telefonáló egy-egy mobiltelefont kapott ajándékba (egy itt nem megnevezhető telefontársaság jóvoltából).
A hídra érkező hintót már nagyon sokan követték; többen előreszaladtak, hogy szemből is láthassák az igavonókat, mások oldalról bámulták a hintóban lejátszódó jelenetet; és ez volt a lényeg. Az üveghintóban két meztelen férfitest volt látható szenvedélyes összefonódásban, bár ez az összefonódás nagyon pontatlan kifejezés. Ahogy az óceán két hulláma üldözi egymást a végtelennek tűnő messzeségen át, nem több reménnyel ölelgette egymást ez a két férfitest. A hullámokat érintő etionomikus (nehezen leírható) hasonlatosságot az is erősítette, hogy a szélkorbácsolt tenger fölött cikázó madarak vijjogását idézték az üveghintó vastag falán keresztülszűrődő hangok; ami annak ellenére, hogy művészi hitelességgel támogatta a valóságot (a költészet valóságát természetesen), kicsit mulatságosan hatott (mintha valaki befőttesüvegbe beszélne).
Hogy boldogok voltak-e a bentiek? Nem ragadhatunk le e filozofikus kérdésnél, a kép leírásának ugyanis szerényebb célja van: az elbeszélő érdeklődését az üvegfal alig tenyérnyi darabja vonta magára. A hétrétegű (golyóálló) üvegfalba ugyanis egy szitakötő volt belepréselve. Valóban szitakötő? Amennyiben az elbeszélő tájékozott a bogártanban (miért ne!), könnyen megmondhatja, hogy a feltételesen azonosított szitakötő: vagy teljesen ismeretlen fajta, vagy nem is szitakötő. Akkor hát mi? Lássuk csak: jellegzetes a rekeszes szárny, a likacsos orrnyúlvány, a három, teleszkópikusan egymásba csúsztatható hengerből álló szívócső… Igen, egy ötvenszeresére nagyított muscas vinulust, népies nevén muslicát látunk.
És rajta túl: átsejlő képe a hullámzó testeknek, amelyek ebben az átsejlésben, mint valami művész-lélekszitán keresztül, átperegnek egy mitikus térbe, ahol immár kentaur viaskodik önmagával: nem tudni, hogy szabadulni akar a férfitest a lóétól, vagy éppenséggel magába akarja emészteni. Végzetes ez is, az is, és a megsemmisülés mindkét változatát megízlelve, végül már csak a sóvárgás marad...
A két kép: a véletlenül falba rekedt, a “negyedik dimenzió”, valamint az egyesületi ideológiától átfűtött, botrányos és propagandisztikus másik, a hintó mögött és mellett és előtt lépkedő menettel, amely az üvegfalon tükröződve a legközömbösebb sorfala ennek az egésznek, valamint az elbeszélő, vagyis az elbeszélői szubjektum, nos, így együtt, most érkezünk a budai hídfőhöz, ahol a hét perccel (a diszpécserszolgálat adata) azelőtt kirepedő fővezeték még mindig ágaskodó gejzíréhez kirendelt munkások az útelterelő táblákat rakják le egy utánfutóról. Merre tovább? Senki nem tud dönteni. Így aztán az elbeszélés ezen a ponton megtorpan, mondhatnánk végképp megreked, mert a jó félórát vízben tapicskoló, csalódottan káromkodó menetet az elbeszélő, egyrészt időhiányra panaszkodva, leginkább viszont az imént még magasztalt véletlen lehangoló vidékiességétől lehűtve, már nem követi tovább a gépjárműforgalomtól elzárt rakpartra.
Nem túl eredeti, amit mondok, de azért elmondom. Harmadik osztályban a tanító néni a fiúkat a lányok mellé ültette. Így lett padtársam Kovács Margitka, akit mindenki Margónak szólított, bár nem illett rá. Édesapja újságíró volt (vagy tán ma is az), a helyi napilapban verseket is közölt, valószínű, tőle származott a becézés. Ettől kezdve, ha felhangzott, hogy gyerekek, ne írjatok a margóra!, belőlem két egymásnak feszülő akarat eredőjeként kitört a röhögés, mire Margitka fülig pirult. Amivel azt akarom jelezni, hogy tőlem komoly margóra aligha lehet számítani.
De azért igyekszem komolyan kijelenteni, hogy a Nagy Olvasás Nagy Ötlet volt, Big Bumm, világnagy és megismételhetetlen, illetve, ha ez túlzásnak tűnne, jóllehet, ez ügyben komolyan konzultáltam (par e-mail) szerte-kasul a világban, akkor azt mondom: ahogyan lezajlott, mindenképpen világszám volt. Persze, zajlás közben az embernek nem volt ideje észrevenni, miben van... Selyem Zsuzsa felhívott, siessünk, mert hamarabb vége lesz (a tervezettnél négy órával korábban befejeződött!), így aztán rendesen rohantunk (Vásárhelyről), és ez a rohanás már végig bennem maradt. Amúgy sem lehetett lazsálni, pláne, ha az ember olvasni is akart, résen kellett lennie. Mert közben megváltoztak a szabályok. Ezért volt egyszerűen szólva fantasztikus! Mint egy Kling Aimon-film. Néha fantasztikus, néha lapos, néha tüneményes, néha merev… e spontán dramatorgia (szakszó) tette olyanná, mint amilyen az élet. Aki olvasni akart, az nem minden esetben volt egyben tehetséges olvasó, kinek sugárzó fénykörében órákig elüldögélünk, nem érezvén, hogy múlik az idő, ezen belül is volt, aki a tehetséget orális erőszakkal igyekezett pótolni, figyelem és érzékenység helyén, de akkor ezen a malőrön felülkerekedett a Nagy Olvasás Szelleme, persze nem akárhogyan. Azt a huszonhat órás videofelvételt kellene megnézni, hogy kiderüljön, mi történt. Például hogyan alakultak ki az olvasás szabályai, mitől indult be ez a spontán dramatorgia. Mert a terv az volt, hogy az olvasót a “várakozó szék”-en ülő váltja fel, de mire odaértünk, már egészen másfajta szabályok éltek: zárójeleket más, idézőjelköztieket más, párbeszédeket ketten, versbetéteket hárman, volt, aki hangosan, volt, aki halkan, volt, aki vissza, volt, aki át, volt, aki hűen, volt, aki átírva, mikor hogyan. Engem leginkább a már szóba hozott harc izgatott, ki adja át, mikor, és ha nem, hogyan szerelik le, hogyan szerelik le, hogy átjátszhassák valakinek, aki nem jó szerelő, viszont olvasni akar, szóval rendesen ment az élet. Azért volt szép ez az élet, mert megoltalmazta a gyengébbet, és váratlan módon az erőszakosra is azt mondta (az alany itt most lehetne a Nagy Olvasás Szelleme), hogy gyengébb. Amikor Esterházy közbeolvasott, mégpedig ott, ahol a könyvben az író “kiszól” az elbeszélt szövegből, organisztikus csúcs volt. Akárcsak a párbeszédek egyike, amikor… De nem részletezem. Na, mégis fontos, hogy abban a párbeszédben egy profi színészről tudott a színészet lehullani, de nem pajzánul, vagy otrombán, szóval, hogy egy komolyan hangzó képzavarral éljek, ahogy ketten olvastak, a színészet igazi topográfiáját írták meg nekünk. Vagy a Szilágyi István felolvasása, az az öt perces intervallum, amelyen átkacagta magát a szöveg, jelezve, hogy szerepe neki (a szövegnek) is van (special thanks!).
Nem tagadom, valami hasonlóba szeretnék a hétvégén megint elmenni.
Sándor nagyapám jobb tenyerét a jobb oldalára tapasztja, másik kezében szendvicset tart. Imádta a szendvicseket: aranyló tojásreszelékkel megszórt kolbászos kenyerek, vagy ha nem volt kolbász, akkor szalámisok. Terebélyesek voltak, díszesek, mint a thaiföldi lepényhalak, amelyek normális halként születnek, majd egyik szemük átvándorol a másik mellé (a túloldalra), ők meg (mintha a szemük döntött volna sorsuk felől) ettől kezdve a mederhez lapulva élnek, megrögzött Darwin-hívőként saját életükön szemléltetve az évezredes átalakulásokat. Nem emlékszem, hogy Sándor nagyapám mást is evett volna, mint szendvicset. Az azonban határozott biztonsággal kijelenthető, hogy egyvalamit soha nem evett: túrós csuszát. Nem csupán nem ette, hanem a túrós csusza (és a kommunizmus) puszta emlegetésétől heves rosszullét tört rá, ami engem mindannyiszor meghökkentett, és élénkülő figyelmemet a szavak metafizikai távlatainak kutatása felé fordította.
Én imádom a túrós csuszát, akár Ferenc, a másik nagyapám. De róla már meséltem, különösképpen a vasmacskáról, amely jobb karjára volt tetoválva. Sándortól mást örököltem. A gének különös munkája azt eredményezte, hogy nekem is van egy zsírgolyóm, orvosi néven lipoma, épp ott, ahol neki volt, köldökömtől tenyérnyire, a bőr alatt. A Sándoré akkorára dagadt, mint az ökle, és mivel kedves barátja sebész volt, akiről elmondhatjuk, hogy ha vágni lehetett, akkor ő vágott, így hát egyik nap, könnyű kis konyakozás után fájdalom mentesen megszabadult tőle (a lipomától). Az eufóriához az is hozzátartozott, hogy akkoriban vonult be városunkba Horthy Miklós, és a városháza előtti díszemelvényre Sándort is meghívták, ami nagy dolog volt a szépen polgárosodó fiatalember számára; érthető, ha zsírpúpja nélkül akart a fellobogózott emelvényre felvonulni. Csakhogy az eufóriák elillannak; és mi marad utánuk? Marad egy jelenet, amelyben egy illetéktelen betolakodó komoly szerepet játszik…
Történt, hogy az operációt követő néhány év múltán megjelent Sándorék Mátyás király utcai házában a Vörös Hadsereg, két teherautóval, hat oldalkocsis motorkerékpárral, azok utasaival és vezetőivel. Nagyon sokan nem lehettek, mert mindahányan elfértek Sándorék fürdőszobájában. Igaz, nem a kádban fürdőztek, hanem a csempézett falak közé eresztették a vizet (ezt bezzeg nekünk soha nem lehetett). Megtisztultak, felfrissültek, és jókedvüket fokozta, hogy a hatalmas konyhában nagyanyám már főzte a vacsorát, merthogy messze földön híres gazdasszony volt.
Épp péntekre esett a dolog. Szép, napos idő volt; még nem szüreteltek, a meleg és verőfényes ősz november közepéig tartott. Nagyanyám, dacára, hogy ősi református családból származott, böjti rendhez szabta konyháját, így pénteken nem főzött egyebet, mint meggylevest és túrós csuszát (szalonna nélkül). A mennyiség tekintetében is volt gyakorlata, mert minden nap segédek és inasok hada ült asztalukhoz.
Edénye is akadt megfelelő. Három tál leves, három tál (vájlingnak mondták!) csusza. Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ám mi tagadás, a Vörös Hadseregnek nem ízlett nagyanyám főztje. Ráadásul a meggyben benne maradt a mag, és amikor ez kiderült, pontosabban, mire kiderült, már valahogy késő volt, a Vörös Hadsereg elvörösödött, és vészesen ordítozni kezdett. Nagyanyám gyorsan felrakta a csuszás vájlingokat, egy bögrében ráadás tejfölt is pakolt melléjük. (Hogy honnan volt tejföl meg túró? Hát még élt holsteinük, az Irma).
A csusza sem csúszott. Megint csapkodás, kiáltozás. Nagyanyám sírva fakadt, nagyapám sápadtan széttárta karját. A Vörös Hadsereg felderítőket küldött szét a házban.
A szeptemberi bombázások után nem volt igazán alkalmas idő a készletek pótlására, de a Vörös Hadsereg tapasztalt felderítői hamar visszatértek egy legalább háromliteres befőttes üveggel, és valami homályos lében úszó, valami érdemlegeset hoztak. Tudták, mi a teendő: lábasba vele, a lábast föl a kályhára, majd a forró, zsírosan sercegő levet rá a fakó csuszahalomra! Dá, dá, ismételgette a Vörös Hadsereg, így már sokkal étvágygerjesztőbb! Megenyhülve invitálták nagyapámat is: lássa, Alekszandr Alekszandrovics, ennek ez a módja!
Nagyapám, bár soha nem tartotta magát a böjti rendhez, mereven rázta fejét. Jól tudta, hogy a befőttesüveget a pincelejáratból hozták föl (pókhálós volt az oldala), és látta maga előtt azt a mókás jelenetet, amikor kilép Sárkány doktor rendelőjéből, karja alatt az operáció emlékével: Sándor, ez a te hősiességed hatalmas gombóca, nesze, vidd haza a vitrinbe!
Hát ezért szorította össze a fogát. De a Vörös Hadseregnek nem lehetett nemet mondani. Ott volt a jellegzetes kereplő a kezében, és annak intésére Alekszandr Alekszandrovicsnak meg kellett gusztálnia a feljavított csuszát, majd csettintenie kellett, ejhaj, és ragyogó arccal bólogatnia, dobró, dobró!
Ha Sándor nagyapám nem csettint, ha a csettintés előtt nem nyeli le a falatot, ha mondjuk szájába se veszi, vagy kiköpi, akkor valószínűleg ez a történet nem létezne. Így azonban itt van, befejezése pedig egy fölöttébb komikus mondat. Az persze más kérdés, hogyan hatott a valóságban. A vacsorát követő éjszaka a lenyelt falat emlékezni kezdett gyűlöletes kálváriájára, minden színlelés eleven gyötrelemmé vált; az éjszaka közepén felült Sándor a nagy családi ágyban (amelybe azon az éjjelen a négy gyerek is befészkelte magát), felült, és ökleit hánykolódó gyomrára szorítva, verejtékező homlokát többször előredöntve, mintha egy láthatatlan kőfalat püfölne, ezt ismételgette: jaj, Etuka, jaj, meghalok!
Nem halt meg. Ennyi az epilógus.
Érdekel, kinek milyen a felesége. Állítólag a Figóé a legszebb. Fotómodell, szőke svéd – na ja, ahogy egy Berlint járt magyar író mondaná. Rendes fiú ez a Figo. Kicsit sokat rohangál, hol a balszélen, hol a jobbon tűnik fel, talán hogy lerázza őrzőjét. De nincs neki. Gondolja, hátha kap. Egyet vagy kettőt. Sőt, hármat, mint annak idején a Maradona. Folyton igazgatja a kapitányi karszalagot, meglazítja, szorosabbra húzza, matatja. Még a kamera is észreveszi, milliók látják közelről a nagy, legalább 12 cicerós C betűt. Kiváló főszerkesztő lenne belőle, ő érkezne elsőnek, és még este hatkor is bent fontoskodna. A saját hóna alatt hordaná szét a lapot, és nem volna olyan utca, amelynek emberével ne találná meg a szót. Gondolom, Figo is tudja, mit nevezünk gólnak, de nem érdekli igazán. Aminek sok minden lehet az oka. Fiatal korában bizonyára elbűvölte a játék varázsa, és félt a góltól, amely után mindig kicsit szomorúbb lesz az ember. A régi varázslat ma is el-elkapja. Amikor példának okáért úgy kezd rohangálni, mintha elsőosztályos nebuló focizna az iskolaudvaron, mégpedig a friss szóértéssel fejében: a labdarúgás annyit tesz, mint a labdát rúgni, ezért aztán nincs megállás: vágta a labda után, legyen a pályán vagy a kapu mögött. Megfigyeltem a spanyolok ellen még a bedobást is ő végezte el, és először saját magának akarta dobni a labdát. Később mint egy őrült száguldott el a bal oldalon, egy spanyolt kicselezett, aztán nagyot rúgott a labdába, és rohant utána, de nem ám a kapu felé, hanem ki a világból. Majd hirtelen elesett, mint akinek valami eszébe jutott. De nem kapott sárgát szimulálásért, mert Figót persze mindenki tiszteli. Ízig-vérig profi focista ő. Csak mintha horogra akadt volna, és amit látunk, az már a fárasztás.
Egyébként, hogy mi a különbség amatőr és profi között, megmondom azt is. A profi nem emeli fel karját, ha hosszan szökteti társát, nem kér elnézést, ha kapu fölé bombáz, nem csóválja a fejét, ha nem tudja lekezelni a labdát, na ja, mindig le tudja kezelni. A profi nem fintorog, nem csapkod, nem néz az égre. És főképp nem lohol igyekvőn vissza a lesről, mint egy stréber. (Így szerezte a gólt Van Nistlerooy.) Van a profiban valami a női princípiumból. A jangból (ha jinnek mondjuk a férfiét). Csak nők tudnak ennyire koncentrálni, ennyire jelen lenni. A profi sallangmentesen átütő. Ezért a legférfiasabb is. Az amatőr ezzel szemben folyton mással van elfoglalva. Ha épp fut, úgy tűnik, mintha állna, ha bead, minta cselezne, ha tizenegyest rúg, előtte megköszörüli a torkát, mintha parlamenti expozéhoz készülődne. Van, amikor bejön neki, mert vannak zseniális amatőrök is. Vannak fűzfapoéták, akik írnak egy zseniális verset, mert a félrefogalmazásuk telibe találja a poézist. Százezerből egy. Ez az arány.
A fenti célzásban szereplő tyúkról jut eszembe, hogy Grúziában az Írószövetség Elnöke (1996-os adat) egyben a Baromfitenyésztők Szövetkezetének Országos Elnöke is, így aztán amikor Írói Világtalálkozót szervezett, akkor a Soros Alapítványtól kapott támogatásból az omladozó tyúkólak renoválására is átutalt valamit. Egy amatőr csapatban mindenki azt hiszi, hogy rajta múlik minden. Ezért nem tudja megállni, hogy ne legyen a szülői bizottság elnöke, az egyházkerület presbitere, néhány kuratórium tagja, sőt, a lányanyák jogaiért küzdő szövetség tiszteletbeli elnöke is.
Na ja, szerintem a játékosügynökökön kívül sok hajadon is nézi a fociebét. Figo persze, tudjuk, már rég horogra akadt. Egy szerep horgára.
Az utóbbi tizenöt év irodalmi életének legnagyobb botránya az érdemnyugdíjasok listája. Tíz romániai magyar író kaphat havi életjáradékot, amelynek értéke jelenleg több, mint nyolcmillió lej. A törvény szerint a hatvanötödik életévüket betöltött, nemzetközi és hazai díjakkal jutalmazott, számottevő romániai írók kaphatták meg. Hosszas egyeztetés, a szokásos huzavona után megszületett a tízes magyar lista, és kitört a botrány.
Botrányt természetesen nem azok csaptak, akik rajta vannak e listán. Jóllehet azok is megtehetnék. Ha futólag megnézzük a névsort, persze indokolt lehet mindenki felvétele. Balogh Józsefről is elmondható, hogy bár költőként, műfordítóként nem igazán ismert, áldozatos írószövetségi munkájával előbbre vitte a magyar írók ügyeit Bukarestben. Amúgy pedig idős, megfáradt ember lehet, kis nyugdíjjal a drága fővárosban. Ugyanez vonatkozhat a többiekre is, azokra, akik ugyan nem tettek le az asztalra jelentős műveket, ám irodalomszervező és -ápoló tevékenységükkel mégiscsak írói pályák felíveléséhez járultak hozzá. Domokos Géza ráadásul igazi írói munkával koronázta meg Kriterionos életművét, memoárjainak megírásával. De Kántor Lajos írói munkássága sem elhanyagolható.
Nem kerülgetem, a Hajdu Győző neve a legnagyobb botrány itt. Akik Hajdu Győzővel soha nem találkoztak, és csupán a nevét ismerik, azok is felkapják fejüket. Épp amiatt, mert neve emblematikus erővel támaszt fel egy olyan kort, amelyben emberek szenvedtek, embereket aláztak meg, emberektől vették el mindenüket, beleértve emberi mivoltukat is. Ez a név egybeforrt valamivel, amitől legalább egy bocsánatkéréssel szokás elhatárolódni. Így aztán az ő neve miatt azok is botrányt csaphattak volna, akik az érdemnyugdíjas listán társaságában szerepelnek.
Aztán lehet botrányos azok miatt is, akik lemaradtak róla, vagy akiknek neve fel sem merült a válogatók fejében. Például egyetlen nő sem érdemesült e járadékra, jóllehet “női alkotóink” sem színvonalban, sem termékenységben nincsenek lemaradva.
A lemaradók közül Szabó Gyula külön botrányt csinálhatott, ugyanis neki előbb még szóltak, utóbb aztán mégsem került föl a listára, amit viszont nem közöltek vele, aztán meg adminisztrációs hibát jeleztek, ígérve, hogy előbb-utóbb holtbizonyosan felkerül stb. Ez a suskus, a botrány felhígítása és szétkenése maga is botrányos, mintha a botrány nem attól volna hajmeresztően valódi, hogy békés, angyali alakban akar előttünk feltűnni.
Másodikos elemista házi feladata a másnapi órákra:
I. Románból írjuk le az O faptă bună című olvasmány (100. oldal) rövid tartalmát!
“Mircea mergea pe stradă. Deodată vede cum iese fum printr-o fereastră. Mircea începe să strige: Nene Gheorghe, uitaţi-vă ce fum iese prin fereastră.
E foc, strigă nenea Gheorghe, şi fuge spre casă.
Au venit în ajutor şi alţii. Au deschis uşa, şi au stins focul.
Dintr-un chibrit aprins şi aruncat era să ardă casa.
Mircea a salvat casa mătuşii Floarea.
Mircea a fost laudat.”
II. Számtanból oldjuk meg az alábbi feladatokat:
a) (8x8)+(6x8)=64+48=112
(2x8)+(4x8)=16+32=48
(3x8)+(9x8)=24+72=96
(1x8)+(10x8)=8+80=88
(6x8)+(5x8)=48+40=88
b) Egy asztalon 6 csomó körte van, mindegyik csomóban 7 körte. Hány körte van összesen az asztalon?
M.: 6x7=42
F.: 42 körte van az asztalon.
Ica 7 éves. Édesanyja 5-ször több. Hány éves az Ica anyja?
M.: 5x7=35
F.: 35 éves Ica anyja.
c) 7+83=90 71-36=35
21+49=70 47+38=85
36+58=94 243-41=202
45+27=72 876+123=999
70-4=66 326+452=778
80-27=53 208+31=239
62-53=9 876-371=505
III. Németből másoljuk le a kijelölt mondatokat (55. oldal), majd fordítsuk le magyarra:
Wir lesen!
Wir fahren aufs Land.
Mutter: Kinder, morgen fahren wir aufs Land zu Onkel Martin und Tante Liese.
Erika: Fahren wir mit dem Zug?
Mutter: Ja, mit der Eisenbahn.
Rolf: Mit der Eisenbahn - uhhh!
Mutter: Artig sein, Rolf!
Erika: Wann fahren wir? Wann fährt der zug?
Mutter: Um zehn Uhr.
Rolf: Mutti, haben Onkel Martin und Tante Liese viele Tiere?
Mutter: Ja, sicher, sie haben zehn Hennen, eine Kuh, ein Schwein...
Erika: ...einen Hund und einen Hahn!
Rolf: Wauwau! Kikeriki!
Mutter: Artig sein, Rolf! Aber jetzt gehen alle zu Bett und schlafen. Morgen um acht Uhr fahren wir auf den Bahnhof. Gute Nacht!
Erika und Rolf: Gute nacht, Mutti!
Falura utazunk.
Gyerekek, reggel falura utazunk, Martin bácsihoz és Liese nénihez.
Vonattal utazunk?
Igen, a sínen.
A sínen, huhú!
Legyél illedelmes, Rolf!
Mikor indulunk?
Mikor indul a vonat?
Tízkor.
Mama, Martin bácsinak és Liese néninek vannak állatai?
Igen, nekik van tíz tyúkjuk, egy tehenük, egy sertésük...
Egy kutyájuk és egy kakasuk!
Vauvau! Kukurikú!
Viselkedj rendesen, Rolf!
De most lefekszünk az ágyba, és alszunk.
Reggel nyolckor utazunk az állomásról. Jó éjszakát!
Jó éjszakát, mami!
(Rémlátomás) Azt írja Vekerdi Tamás: “a kisgyerek kézfejének izmai és inai – és egész központi idegrendszeri beidegezettsége – még nincsenek készen az íráshoz szükséges – a valódi, a kis betűs íráshoz szükséges – finom mozgások kivitelezésére. Az érlelődés valamikor a 7. és a 8. életév fordulóján teszi képessé a gyereket az írás fokozatos – először igen nagy formákból induló – elsajátítására. Miután mindezt ma már igen szépen tudjuk, a régi elemista füzet jó széles sorközeit kicsit szűkítettük – és még két vonalat is behúztunk a sorba. Hát, igen. Ma már a tudományból is tudhatnánk, mikor milyen a gyerek, mikor mit bír el és kíván meg teste-lelke. De nem tudjuk, nem akarjuk tudni, nem érdekel minket.”
Azt is írja Vekerdi, hogy “a gyerekeknek felnőtt agyuk van (ezért olyan nagy a fejük), de tüdejük ötször kisebb – ezért, hogy megfelelő oxigénnel tudják ellátni az új meg új funkciókat teljesítő agyukat, a gyerekeknek mozogniuk kell (hogy serkentsék a vérkeringést). Mi viszont rájuk parancsolunk, hogy üljenek veszteg, hátra tett kézzel, és okosodjanak.”
Ja, majdnem elfelejtettem, Írásból is van házi feladat:
IV. Tegyük a következő szavakat többes számba, és alkossunk velük mondatokat: tyúk, ház, veder, gomb, citrom, sál, nap, játék, zsák, fa.
A tyúkok az udvaron kapirgálnak.
Az én falumban a házak tiszták és rendesek.
Apukám a kertbe cipeli a vedreket.
Az én pulóveremen színes gombok vannak.
A citromok délen teremnek.
Az én anyukám nagyon szereti a sálakat.
Télen a napok rövidebbek.
A játékokat helyre szoktam tenni.
A zsákokat lihegve cipeltem a nagy melegben.
A fák alatt jól lehet hűsölni.
Mentovich és az ideális sajtóhiba
Én Sajó Magda tanárnőnek köszönhetően nem vettem be Adyról, hogy proletár költő volna, holott a tananyag ilyesmit szándékozott közölni, Ligeti László Zoltánnak, hogy az irodalomban kizárólag a lét határozná meg a tudatot. Mondhatni, megpróbáltak letéríteni a marxi útról, én mégis beléptem a KISz-be.
Mentovich viszont valamiképpen kimaradt. Kicsoda ő?
Mentovich Ferenc, Az új világnézlet írója, a XIX. századi szabadelvű világszemlélet hirdetője, akit a marosvásárhelyi reformárus temetőben papok nélkül temettek el.
1974-ben a Téka sorozatban megjelenő opus előszavában diadalmasan őt is csatasorba állították, mert azokban az időkben elengedhetetlen volt a kontinuitás hangoztatása, tudniillik hogy a marxizmus a helyesen gondolkodó ész fejlődésének logikus terméke, nem légből kapott dolog. Elegendő volt, ha valakinél szerepelt a vörös szó, máris mérlegelni lehetett: jövedelmező-e belőle ősmarxistát csinálni, a szocialista eszmerendszer Keresztelő Szent Jánosát. Mentovichból érdemes volt.
A Téka-kötet Előszava, mint az úgynevezett állatorvosi ló, magán viseli egy korszak összes ferdülését. Alig számított, hogy Mentovich voltaképpen mit gondolt a világról, hogy milyenek a mondatai, hogy a szellem miféle tapasztalatait vélte fontosnak. Egyvalami számított: leírta-e azt a szót, hogy materializmus. És ő tényleg leírta.
“Marosvásárhely nagy materialistája”’ tényleg értekezett “az új világnézlet”-ről, tényleg piszkálták az orrát “a korrupt polgárok”, “az ostoba arisztokraták” meg “a képmutató papok”. Tényleg harcos szellem volt! Nagy különc, nagy vásárhelyi különc, e sáros kisváros dörgedelmes Diogenésze. Amikor az osztrák Schmerling füttye szerint kellett itt táncolni, amikor ultramontánok és jezsuiták korlátozták a lapok szabadságát, ő tényleg rebellis volt, valódi tanár, akiért rajongtak tanítványai, mert azok is utálták, ha a szellem bármifajta játékától eltiltják őket. És tényleg hitt abban, hogy jönnek még szebb idők.
Ebben a vonatkozásban Mentovich valóban tett egy olyan kijelentést, hogy ő ifjú szívekben él tovább, hogy az utódai és a tőle elfordult olvasók unokái majdan csatlakozni fognak hozzá, és győzelemre viszik ideáit. Előszóíró ezt aztán, hurrá, győztünk!, mintegy a beköszönő szocializmus igazolásaként építi be dolgozatába. Az Eszme győz, “győzetni fogjuk”!
Nekem ez a Mentovich… De erről nem illik itt beszélnem, túl intim kapcsolódások ezek, meg hát nem is nekem, hanem gyerekeimnek a rokona – szóval ezek a Mentovich-utódok itt vannak a közelemben, és kicsit félek, nem szeretném, ha a jóslat szerint bármely Eszme győzne, testvéri tankok a garázsunkban (nincs is garázsunk!) etc., kicsit félve lapozok tovább, mire buzdítja Előszóíró a kései utódokat, elő a transzparenseket, a gaálgábori harcosságot!, efféléket ír, dermedten olvasom tehát a következő mondatot. És akkor, abban a szegény mondatban, hála a nyomda angyalának, helyreáll minden, Előszóíró harcos és sokoldalúan fejlett okoskodása puff, mint egy homokvár összeomlik.
A mondat pedig (60. old.) szól ekként: “De legvérmesebb álmában sem sejtette [Mentovich], hogy alig kilencven évvel főműve első nyomdába adása után bő szemelvények fognak megjelenni belőle, méghozzá jó 3000 példányban." Csakhogy nem legvérmesebb áll ott, hanem a mindent leleplező szó: LEGVÉRESEBB.
Ha majd kézbeveszed ezt a könyvet (Torda és környéke régi képeslapokon. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001) keresd ki a 10., a 30. és az 52. képeslapot. Mindegyik ugyanazt az épületet ábrázolja, az ún. Pénzügyi Palotát. A 10., vagyis nálunk az első 1905-ben készült, a 30., azaz nálunk a második 1917-ben, az 52., nálunk a harmadik pedig 1931-ben.
Az első képeslapon semmi érdekes nem fedezhető fel, hacsak az nem, hogy az épület egyik szárnyában egy pénzügyektől igen távol álló létesítmény: gyógyszertár kapott helyet. Cs. Mike Márton a tulajdonosa, ha jól olvasom a nevet, és a “Véd Angyal”-hoz van címezve. Az épület másik szárnyában Flachbart Károly (ha ezt is jól betűzöm:) “csemegeüzlete” és a “Bethleni Műmalom Liszt főraktára” található.
A második képen már jobban kivehetők a részletek. Cs. Mike Márton Gyógyszertárának kirakata tisztán ragyog a napfényben. A kirakatban kivehető egy mellszobor is, mintha görög istenség vagy antik gyógyász őrizné az üzlet nyugalmát. Előtte, a járdán promenádozók torpannak meg, és fordulnak a fotókamera felé. A bejárat másik oldalán a “Liszt Főraktár” cégtáblája változatlan, ellenben a “Flachbart Márton”-os felirat helyén, vagy arra rászegezve, szóval mindenképpen azt kitúrva, frissen festve, méretben jóval nagyobb, vastagabb betűkkel az áll: “Turcza Géza Fűszer Kereskedése”. Hogy mi lett Flachbart Mártonnal nem érdemes találgatni, a kép elárulja nekünk. Ugyanis ezen a szárnyon már nem csillog-ragyog a kirakat, sőt, mintha az üveg helyén deszka volna. Esetleg kartonpapír. Esetleg üveg, és mögötte van papír, amely az üzlet átrendezését takarja. Deszka, papír, üveg, a lényeg viszont, hogy rá van festve, pontosabban mázolva, meg-megcsorgó festékkel egy Dávid-csillag.
Emlékszem, amikor a háború után Horvátországon átutaztunk, az országút menti házak falára ugyanilyen megcsorgó vonalakkal mázolták rá: “Hrvatsky kuta”, vagyis horvát ház. Ezek a megjelölt házak feketén meredő ablakszemekkel, szétlőtt tetővel, lyukacsos falakkal roskadoztak az országút mentén. Nem tudtuk eldönteni: a tulajdonosok írták rá, hogy ne lőjenek rájuk a szerbeket üldöző horvát katonák, vagy a szerb szomszédok, hogy kivonuló testvéreik lássák, mit kell szétlőni.
A tordai Flachbart kereskedő üvegvitrinére 1917-ben aligha a zsidó tulajdonos mázolta föl a Dávid-csillagot, abbéli szándékkal, hogy majd a be- vagy kivonuló zsidó katonák, netán a bosszúra szomjúzó zsidó civilek megkíméljék üzletét. Nincs párhuzam. Párhuzam legfeljebb a húsz évvel későbbi eseményekkel vonható, amikor majd kötelező lesz a kabátra is föltűzni a sárga csillagot.
A harmadik képen minden megváltozik. A Pénzügyi Palota, mintha elnyerné eredeti rendeltetését: bank költözik a gyógyszertár helyére. Ami (a rendeltetés helyreállítása) persze csalóka látszat, hiszen az eredeti feliratot is le kell verni, hogy az újat fölrakhassák. “Banca Centrală” vagyis Központi Bank lett a gyógyszertár helyén. A másik szárnyba az Arieşul (Aranyos) nevű nyomda költözött a Liszt Főraktár helyére, azon túl pedig, ahol Flachbart, azután Turcza kereskedése volt, most Ionel Crutiu hirdeti magát.
A könyv előszavában Lászlóffy Aladár azt írja, hogy egy “város arcai szelídek, derűsek. A képeslap-fotográfusok nem csatadokumentumokat igyekeztek találni, hanem állóképeket” Elég egy nagyító, hogy másképp lássunk.
Az idő vektorainak zavaros összeesküvése után következett az összeesküvés vektorainak zavara, majd jött a zavar vektorainak összevisszasága és így tovább. A lényeg, hogy semmi nem változott. A számok persze mást mondanak: az egyik kép most készült, a másik harminc évvel ezelőtt, jóllehet mindkettőn egy tízéves gyerek arca látható. Ismerjük az efféle beállításokat: valószínűleg a nagyszünetben érkezik a fotós, netán osztályfőnöki órán, Szeredai vagy Suhajda a neve, unottan fölparancsolja a műmosolyt, aztán elkattintja a gépet; azért a pénzért dolgozhatna gondosabban is, viszont ha a szülő többet rendel, akkor valamivel olcsóbb, ami azért is megéri, mert mindig akad néhány ilyesmire ácsingózó nagymama és nagynéni, akinek mást amúgy sincs mit ajándékba vinni.
Ugyanaz a színtelen, nyers aggodalom a szemekben. Valószínűleg románóra következik. A románóra! Ezerkilencszázhetven vagy kétezer. 1970 és 2000! “Ha nem volna románóra, szeretnék iskolába járni!” De van, és mintha a tanárnő is ugyanolyan volna, mintha halhatatlanok, sőt kimozdíthatatlanok volnának ezek az ötven és hatvan közé beszorult tanárnők, kopaszodók, de csak annyira, hogy a fejbőrükre belátva, megértsünk valamit a hajfestés vissza-visszatérő gondjaiból; öles bögyük végében viselik a márciuskát még novemberben is, mert szeretik, ha fityeg ott valami, és mindig készek arra, hogy elrúzsozott szájukat üvöltözésben megtornáztassák, és öt darab véreshurkában végződő tenyerüket az asztallaphoz vagy a vinilinnel fedett naplóhoz csapkodják. Hasonlatosak ők egy gigantikus mágneshez, amely magához ránt mindenféle rozsdás kínzóeszközt, fogókat és bilincseket, kampókat és herkentyűket, zörögve, csörögve, fenyegetőn vonulnak a folyosókon, és valahogy nem tud elég szeretet létezni ezen a világon, hogy a tekintet ne rettenjen meg, ha rájuk téved.
A tízéves is változatlan, persze. Nemrég tejet meg kakaót szopizott esténként, még pelenkázták, vagy ha már nem, a fürdőben inkább ücsörgött a bilikén, mintsem a nagyok ülőkéjén, de még egy évvel ezelőtt is sírva fakadt, ha a tanító néni igazságtalanul megszidta, mert hát egy tízéves gyereknek igen kevés szava van ahhoz, hogy hatásosan tudjon védekezni, hogy kifejthesse álláspontját a nekiszegezett vádakat illetően, vagy amennyiben igen olvasott, mondjuk a Benedek Elek Összesén és a Harry Potter idáig megjelent kötetein háromszor is átrágta (inkább: áthabzsolta) magát, tehát irigylésre méltó szókinccsel rendelkezik, ismeri például a bökkömény és a kviddics jelentését, valahogy hiányzik a gyakorlata, esetleg elfogyott az ereje, hiszen azt elérnie, hogy ne fakadjon sírva társai előtt, neki annyiba kerül, mint egy admirálisnak rezzenéstelenül tudomásul vennie, hogy elsüllyedt a flottája.
Ezt a tízéves gyereket mindenképpen felkészületlenül éri, ha példának okáért egy otthonfelejtett füzet miatt nagyjából a következőkkel fenyegeti meg a romántanárnője: letépi a fejét, kicsapatja az iskolából, levonja a magaviseletét, megbuktatja, de mindenek előtt édesapját felhívja telefonon, akár a munkahelyén is, és azonnal berendeli az iskolába, majd mindkettőjüket kiállítja az udvarra, szégyenszemre az egész iskola elé – így hát ott feszíthet majd a negyvenéves és a tízéves, két megfélemlített, mihaszna, buta és ostoba, lusta és gonosz iskolakerülő, ott toporognak majd, ez pontatlan, ott kuksolnak majd nyakig a földbe taposva, csak pislognak, mint két nyakoncsípett ürge, és bár ők abban a helyzetben nem gondolják, voltaképpen szerencséjük, igen, ostoba szerencséjük, hogy nem tudnak románul, mert így a vég nélkül rájuk zúduló fenyegetés valódi mélységét és szörnyűségeit nem értik igazán.
P.-nek
Barátom húsvét éjszakáján kiment a Rajna partra, és vízbeölte magát. Úgy volt, hogy a húsvéti ünnepek alatt meglátogat, de hiába vártam.
Barátom zenész volt, de keveset beszélgettünk a zenéről. Egyszer meghívott egy koncertjére, és ahogy a hegedűt markolta, ahogy arca megmerevedett és tekintete odatapadt a kottára, megértettem, hogy a zene számára valami szokatlan megpróbáltatást jelent, valami elszakíthatatlan lánccal hozzákötözött béklyót. Gyakran meghallgattam azt a lemezt, amelyen társaival játszik. Felfigyeltem arra, milyen hamar a dolgok közepébe kerülnek: alig kezdik el, felbukkan a nagy gubanc, amit nem lehet megoldani, neki-nekimennek, úgy tűnik, mégis sikerül, hogy aztán a negyedik percben eljussanak odáig, ahol már nem lehet titkolni a bajt.
Már nem lehet. Azt hiszem, barátom utolsó napjaiban sokszor elsuttogta ezt a mondatot. Jól ismerte a halált, vagyis ismerte a meghalást. Szüleit és testvérét szó szerint a sírig ápolta. Nem láttam segítőkészebb embert. Számára a segítségnyújtás ugyanolyan szigorú feladat volt, mint a gyakorlás. Naponta hat órát gyakorolt, pedig csak zenekari muzsikus volt, nem szólista. Talán éppen ezért. Ha valamire megkérték, képes volt kétezer kilométert autózni megállás nélkül.
Azt hiszem, nem szerette az életet. Nem akart gyereket sem. Idegenkedett ettől a világtól. De akit szeretett, azt a tenyerén hordozta. Vagy ha nem, csak azért, hogy hozzáeddze a mostoha élethez. Tizenöt éve elvette feleségül azt a lányt, aki akkor született, amikor ő befejezte a középiskolát, és akkor ment iskolába, amikor ő elvégezte a konzervatóriumot. Barátom ugyanabban a házban lakott, ahol a lány felnőtt. Olykor ő vitte óvodába, vagy ha a lány édesanyja betegeihez ment, merthogy orvos volt, akkor átment, mesét mondott, teát főzött neki, betakarta, biliztette. Mondhatni, magának nevelte fel. Miután nyugatra szökött, nyolc évig nem látták egymást, és amikor először hazalátogatott, elállt a lélegzete. A lány szépséges nővé érett, megnőtt a haja, csípője megkarcsúsodott, mellei szinte illatoztak. Barátom alig bírt hazamenni. Attól kezdve minden vakációját szülővárosában töltötte, amihez igen gyakran kellett a határátkelések akkoriban megalázó tortúráit szó nélkül elviselnie. De aztán a lány leérettségizett, egybekelhettek. Vitte magával.
Nem ismertem tökéletesebb házasságot. Barátom csodálta a lányt, aki okos volt és vidám, és tündökölt barátom tekintetének ragyogásában. Eközben finoman irányította, ízlését csiszolta, eligazította az élet dolgaiban, beíratta a közelükben működő legjobb egyetemre. Csodálatos ember volt. Sohasem hazudott, semmilyen apró dologban, mert azzal kettőjük viszonyához vált volna méltatlanná. Ha azt mondta, pénteken érkezik, akkor képes volt nem aludni, csakhogy szavát betartsa. Nem éreztem semmiféle különbözést szavaiban, ha szerelmével vagy ha idegenekkel beszélt. Még az állatokkal és a növényekkel is figyelmes volt. Ahogy a lepkéket kimenekítette a sátor alól, vagy ahogy a kakukkfűben rejlő nedvek gyógyerejéről regélt, rabul ejtett.
Olykor nehéz pillanatok és helyzetek elé állított. Úgy kellett élnem, ahogy ő él, hiszen világosan láttam, nem érdemes másképp. Egyszer hosszabb időt töltöttünk együtt egy távoli városban, én ösztöndíjas voltam, ő meg egy többnapos fesztiválon vett részt. Esténként találkoztunk, hosszú sétát tettünk a város parkjaiban, majd egy hangulatos kiskocsmában vacsoráztunk, ahol biliárdozni is lehetett. Szeretett játszani. Leginkább a párost élvezte. Nagyon tudta, hogyan használja ki a felkínált karambolokat, vagy hogyan teremtsen előnyös helyzetet párjának. És ahogy az emberekkel csevegett, ahogy két mondatával megnyitotta őket, ahogy levette lábáról az erőszakosabbat, bátorságot öntött a félénkbe, bámultam őt.
Decemberben hosszú idő után találkoztunk ismét. Csak három napot töltöttünk együtt, havat lapátoltunk, forralt bort ittunk, rendbetettük a házat, amit tíz éve vásárolt maguknak a hegyekben. Egyedül érkezett, felesége beteg édesanyját ápolta. Jó volt vele dolgozni, élvezet fűrészelni, a farostlemezek szegezése is könnyebben ment, ha ő rátartott a kalapáccsal. Valami zavar mégis akadt. Megváltozott a mozgása. Mint aki sokat élt egy lakatlan szigeten, és az ottani nap járása szerint kel és fekszik, akkor is, ha már hazatért. Olyan szavakat mondott, amiket nem használt soha. Aztán amikor elbúcsúztunk, arra kért, ne haragudjak rá, ha hülyeségeket beszélt. Zavarban volt. Összeölelkeztünk.
Utoljára februárban láttam. Mivel bennem volt a karácsonyi három nap, jobban figyeltem. De csak miután már elbúcsúztunk, és kocsiba szálltam, csak akkor vettem észre valamit. Hogy ugyanúgy integet, azzal a nagyon határozott és kurta mozdulattal, ahogy a mellette álló lány, ami váratlanul kiszolgáltatottá tette egész lényét.
Féltettem. Valamiképpen elszivárgott valami, vagy éppenséggel bezúdult... Igen, a sziget szűnt meg, ahol addig csak ők ketten laktak. Feltöltődött a tengerszoros, és a finom illatú kakukkfű helyét elfoglalta a szárazföldi pásztorzsálya fél méter magas erdeje.
Március végén felhívott. Sokáig alig tudtam kivenni, mit mond. Elhagyta a lány, elhagyta a felesége, elhagyta valakiért. Igen, elengedte, sőt, segített elszállítani a csomagjait is. Mert a szerelem mindennél hatalmasabb, nem tehetett semmit. Azóta nem eszik, nem alszik. Nem találok semmit magamból, mondta, nem létezem.
A rendőrségnek címzett búcsúlevelében kitalált valami egészen elképesztőt. Azért lesz öngyilkos, írta, mert nem tudja megadni kártyaadósságait, és nem bírja elviselni a szégyent, hogy hamarosan börtönbe jut. Feleségem a legcsodálatosabb lény, akit valaha is ismertem, nem bírnám ki, hogy egy börtöntöltelék miatt besározzák. Ezt írta. Aztán kiment a Rajna part egyik mólójához, spárgával összekötözte bokáját, csuklóját, mert kitűnő úszó volt, és félt, hogy utolsó pillanatban kiúszik. Sőt, még összekötözött csuklóját is bokájához erősítette. Úgy dőlt be a mélybe.
Átlépett egy határt, ahonnan nincs visszatérés. De talán nem a vízbehulláskor, hanem már korábban átlépte.
Valamikor a két háború között történt: Andris tanító elindult, hogy felkutassa a székelyek őseit. Elment, s huszonöt évig hiába várták vissza. Az igazság tulajdonképpen az, hogy senki sem számolta vándorlásának napjait, mert nem hiányzott senkinek. Kicsit habókos volt, több galibát okozott, mint amit a hegyek közt megbújt falu szó nélkül elviselt volna. Az is előfordulhat tehát, hogy nem önszántából kötött talpára útilaput. Annyit tudunk, hogy amikor azok, akiket egykoron betűvetésre tanított, meglett gazdák lettek, egy szép őszi napon visszatért. Mint aki a világ másik végéről érkezett: idegen viselet takarta vézna testét, beszédét távoli nyelvek akcentusa torzította.
Pedig nem is járt messze, csupán a falutól lófutamodásra fekvő Kristályhegy belsejében, egy földalatti birodalom fővárosában.
Andris tanító, akit a faluban bolondnak neveztek, ami szavahihetőségét előttünk nem csorbítja, sőt, be kell vallanunk, hogy ettől válik igazán hihetővé mondandója, elmondta a falubelieknek, hogy több száz éve élnek emberek a föld alatt. A dúlások elől menekültek oda, s mivel a földalatti világ befogadta őket, többé már nem kívánkoztak semerre, és idővel annyira hozzászoktak a lenti világhoz, hogy a felszínen kétségtelenül rohamos pusztulás várna rájuk. Az én valódi testvéreim, ujjongott Andris, ahogyan Csoma Sándor egykoron, célját elérvén. Századok óta élnek ott, ám nem érzik az idő múlását, óráik sincsenek, vagy egyéb szerkentyűik. Egyetlen nap az életük, amely a kozmikus rend szerint elhamvad ugyan, mégsem halnak meg, mert gyermekeik úgy hasonlítanak hozzájuk, mintha tükörképeik volnának. Virágok őrzik ekként földalatti gumójukban változatlan alakjukat.
Andris megtanulta a nyelvüket, és olykor azután is beszélte, hogy visszatért a falujába. Sajnos nehezen lehetett szóra bírni, nem szívesen mesélt földalatti kalandjairól. Ami rejtve van szemünk elől, arról neki is hallgatnia kell, mondogatta. Egyszer beszámolt mindenről, mert ezzel tartozik a falujának, ahol élnie kell, de azon túl nincs miért magamagát szajkóznia.
Bolond Andris hallgatásba burkolózott, de a Bolond olyan név itt, mint Publius Gaius mellett a Tacitus, olyan ékes jelző, mint a legnagyobb római történetíró Hallgatagsága.
Aki meg akart valamit tudni őseink titkos birodalmáról, választhatott: vagy maga is elindul, hogy a Kristályhegy valamely barlangjában megkeresse a lejáratot, amit azonban csak a legkivételesebb szerencsével fedezhet föl, vagy Andrist figyeli, lesi mindennapjait, apró mozdulatait, nagy hallgatásait, mert azokból előhívódott a lenti világ titkos bedekkere. Bolond Andris, saját lénye, sajátos magatartása volt felfedezésének megvesztegethetetlen tanúja. Mindennapos szokása, hogy éjszaka tevékenykedett, nappal viszont magányosan üldögélt kunyhójában, a vakondvárnak nevezett kalyibában, amit kertje végében, egy természetes mélyedésbe eszkábált magának, nem olvasott, és nem hallgatott rádiót, mert úgy vélte, amit emberséges műveltségnek tartanak, nem más, mint a szolgaság része. Nem szerette a társaságot, öreg korában már senkit sem engedett közelébe, s aki mégis odáig lopódzott, csak érthetetlen nyelvű mormogását hallhatta.
Haláláról sem tud senki. Nem temették el, házát nem hordták szét, valamiképpen mégis felszívódott az időben. Azt gondoljuk, átköltözött az emberi emlékezetbe. Onnan, a hegyek közt megbújt falu lakóinak szokásaiból, beszédéből, furcsa stílusú házainak architektúrájából, mozdulataiból bukkan elénk, anélkül persze, hogy a mai falu gondosan ápolná emlékét. A róla szóló írást szintúgy átszabja, mint gúnyát viselőjének alkata.
Mottó:
Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyságot tőn, és monda: bizony, bizony, mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem.
A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.
Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus.
Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól. Az pedig a Jézus kebeléra hajolván, monda néki: uram, ki az?
Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért neki Jézus: Amit cselekszel, hamar cselekedjed.
Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka.
(János evangéliuma)
Szerencsésnek tartom magam, hogy négy derék, ahogy mondani szokás, talpig becsületes férfiról írhatok, még akkor is, ha négyük közül az egyik papagáj, a másik pedig nő, de ezt most tekintsük mellékesnek. Mint ahogy a becsületesség kifejtésekor sem fogjuk elmesélni azt a történetet, amikor a férfiak egyike feljelentette legjobb barátját, akit emiatt most nélkülözni kényszerülnek, sőt, arról is hallgatunk, hogy majd tíz év múlva ugyanő lesz, aki feljelentését leleményesen kifordítva, magasztalni fogja a hiányzót, abban a megható beszédben, amelyet a szülőház falán felavatandó dombormű leleplezésekor mond. Bele se kezdünk a becsületesség kifejtésébe. Az író, pontosabban az írói fantázia sok mindennel tisztában van, természetesen látja a múltat és a jövőt, látja a becsületet teljes terjedelmében, mint ahogy látja azt is, mekkora anyajegy domborodik Gizi bal mellén, közvetlenül a mellbimbója alatt, és azzal vetekedve, négy centire, de ilyesmiről egyszerűen nem vesz tudomást, hiszen mégiscsak az a célja, hogy megírjon valamit, belátható terjedelemben, felesleges elágazásokkal senkit sírba vagy unalomba nem kergetve. A cél érdekében nem csupán lemond arról, amit szárnyalásnak neveznek, hanem segédeszközként egy kismagnót is használ, amelyet előbb kitalálva, aztán becsempészve, legvégül pedig play-re állítva, pontosan lejegyezhet mindent, mármint a technikai zűröktől eltekintve, amelyek abból kifolyólag álltak elő, hogy a magnót az írói fantázia keze véletlenül egy folyamatosan szikrázó hősugárzó mellé állította, így a zizegő, sistergő zaj szinte minden más hangot elnyom, és csak hébe-hóba töri át egy-egy hangosabb felkiáltás. Azt viszont évek múlva is jól látja az írói fantázia, és erről készségesen be is számol, hogy a szoba, amely a színház igazgatói irodájának társalgója, egyben a tényleges irodát is helyettesítő helyiség, ugyanis a párnázott ajtón túli tényleges iroda két éve, egy csőtörés és annak elhárítása következtében teljességgel használhatatlan, a szoba falán tehát a talpatlan betűkkel nyomtatott naptáron 1989. decemberét hajtották ki, de hogy a hónap melyik napján vagyunk, azt a naptár szerkezete miatt nem lehet azonosítani. A négy talpig becsületes férfi papírokat tart kezében, teszik-veszik a lapokat, elmélyülten keresgélnek valamit, időt hagyva az írói fantáziának a fecsegésre, amelyet itt azonban gyorsan megszakít. “Addig, míg nincsenek itt a többiek, keresnünk kell egy olyan jelenetet, amit ti is eljátszhattok”, szólal meg váratlanul valaki, akit eddig még az írói fantázia sem vett észre. Kicsi, ősz alak, hosszú haja nem is ősz, inkább koszos. Ő a színház főrendezője, és Mikicinek szólítja mindenki. Valamilyen gombásodás miatt folyton vakaróznia kell, ami előnyére válik, mert olyan benyomást kelt, mintha intellektuális feszültségek vibrálnának benne. Férfinak ő is férfi, és természetesen talpig becsületes. Egyszer például nem mondott nemet egy szavazáson, ahol el kellett dönteni, hogy felveszik-e a színházhoz segédrendezőnek a Csehov Csaba nevű, beteges alkatú fiatalembert. Az igaz, hogy el sem ment a szavazásra, így a csengő nevű, beteges fiatalemberért senki nem kardoskodott, holott ő megígérte neki, hogy fog, viszont azért sem kardoskodott, hogy elvigyék csatornát építeni a Dunához, ahol tudjuk, három hónap alatt nem csupán tetvekkel és rühvel lehetett feltöltődni, hanem annyi de annyi élménnyel, hogy egész életművét megírhatta az, akiből később netán író lett. Mindenki a papírjába néz, majd szinte egyszerre a hősugárzó jobbján, az íróasztal-erődítmény mögött ülő férfira, akit Győzőnek hívnak születésétől fogva, sőt, édesapja már akkor elhatározta, hogy az ő fiát Győzőnek fogják hívni, amikor testében még meg sem érett a magocska, amit majd, akkoriban még nem tisztázott úton-módon, a megfelelő helyre bejuttat, létrehozva általa az eltervezett utódot. “Legyen a harmadik felvonás 13. jelenete”, szól Győző. Felzizegnek a papírlapok, buzgón zizeg Mikici is, miközben a hónalját is, a mellét is megvakarja. Kapkodva olvas, fölnéz, újra olvas, ujjacskáin számol, majd megjegyzi, hogy nincsenek elegen. “Beállítjuk Robit”, nevet fel Gizi, és diadalmasan Győzőre pillant. Mikici a fejét vakarja, ujjaival füle mögé fésüli a tincseket, majd újra előkotorja onnan, és megint vissza. Gyerekkora óta szeret a hajával babrálni, főképp, ha gondolkozik. “Igen, de a legnagyobb baj, hogy nincs itt Jézus”, mondja. Mi tagadás, kicsit meghűl a levegő, ami amúgy is elég hűvös, lévén a csőtörés óta az egész színházban leállítva a távfűtés. “Újra kell gondolni a szereposztást”, dünnyögi Győző, és most lázas olvasásba temetkezik a kis csapat. Olvas az eddig meg nem szólaltatott, ám az íróasztal melletti üres virágállványon kuporgó Csonka is, akit mindenki a vezetéknevén szólít, mert senki nem tudja, mi a keresztneve. “Győző lesz Jézus, én leszek János”, mondja Gizi, aki mellesleg Győző leveleit szokta megfogalmazni és írógépbe írni, ezért civilben is úgy viselkedik, mintha Győző tolmácsa volna. “De hát Győző személyes kérése volt, hogy ne adjak neki szöveges szerepet, mert kevés ideje van a közeledő kongresszus miatt. Márpedig, ebben a darabban egyetlen szerep van, a Júdásé, annak nincs szövege, viszont jelentős drámai beleérzéssel kell megjeleníteni.” “Mikici, Mikicike, most látom, miféle szerep ez, hát hiszen nem akarod, hogy ezt én játsszam? Gyerekek, nem azért jártam ki ezt a darabot, hogy a végén bitófán végezzem.” Mikici integetni kezd: “Nem bitófa, hanem fügefa.” “Akkor is.” Itt most jelentéktelen szóváltás következik, aminek során Győző egyre dühösebb, mert egyre jobban átlát a szitán, legalábbis folyton azt mondja, “átlátok a szitán, hapsikám”, Mikici pedig egyre vörösebb, mármint az arca, a haja viszont egyre piszkosabb. Gizi is beszáll természetesen, szinte rikácsol: “Mikici, mégsem írhatod elő, hogy Győzőből Júdás legyen! Miben sántikálsz?” “Az én darabértelmezésemben…” Győző: “Szarok a darabértelmezésedre! – mindenki elhallgat – Át fogom íratni az egészet.” “Rendben, Győző, hát akkor legyél Jézus.” “Nem Jézus akarok lenni. Én afféle szolgának tartom magamat. Legyen Gizi a Jézus, én meg János leszek. Péter pedig legyen a Csorba.” Mikici: “Csonka.” Gizi közbekérdez: “És Júdás?” Mikici: “Júdásnak úgy sincs szövege, most nem fontos, ki az.” Győző: “De ha nem én játszom, akkor legyen szövege neki is!” Robi, aki egy igen értékes fajta, fekete tollú, sárga csőrű, úgynevezett bengáli papagáj, képes akár kétezer szót is megtanulni hosszú élete során, most valami otrombaságot kiált, amely otrombaság annyira alpári, hogy nem áll módunkban idézni. Közben kopogtatnak a folyosói ajtón, többször is, míg végre meghallja valaki. Illetve hallani hallják, ám nem mernek szólni. Végre Győző felnéz, erre benyit egy borzos alak. “Titkár elvtárs, a megyétől…” “Mondja, Nébel, maga nem lát a szemétől? Nem látja, hogy próba van?” “De a titkár elvtársnak tetszett mondani, hogy szóljak, ha…” “Próba közben az atyaúristen se zavarjon!” “Tökös Győző, tökös Győző!” “Kié ez a varjú?” Mikici: “Az igazgatóé.” “Az nem én vagyok?” Mikici: “Te vagy a titkárunk.” Győző: “Le fogom lőni.” Mindannyian igazi büszkeséget éreznek most, még Robi is eltátja a csőrét. Hiszen nem akárki az ő Győzőjük, az még az igazgatót vagy a madarát is lelövi, sőt, a megyeiekkel is szembe mer szállni. Nem véletlen, hogy ezt a darabot is ő harcolta ki. Másutt még csak hasonlóról sem mernek álmodozni, legfeljebb a Réz Mihályék kóstolójáig jutnak. Persze a darabnak megvannak a maga trükkjei, hiszen Jézust elvtársunknak nevezik a tanítványok, de mégiscsak kényes témát dolgoz fel. Mikicit most a kollegiális büszkeség pirosítja, lendületbe jön, felvázolja a jelenetet, arra kéri Győzőt, ne álljon fel, majd Gizi odalép mögé, ő pedig hajtsa fejét a keblére, mert így szól a szerzői utasítás. És onnan kérdezzen rá az árulóra. Péter álljon a jobbjára, és a kérdés előtt bökje meg, nem, a legjobb, ha egy papírcédulát nyújt oda neki, akkor a szereptanulás is megoldott, nyújtson át egy papírlapot, azt Győző, azaz János elolvassa, aztán megkérdezi Jézustól: “Elvtárs, ki lesz az árulód?” Gizi leveti kosztümkabátját, mint mindig, ha a hősugárzó közelébe kerül, közben okoskodni kezd (“mint mindig, ha lekerül róla a kosztümkabát”). “Nekem, ugye, azt kell a szöveg szerint felelnem, hogy az lesz az áruló, akinek e borba mártott kenyeret odanyújtom. Szerintem életszerűbb volna, ha Jézus letenné maga elé a kenyeret, aztán, aki érte nyúl elsőnek, az az áruló.” Mikici: “Nem, mert éppen az a lényeg, hogy ő jelöli ki. Jézus a vezér.” Csonka: “Nem lehetne egy kis bort szerezni erre az alkalomra. Már a próbákra?” Mikici: “Majd meglátjuk, a kenyérrel is gond lesz.” Gizi: “Apropó, nem bánnám, ha kicsit hamarabb befejeznénk, kenyeret kell vennem.” Csonka: “Én már áttértem a puliszkára.” Közben elhelyezkedtek Győző körül. Mikicinek föl kell ágaskodnia a fotelban, hogy lássa őket. Győző fejét Gizi mellei közé illeszti. Épp megfelelő a Gizi kebelmérete. Némiképp kárhoztatja magát az írói fantázia, hogy Győzőbe nem látott bele több lírai hajlamot, mert akkor most elábrándozhatna (Győző): a kebel a leghumánusabb humánum, a humánum hírnöke, mert párnaként fogadja az ütközőt, legyen az ellenség vagy barát. Visszamenőleg azonban ő (a fantázia) is tehetetlen. Csupán saját magát veheti rá a líraizálásra: a kebel varázsa mindenkit képes megszelídíteni, mert belső vágyainkba van égetve, hogy a kebelre csüggőn gondoljunk, és ha lehet, szánkba is befaljuk, miközben két marokkal markoljuk. Itt azonban kárpótolhatjuk az imént kárhoztatott fantáziát, hiszen három mellbimbóval ajándékozta meg Gizit, juttatva szájnak is, kezeknek is belőlük. Győző tehát odahajtja fejét Gizi kebleire, és egy pillanatra elszunnyad, legalábbis behunyja szemét. Ekkor arcán bátortalan árnyak suhannak keresztül, lassan, mint meleg őszi alkonyat, felragyog ez a szép arc. Szeretni is lehetne, és a lírai hangulatba jutott írói fantázia hajlik arra, hogy a szobában jelen lévőkbe szeretetet tápláljon főnökük iránt, aki látszólag durva faszkalap, de a mélyét mégis szeretni lehet, mint ártatlan csecsemőt. Csakhogy van valami, ami miatt mégsem fér beléjük a szeretet. Maguk sem tudják, miért. Hiába is rágódnának rajta. Bár múlt szombaton mindannyian látták, hogy Győző a Mikici szájába vizel, de annyira részegek voltak, hogy senki sem emlékezik rá. Aki nem volt részeg, az sem. Nem emlékezik, mégis mindenki tudja. Ott van, bent, valahol a bugyrokban, de annyira, hogy oda a legritkább esetben képes az írói fantázia beférkőzni. Úgyhogy lépjünk is tovább. Amikor pár perc múlva Nébel ismét benyit, ő lesz az első nézője a jelenetnek, mármint leszámítva a jelenet szereplőit illetve rendezőjét, de azok nem igazi nézők, és azt látja, hogy Győző feje Gizi kebelén pihen, Csonka pedig egy A4-es ívet nyújt át neki, amiről felolvassa a kérdést: “Jézus elvtárs, ki lesz árulód?” “Nem pontos”, sóhajt Mikici. Nébel közbeszól: “Titkár elvtárs, azonnal tessék menni a megyéhez, egyenesen Dulea elvtárs telefonált.” Ekkor kintről sorozatlövések törnek be. “Majd megyek”, legyint Győző, aki hallja ugyan a lövéseket, ám fogalma sincs eredetükről. Senki sem feltételezi, hogy lövések volnának, pedig olyan tiszták és hangosak, mintha egyenesen a folyosóról jönnének. A színház épülete egyébként a város főterére néz, és már többször is az a megtiszteltetés érte, hogy erkélyéről szólt a Vezér a néphez. Csonka ezen a napon szokatlanul bőbeszédű, most újfent közbeszól, de ezúttal sem a szerephez kapcsolódva, bár akár úgy is mondhatná: “Győző, bocsáss meg, ki kell futnom egy pillanatra.” “Nem mész sehova, mindig órákat ülsz.” “De ha egyszer prosztatám van.” “Mindenkinek van, ne dicsekedj.” “Nekem nincs”, mondja Gizi, majd anélkül, hogy megtorpanna, folytatja: “Az árul el, akinek odaadom ezt a borba mártott falatot.” Tanácstalanul előretol egy kallódó kiflivéget. Csonka nyúl érte, Győző eltaszítja a kezét, a kiflivéget odafricskázza Mikici felé. “Miért ne játsznál te is! Szóvá tették innen-onnan, hogy a fizetésért csinálnod is kellene valamit.” Robi karmaival felkapja a kiflivéget, átröppen a szekrény tetejére, és jellegzetes papagájmozdulattal, jobbra-ballra biccentett fejjel, vizsgálgatni kezdi. Közben vígan kurjongat: “Az anyád pipája! Győző, a tökös! Győző, a faszkalap!” Győző: “Kié ez a csóka?” Gizi: “Mondtuk már, az igazgató elvtársé.” “Ő hol van?” “Anyósa haldoklik.” “Szedjétek el tőle azt a kiflivéget!” Mikici: “Még azt kell megoldanunk, hogy amikor Júdás elveszi a falatot, akkor a szövegkönyv szerint”, olvassa: “megtelik a gonosszal, és elrohan. Ezt kellene láttatnunk. Bonyolult feladat. Ugyanis az én értelmezésem szerint Júdás pozitív figura, önfeláldozóan teljesíti azt, amire vezetője utasítja. Egyébként annak idején a kereszténység is pozitív jelenség volt, valódi forradalom…” Győző átlép egy másik szerepbe, egészen otthonos: “Ezt szeretem benned, Mikici, hogy olyan okos vagy. A szegények forradalma volt. Csak az igazi eszme hiányzott. A történelem a nép akarata. A vezér a nép akaratának szócsöve. Júdás e szócső karja.” Ismét Nébel ront be, vagy tökrészeg, vagy izgatott: “Elkergették a Vezért, most mondta be a tévé, elpucolt a fehér helikopterén. Az emberek kirohantak az utcákra. A téren már áll a bál.” Győző továbbra is otthonosan játszva, felpattan, megigazítja zakóját és a homlokába hulló tincseket: “Jó, akkor megyek, beszélek velük.” Szórakozottan felkapja a visszaszerzett kiflivéget, és szájába dobja, mint egy kockacukrot, majd kifordul az ajtón Nébel után. Kintről hamarosan felhangzik Győző szónoklata, amelyet a színház betonfalai visszhangossá tesznek: “Emberek, a színház igazgatóját elkergettük, szabadok vagyunk. Már régóta készülünk erre. Szent Karácsony ünnepét holnap este méltó darabbal fogjuk köszönteni, titokban, hetek óta ezt próbáljuk…” Hatalmas éljenzés, taps. A recsegő utcai megafonokból felharsan a Kilencedik szimfónia Örömódája…
Nemrég az alternatívnak szánt történelemkönyvekről rendezett vitaestet az egyik bukaresti televízió. Mi az hogy vitaest?! Valóságos lincshangulat uralkodott a stúdióban, ahol néhány csúcspublicista ült, egy művészettörténész, akiből miniszter lett azóta, egy költő, egy politikus, három történészprofesszor, na és a két vádlott, megszeppent fiatalemberek, akik arra vetemedtek, hogy új történelemkönyvet írjanak. Előttem van a félelem, ahogy az ifjú emberek, az egyik szemüveges, a másik szakállas, elhallgatnak, ülnek behúzott nyakkal, érveiket már elő sem szedik, csak nyelnek, egyre kínosabban, a menekülés útját kutatva. És előttem van a műsorvezető, aki magából kikelve szidja őket, és mindazokat, akik miatt idáig jutott az ország. Előttem van, ahogy karjait előrelendítve csápol, és néha úgy felvisít, hogy begerjed a mikrofon.
Elém villant egy másik kép... Unokatestvéremet Tasnádi Attilának hívták. Hogy ma hogyan, nem tudom, mert 25 éve nem találkoztunk, és hírem sincs róla. Édesapja meghalt, mostohaapját, akit Popa Sandunak hívtak, 6 éves korában kapta. Ettől kezdve otthon románul beszéltek, őt román iskolába járatták. A különféle családi ünnepségeken több-kevesebb rendszerességgel találkoztunk. Elég ügyetlen, tohonya gyerek volt, irtóztam tőle. Ráadásul a román focicsapatnak szurkolt, és a Daciát a legjobb autónak tartotta. Nem ismerte a magyar focistákat, nem tudta, ki a legnagyobb magyar, fogalma sem volt, mi az a Balcsi. A Balcsit ugyan én is csak 38 évesen láttam először, mégis lenéztem azt, aki nem lelkesedett érte. Lenéztem, és árulónak tartottam. Aztán egyre ritkábban találkoztunk, másoktól hallottam, hogy beállt katonatisztnek, de a neve miatt nem tudott feljebb jutni. Amikor a nyolcvanas évek közepén utoljára hallottam róla, azt tervezte, hogy felveszi mostohaapja nevét. Valószínűleg az Attilát is románosította, talán Atanasiéra. Az persze nem az Attila román megfelelője, annak idején éppen azért lett belőle Attila, hogy keresztnevét semmiképp ne lehessen lefordítani az anyakönyvben, ahogy az Istvánt azonnal Ştefanra változtatták, a Sándort Alexandrura. De persze a nyolcvanas években már mindent tudtak románosítani, a Zsoltból például Zahariét csináltak az egyetemi diákigazolványomban.
Unokatestvéremmel csupán egyetlen egyszer verekedtem össze. 1970-ben a nagy árvíz utáni járványveszély miatt mindkettőnket a máramarosszigeti nagynénénkhez küldtek, ott töltöttük a hosszú, közel négy hónap hosszú nyári vakációt. Békésen teltek napjaink, horgászni jártunk, moziba, strandra, élveztük, hogy a szigeti gyerekeknek még iskolába kell járniuk. Aztán egyszer, egyik délután, talán már augusztus végén lehetett, mert frissen érett mogyorót törtünk a kőlépcsőn, azt mondta, hogy Mihai Viteazul legyőzte a magyarokat. Büszke volt erre, ugyanúgy, ahogy Ceuşescura is, aki két évvel azelőtt tenyerével verve a szónoki emelvényt, közölte, hogy Románia nem küld csapatokat Csehszlovákiába, és megvédi magát hasonló inváziókkal szemben. A román katonák gyávák, vetettem ellen. Erre sorolni kezdte a nagy román hadvezéreket, akik túltettek mindenkin: Mircea cel Bătrân, Ştefan cel Mare, Vlad Ţepeş, Iancu de Hunedoara. Az nem Iancu, hanem János, Hunyadi János, Mátyás király apja, mondtam diadalmasan, magyar volt. Román volt! Magyar! Egy pillanatig átfutott bennem, hogy nagynénémhez fordulok támogatásért, de aztán eszembe jutott, ahogy egyik este azt magyarázza nekünk halálosan komolyan, hogy Erdély elvesztéséért Clemanceau szivara a hibás, azaz a szivarról a térképre hulló hamu, ami miatt másképp rajzolódott meg a határ – ezért inkább kihagytam vitánkból.
Amikor friss negyedikesként első nap hazamentem, és nagyanyámnak megmutattam életem első történelemkönyvét, akkor ő belelapozott, és nevetni kezdett. Ez mind hazugság, nevetett, minden másképp volt. Látod, Hunyadi Jánosról, a törökverőről is azt írják, hogy román, Kinizsi Pált pedig Paul Chinezulnak nevezik. Minden hazugság, ismételte, majd elkomorodva, lehalkított hangon arra kért, ezt az iskolában ne mondjam el a tanító néninek. Nem mondtam el neki, de a tanító néni is tudta. Tudtam, hogy tudja. Későbbi tanáraim is úgy tanították a történelmet, hogy mindig tudtuk, mit gondolnak. Vagy még azt sem, ellenben tudtuk, mit kell gondolnunk. Elég volt egy-egy kacsintás vagy elmerengő félrenézés, ki az ablakon, a Láncostemplom tornya felé. Olykor azzal mondtak a legtöbbet, hogy semlegesen eldarálták azt, ami a tankönyvekben állt. Ahogyan például a Tölgyesi szoros ostromát elmesélte Szilágyi tanár elvtárs, a hegytetőre felállított magyar géppuskafészket megrohamozó hős román katonákkal, akik vissza akartak térni Erdély ősi román földjére, csakhogy a horthysta magyar, merthogy egyetlen magyar állt ott fent, csak lőtte, lőtte szegényeket, és még akkor is lőtt, amikor már több sebből vérzett – hát az döbbenetes hatással volt ránk.
Mondtam Tasnádi Attilának, hogy hazudós majom, mint minden román. Erre ütött meg. Egyikünk sem volt valami nagy verekedő, nyújtott karokkal csápoltunk magunk előtt; hosszú, nehéz karjai voltak, kampós, ápolatlan körmei, jól összekarmolt. Jött, hogy belerúgjak, de akkoriban még nem volt divat a rugdosódás.
Jó húsz év eltelt, amikor hitelt érdemlően megtudtam, hogy Mihai valóban elfoglalta Erdélyt, nem puszta kitaláció. Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb. Példának okáért seregében kevesebb volt a román, mint a magyar. Báthori András katonái között viszont a moldvai meg a havasalföldi lovasság “feles számban” harcolt, nem beszélve az olcsó gyalogosok “temérdek seregéről” Nem volt nagy kunszt, bementem a Teleki Tékába, kivettem Bethlen Farkas Históriáját, abban megtaláltam a korabeli leveleket. Az is érdekes, hogy Mihai vajda magyarul írta levelét Bécsbe, Boronich kancelláriai titkárnak. Valóban, szinte gyerekjáték kideríteni, mi is történt. Ha annak idején viszont így tanították volna, akkor annak kiszámíthatatlan lett volna a hatása. Legalábbis a fejekbe táplált ideológiára nézve.
Viszont a fejek így is zavarosak lettek. Elegendő az emlegetett tévés vitára gondolnunk. A helyzet reménytelennek tűnik. Hogyan tanítsunk történelmet a feltüzelt népnek? A helyzet nem reménytelen. Hiszen tudjuk, pillanatok alatt képes átfordulni a nép hangulata. Tudjuk a történelemből.
Az önkielégítés előnyeiről, azok közül is unaloműző hatásáról
Először is az önkielégítésről. Érthetetlen, hogy a mai napig annyian ellenzik. Pedig számtalan előnyét évszázadok, sőt, évezredek óta ismerik. Egy ókori hetéra, aki kifejezetten nem szorult rá, a következőképpen ajánlja barátnőjének: nem kell semmiféle idegbajos, durva, semmirekellő pacákkal törődnöd, nem kell a megcsalatás gyötrelmeitől rettegni, de a hiábavaló epekedéstől is megment, továbbá a betegségektől sem kell félned, illetve könnyen hasadó halhólyagokkal bajlódnod, a másállapot réme, és ez a legtöbb, nem fenyeget hónapról hónapra. Hasonló szavakkal ajánlhatta ügyfeleinek is: elhagyhatják a vesződséges udvarlást, a sok hazudozást, vagy amennyiben a szerelem nyaktörő útvesztői helyett a nyilvánosházak zegzugai között kalandoznak, a felesleges pénzköltést, a sokféle testi nyavalya, lelki megaláztatás sem okoz maradandó traumákat, ellenben, és ez lehet összegzésünk, az önkielégítés kifejezetten felszabadító hatású, az önmegismerés útjaira tereli az embert, legyen akárhány éves, amikor elkezdi.
A lényeget tekintve, nincsen eltérés a nemek között, legfeljebb a tévhitekben; még Füst Milán, a jeles író és elmélkedő is nemekre lebontva tárgyalja e témakört, a diszkoincidencia fogalmát bevezetve. Azt írja, hogy míg a nők esetében az önkielégítés, alkatuknál fogva felüdüléssel jár, addig a férfiak testéből, az orgiasztikus diszkoincidenciának megfelelve, finom szerkezetű, jelentős energiákat lekötő nemes anyag távozik, aminek váratlan következménye az életkedv megromlása, ami aztán a közkedv útján az egész társadalomra kifejti hatását. Épp ezért, szerinte a férfiak között igen-igen sok a szenvedő nyomorultja ennek a jelenségnek.
A tévhitek tévedésen alapulnak, legalábbis látszatokon. Ha van bennük az igazságnak része, látszatigazság az. A helyes út nem az aszkézis. Pontosabban, a helyes út: az aszketikus önkielégítés. Vagy aki szeret a szavakkal játszani, annak: az önkielégítő aszkézis.
Erről most. Naponta egy önkielégítés elég. De ne időzítsük a napnak ugyanarra a szakára. Egy nap reggel, máskor délben, egyszer este, olykor meg az éjszaka kellős közepén. És feltétlenül vegyük tekintetbe, hogy sokféle önkielégítés létezik. Úgymint politikai, gazdasági, kulturális, de azon belül is van irodalmi, képzőművészeti, zenei, archeológiai, vallási, történelmi, sőt, az irodalmon belül is van prózai, költészeti és így tovább. Aztán van az ún. kollegiális önkielégítés. Elképzeljük, hogy valakit kiállítanak a szántóföld közepére, majd egy óriás fakalapáccsal derékig beledöngölik a földbe. Vagy kezébe adnak egy drótvéget, amiben 220 volt [van], és minimum húsz percen keresztül rázatják. Fantáziánkon sok múlik, annak fejleszthetőségéről külön most nem értekezünk. Annyit azonban fontos megjegyezni, hogy az önkielégítés gyakorlása és a beteges képzelet között nincs semmilyen összefüggés, nem a fantázia az önkielégítés szolgája, ellenben az önkielégítés révén megismerhetjük fantáziánk ismeretlen képességeit is. Mint ahogy az sem bizonyítható, hogy az önkielégítés illuzórikus világba sodorja művelőit, akik aztán iszonyodva csalódnak a valódiban, és ettől zuhannak depresszióba, vagy nem zuhannak, ellenben örökre elveszítik tájékozódó-képességüket, vergődnek, mint hal a szárazon. Az önkielégítés bizonyos fajtái kifejezetten növelik a gyakorlati készségeket, sőt, az élet praktikáinak legrafináltabb manipulátoraivá teszik híveiket. Csak egyetlen közismert példa: az irodalmi önkielégítés Nagy Szűrpríznek nevezett formájában az önkielégítőnek kiválóan kell ismernie a dörgést is, meg a dörgetést is, hiszen ki kell járnia a maga számára egy komoly irodalmi díjat, méghozzá jelentősen komolyat, hogy aztán annál hatalmasabb lehessen a mutatott meglepődés, amivel a hírt közlő telefonhívást fogadja.
A tipologizálás nincs megszilárdulva, noha már a középkorban érvényben volt (természetesen elrettentő szándékkal) egy gazdag felsorolás. Akkoriban még a világot változhatatlannak hitték. Ma is látható a római belvárosban egy márványtáblába vésett figyelmeztetés, miszerint Paolo bíró 25 tallérra bünteti azokat, akik kieresztik tyúkjaikat az utcára. Ma már minden évben, sőt, hónapban születik egy újabb tipológia, amely azonban nem veszi el az előzőek érvényességét. Hiszen ma is fennforog a bűnös, a gonosz, a kikényszerített, az ártalmatlan, netán az ártatlan típus is, ugyanakkor divatos a vendéglői, a rejszolós, a kompjúteres (az én kompjúterem google keresője az imént 14 másodperc alatt 3225 önkielégítést dobott ki), a bankári, a know-how vagy akár a pártharcos. Ez utóbbi nem feltétlenül a politikai rekesz alrekesze, folyamodhatnak hozzá apolitikus emberek is, egyedül a mélakórosoknak nem ajánlott. Nekik egyébként szinte lehetetlen bármit is ajánlani, viszont kiváló kutatókká válhatnak, ugyanis a vizsgálatok feltételeznek egyfajta magas ingerküszöböt, időben statikus indifferenciát. Kutatás során pedig az sem ritka, hogy végül a mélakóros is rátalál valamire, vagy ha nem, állandó aktivitása hozzásegíti ahhoz, hogy alkatilag megváltozzék. Mert a mélabús az önkielégítővel szemben olyan unatkozó, aki nem önmagát, hanem a világot unja, épp ezért kimozdíthatatlan hintaszékéből, és még csak hintázni sem akar. Essék hát szó az unalomról.
Heine, a romantikus költő nem szeretetett unatkozni, ezért, ha George Sandhoz ment látogatóba, mindig más és más útvonalat választott. Mivel elég gyakran járt hozzá, hat hónap után már némelyik kormos párizsi háztetőre is fel kellett másznia. Már rémesen unta George Sand parfümjét, unta vicceit, füstkarikáit, főképp, hogy annyira büszke rájuk, unta tetőtől talpig az egész George Sandot, de minduntalan felcsigázta a gondolat, hogy másnapra új itinerárt kell találnia. Az unalom ontológiai értelme az időbeliségben elhalványul, és ha valaminek nincs értelme, akkor csak az ismétlődések jelentenek gondot, amit viszont egyerűen át lehet lépni. A történelmi önkielégítések tanulmányozása arra is jó, hogy az ember saját écáit is bővíthesse. Visszamenni II. Lajos korába, és felképelni az öreg Fuggert, mert nem adott kölcsön a szegény magyar királynak, vagy vissza 1974-be, és jól fenékbe rúgni a X. A osztályfőnökét. A történelmi önkielégítés egyetlen kockázata, hogy az utazó megkísérel elmenni a végsőkig, főképp, ha ráébred arra, nem ártana elhagyni a rutint, elmerészkedni odáig, ahol nem véd semmi és nincsenek fogódzók. Mondanunk sem kell, ilyenkor, mármint az ötletek gyűjtögetése során jó lesz ügyelni arra, hogy az önkielégítést ne váltsa fel az önkielégítés hóbortja, az önkielégítés idejét ne rabolja el az önkielégítés vásári kirakodása. Tele van üzérekkel és ravaszdi portékaárusokkal a világ, akik abból indulnak ki, hogy önkielégítő nem kér kettős állampolgárságot, elég neki a magáé. Ezért sem árt, ha mondjuk a történelmiről hirtelen áttérünk a tiszta mechanikusra, és abból is a szárazat választjuk, amelyet úgy viszünk végig, mintha ott sem volnánk. Tehát: kezdjük egy sétával, folytassuk egy távolra vivő utazással, el Rómába vagy még távolabb, Indiába. Ha valaki lebotorkál a Yumanda barlangtemplomba, majd visszamászik a sziklába vágott lépcsőkön, csukhatja nem csupán eszét, hanem lelkét is tokjába, az önkielégülés fenoménje észleletlenül is bekövetkezik.
Egyébként is, bárminek az észlelete, itt egész szakszerűen a recepciója előbb-utóbb megtorpanásokhoz vezethet. A bizonyosság, hogy megtettem, magában rejti annak elnyomását, hogy nem értem voltaképpeni szűkös létemet. A bizonyosság emléke, azaz az emlék bizonyossága inkább a dologról való megfeledkezést jelenti, mintsem a dolog megtételét. A megfeledkezés viszont egybevág a bűntudattal. És már parányi bűntudat is az önemésztés jeges kútjába taszíthat. Miért dugom zsebre a kezemet? Honnan van a pénzem? Van nálam elég? Mi lesz itten, ha majd baj lesz, ha most nincsen? Elég csak végignézni magunkon. Komoly és fontos emberek, és bár honol önteltség is az arcokon (amin nem lehet megütközni, tekintve az elért eredményeket), találni valamit, ami… Nem közelről, nagyítóval, hanem távolról kell ránk nézni! Csupa engedelmes, szófogadó nebuló ül a padokban, a kéz hátul, de csak az egyik, mert a másiknak mutatóujja az ajkak előtt. A szemekben éber figyelem, abból a fajtából, amely a padlóreccsenést is mennydörgésnek hallja. Azért vagyunk, hogy odaülhessünk, és azért ülünk oda, hogy láthassanak minket, és ily módon érintkezésbe lépve velünk, rávegyék magukat, hogy visszatérjenek a lét metafizikus magváig, és ott, a tompa zajok és váratlan hőhullámok riadalmában rázárják mutatóujjukat ajkaik bimbójára. (De kik a láthassanak ők-jei?, kérdezné a fordító, aki mondjuk az önkielégítésben lemaradt külföldi olvasók számára igyekezne átültetni ezt az előadást. Wo sind sie?)
Ne az ajkakra, máshova irányítsuk ujjainkat. Ismétlem, a száraz mechanikus önkielégítés az egyik leghasználhatóbb javallat a mindennapi tapasztalat szerint, mert lényegében független az ingerkonstellációktól. Idevágóan be kell számolnom arról, hogy sokan panaszkodnak, érzik az önkielégítés szükségességét, ellenben nincs megfelelő ismeretük. És nem hasonló elmélkedésre gondolnak, mint emez, hanem valami szakszerűbb leírásra. Olyasmire, mint amilyeneket a régi Ezermesterben olvashatott, aki mondjuk fakutyát akart barkácsolni a befagyott kubiktóra. Mert nem elégedett meg azzal, hogy a telesportban végignézze a pompás gyári járgányokat felvonultató balatoni fakutyafutamokat. A telepatikus és az ún. képviseleti önkielégítést szükséges rossznak kell tartanunk. Természetesen, ha úgy hozza, választani fogunk magunknak képviselőket, akik majd a nagy közös önkielégítésekben részt vesznek. Azt hisszük, sok nyúl képes farkasokat szétmarcangolni. Bár amúgy marhaság, de a kukkolás is az önkielégítés egy válfaja. Ellenben ne legyünk tökfilkók, néha fordítsunk hátat képviselőinknek, jelezve, hogy önkielégülésüknek mi vagyunk faktikus feltételei, vagy csak úgy, pedagógiai célzat nélkül, a magunk örömére. És itt egy mondat erejéig visszatérnék a bevezetőben emlegetett füsti tévhitre, kiigazítva azt: a nemes szerkezetű anyag valóban távozik, ellenben azt ma úgy hívják, hogy a feltárultság felszabadító energiája, és mennyisége nem a nemek függvénye, hanem az igeneké. Csak tartsunk bizonyos rendet és mértéket ebben is. De nem szeretném megfosztani a barkácsoló hajlamúakat egy könnyen felvázolható módszertől, ha tetszik, gyakorlattól. Nos, fújják ki az összes levegőt a tüdejükből, majd amikor ezt megtették, akkor szedjék össze maradék erejüket, és rövid, ismétlődő he! kiáltásokkal, préseljék ki a ráncokban megbúvó utolsó adagot is. Ugye, meglepően sok bennragadt még. Természetesen közben variálják a he-ket, ajkaikat csücsörítve vagy széthúzva: ha-hi-hu-há. Be fogják látni, milyen egyszerű módon elsajátítottak egy általánosan, nyilvános helyeken is bevethető műveletet.
Kérdezők: Balázs Iván György és Mikola Erzsébet
Bécs, 2055. január
Mikola: Hogyan tetszik visszaemlékezni a kettős állampolgárságról tartott népszavazás “fekete vasárnapjára”?
Selyem: Jaj, drágám, én még akkor nem is éltem!
Mikola: Az Éneklő Borz rendezett egy felolvasóestet…
Selyem: De nem ezzel a címmel! “Fekete vasárnap” – borsódzik tőle a hátam. Normatív, nem leíró jellegű. Negatív terminus, amely magában hordozza a veszélyt, hogy heterogén tartalmak lándzsájává válik.
Mikola: Lándzsájává?
Selyem: Hamis kritériumokra épül. Nézzék, minket a dolog megviselt, mert sem az igen-re, sem a nem-re buzdítók érveit nem tudtuk elfogadni.
Balázs: Önöknek mi volt az álláspontjuk?
Selyem: Nekünk nem volt közös álláspontunk.
Balázs: Nem ismerték egymás véleményét?
Selyem: Miután megjelent egy Nádas Péter-interjú, váltottunk néhány levelet egymás között. Bármennyire is szerettük Nádast, érveivel nem lehetett egyet érteni. Szerinte a magyar miniszterelnök végre kimondott egy világos nem-et: a nemzeti egoizmusra, a kispolgári önzésre. Csakhogy a magyar miniszterelnök azzal érvelt, hogy a határon túli betelepülők miatt nem akar másodrendű állampolgár lenni saját hazájában. Vagyis a nem-je ugyebár az önzés és az idegengyűlölet szava lett. Nem világos, hanem sötét nem. És nem is korszerű, hiszen az Unió parlamentje akkoriban mondott igent a törökök csatlakozására. Szóval, annak ellenére, hogy ócska dolog volt az egész népszavazás, az igen mégiscsak a befogadásról szólhatott volna…
Balázs: Ócska?
Selyem: Nézzék, nagyon régen volt ez az egész, nem emlékszem mindenre, de…
Mikola: 4-ben, december 5-én történt.
Selyem: Szerintem egy paradoxális lehetőség lett volna, hogy az igen gesztusával kiléphessünk a maradéktalanul funkcionális összefüggések láncolatából. Az igen a történelemnek való ellenszegülés lett volna, miközben a történetileg is leírható manifesztáció rangjára emelt volna egy nem hagyományos léptékű szolidaritást.
Balázs: Úgy tetszik gondolni, hogy lett volna esély az igenre?
Selyem: Nem hiszem, hogy a magyarországiak a gyomrukat küldték volna szavazni. A nem illetve a tartózkodás nem az erdélyieknek szólt, hanem az ócska ideológiáknak. Emlékszem, annak az évnek a karácsonyán hatalmas szökőár pusztított Ázsiában, és az első segélyeket a magyarok küldték. Vagy amikor 1989-ben Romániában kitört a forradalom, és elűzték a diktátort, akkor is azonnal autóba ültek, és még lőttek a városokban, de már hozták a gyógyszert, élelmet, könyveket.
Mikola: Visky Andrásnak mennyire volt meghatározó a véleménye az Éneklő Borzban?
Selyem: Különféleképpen voltak ők meghatározók, de lelkesen együtt tudtak működni. Nem az elvek egyeztetésével volt gondunk, inkább az időével, hiszen akkoriban már mindenki nagyon elfoglalt volt. Visky András tanított, miközben kiadót vezetett, színdarabokat írt, azon kívül a keresztyén ifjúság szellemi vezetője volt Kolozsváron.
Mikola: A református egyház főgondnoka volt.
Selyem: Nem, akkor még nem. De mindenképpen nagyon elfoglalt volt. Salat Levente az egyetem prorektora volt, Jakabffy Tamás tanított és zenélt és szerkesztett, én ugye szintén tanítottam, Kovács és Láng pedig szerkesztette a Látót. Tehát senki nem tudott kizárólag a Borzzal foglalkozni.
Mikola: Nem volt az Éneklő Borznak hangadója?
Selyem: Felváltva csináltuk. Valóban. Epigenetikusan alakult…
Balázs: Igaz, hogy egyszer Láng felpofozott valakit, mert letépett egy Borz-plakátot.
Selyem: Ezen csak nevetni tudok.
Mikola: Nekem azt mesélték róla, hogy nagy nőcsábász volt.
Selyem: Na jó, elmesélek valamit, arról, hogy mi volt Láng életének legnagyobb kalandja, de nem muszáj felvenni. Tudják, mindig ő vitte le a szemetet, amikor amúgy is dolga volt a városban, a tömbház előtti tárolóba. Kicsi, alacsony ember volt, amikor ült, nem látszott rajta, mert erős felsőteste volt, de ha állt, nem látott be a kukába, ezért a feje fölött lendítette be a zacskót. És boldog volt, ha betalált. Nos, egyik reggel nem a szemeteszsákot dobta a kukába, hanem a táskáját. Erre akkor jött rá, amikor bent a kiadóban, merthogy oda indult, elő akarta venni a könyve kéziratát. És a szemetet találta. Visszarohant, de már a guberálók mindent elvittek. Hát ez volt élete legnagyobb kalandja.
Balázs: Meg tetszene mondani, hogy a néninek ki volt a legszimpatikusabb a Borzok közül?
Selyem: Talán Salat. Hihetetlenül erős volt. Egyszer láttam saját szememmel az árkosi kastélyban, ahol valamilyen írótalálkozót tartottak, mindenkit leszkanderezett. Tudja, mi az a szkanderezés? Utána meg elszakította az Orbán János Dénes nadrágszíját puszta kézzel, mint valami pamutmadzagot. Jakabffynak a humora volt ellenállhatatlan. Most is előttem van, egyszer valakivel bementünk egy vendéglőbe, és az ajtóban összefutottunk Tamással, aki szintén oda igyekezett. Akivel voltam, azt Tamás nagyon nem állhatta, tudtam, de már nem volt mit tenni. Megkérdeztem, Tamás, te hol ebédelsz, mire azt felelte, másutt! Hát ezen úgy nevettem, hogy nem bírtam semmit se lenyelni. Na és a KAF volt a legszebb közülük. Szép úri férfiember volt, a hangja is lefegyverző, volt tüdeje hozzá. Miután lefogyott, elszállt a varázsa, ezért aztán hamar visszahízott, és íme, megint megjött a hangja is.
Mikola: Ha esetleg volna valamilyen személyes emléke róluk, amiről szívesen lemondana, nagyon megköszönnénk. Valamilyen tárgy, amihez érintésük tapad.
Selyem: Hát, magukra hagyhatom a csontvázamat, nem kell sokat várniuk. Persze, ne értsenek félre, ne gondoljanak semmilyen pajzánságra. De hát közös levegőt szívtunk, egy autóban ültünk, egy asztalnál olvastunk fel. Sőt, volt úgy, hogy az asztal alatt. Amikor egy rádiójátékot adtunk elő, a hatás kedvéért bebújtunk az asztal alá.
Mikola: Nem tetszett úgy érezni, hogy a kettős állampolgárság ügye nem foglalkoztatta őket igazán. Hogy esetleg komolytalanok voltak?
Selyem: Publicisztikát ilyesmiről eleve nem szabad írni. Már másnap nem igaz. Mi “a tárgyhoz nem tartozó” értelemben vettük a tárgyat és így kontextuálisan tárgyiasítottuk…
Mikola: Érdekelne, hogy honnan a “Pas de deux” cím?
Selyem: Hát a “deux” az kettő, a “pas” az ugye tagadószó, másfelől lépést is jelent, meg távolságot, sőt egyfajta jogot is. A balettben “grand pas de deux”-t emlegetnek, mármint a klasszikus balettben, és négy részből áll: adagio, a fiú tánca, a lány tánca, kóda.
Mikola: Ezt értem, de vajon széles körben elég beszédes volt-e?
Selyem: Mondtam, hogy nem akartunk publicisztikát írni.
Mikola: Egyes Borz tagok, különösen Láng gondolkodásában azonban mintha egy bizonyos eltávolodás következnék be az ideológiamentességtől. Már a “Világnézetünk hajója” című kötetében, és később is.
Selyem: Meglehet, de akkor én már nem ismertem annyira, hogy véleményt tudjak mondani. Öreg korában állítólag már nem emlékezett arra, amiket azelőtt írt.
Balázs: Engem az érdekelne, hogy mások, a kortársak hogyan gondolkoztak erről? Mármint az eredménytelen népszavazásról.
Selyem: Egyrészt hisztérikusan reagáltak. A traumát látták, és tönkrementek. Beigazolódott számukra, hogy a magyarság elfajzott, tehát nekik nincs mit keresniük ebben az elfajzott kultúrában. Vagyis nem velük van a baj, hanem a kultúrával. Végül is elvesztették azt az ideológiát, ami addig felhajtóerőként működött, és fenntartotta őket a színen.
Mikola: Másrészt?
Selyem: Másrészt is hisztérikusan. A Korunk főszerkesztője, aki mindig nagyon aktív ember volt, most nem jut eszembe a neve…
Balázs: Kántor Lajos.
Selyem: Igen, Kántor Lajos nyílt levelet írt a magyar miniszterelnöknek, a pártelnököknek, az államelnöknek, az egyházfőknek, és megmondta nekik, hogyan kellett volna szavazniuk. A dédunokáim szokták magukat a földhöz verni, ha nem hívja át őket a szomszéd gyerek játszani.
Balázs: Milyen volt az Éneklő Borz viszonya az E-MIL-lel?
Selyem: Az E-MIL népi és ideologikus szervezet volt. De a lényeges különbség talán mégiscsak abban állt, hogy a Borz nem akart ernyő lenni. Vagy ha akart, nem tudott. Nem akart történet lenni!
Mikola: Miféle történetre tetszik gondolni?
Selyem: Minden történet primitív dolog, úgy értem, hogy ősi. Megállíthatatlan, mint valami úthenger. Kizárja a személyesség fordulatait, azokat a bonyodalmakat, amelyeket a jellemek, a kommentárok idéznek elő. Kizárja az ésszerűséget is. Nincs benne erkölcsiség, annyira megdöbbentő. Hipnotikus. És nem a fantáziára épít, nem az érzékekre. Az idő jármában senyved. Az archetípus szolgálatában. És így tovább.
Mikola: Volt-e valamilyen szerepe az Éneklő Borznak abban, hogy az Ön későbbi munkásságának jelentős része a zenével foglalkozik?
Selyem: Arra gondol, drágám, hogy az Éneklő Borz vitt a zenélő esztétikák felé?
Mikola: Jaj, dehogy! Hanem hogy a zeneesztétika is történetmentes, és sokkal közelebb van a közvetlen megértéshez, mint a szimbolikához, az üzenethez. Közelebb az idő jármából felszabadított fikcióhoz, mint a történet logikájához.
Selyem: Hogy tudatosan foglalkozni kezdtem a zenével, azt második férjemnek köszönhetem. Ő vezetett rá arra, hogy a zene mint képződmény saját maga váltja ki az esztétikai hatást, nincs szükség semmilyen előzetes tudásra, kommentárra vagy fogalmi magyarázatra. Hallom a zenét, és még a hangjegyeket sem kell ismernem, hogy közvetlen érzékeim révén megértsem. A zene sokkal közelebb áll a szépség hegeli megfogalmazásához, sinnliches Scheinen der Idee, mint bármi egyéb.
Balázs: Mennyire ismerték a magyarországiak az Éneklő Borzot?
Selyem: Erdély és az Anyaország viszonya mindig is felemás volt. A helyzet az, hogy az erdélyiek egy része arra utazott, hogy ő erdélyi, és ebbéli minőségében jár neki minden. Ám a magyarországiak közül is kevesen tettek különbséget. Amikor Viskyt meghívták Amerikába tanítani, akkor például az egyik neves magyarországi dramaturg azt mondta, ja persze, ez a meghívás a kisebbséginek szól. Sajnos a népszavazás után egyértelművé vált, hogy még az én közeli barátaim sincsenek tisztában, milyen mértékű szegénységben élnek Erdélyben az emberek. Milyen körülmények között, miféle falvakban. Így aztán a szolidaritás is nehezebben éledhetett fel. Márpedig a mi kultúránk a szolidaritásra épül. A mi görög-római-zsidó-keresztény kultúránkban a szolidaritás referenciális elem. Miután a 10-es évek elején megfordult a helyzet, és Románia több körrel is lekörözte Magyarországot, az erdélyi magyarok revansot vettek. Ezért mondom én, hogy a magyarság történelme “a kedély uralkodó hajlamainak leírása”.
Mikola: Min tetszik mostanában dolgozni?
Selyem: Kommentárokat írok Schopenhauer “A világ mint akarat és képzet” című munkájához, de nem az első, hanem a harmadik, az 1859-es kiadásához, amiben már benne vannak azok a lényeges bekezdések a zenéről. Ha kapok még két évet, talán be tudom fejezni.
Mikola: Én a dupláját is megadom.
Selyem: Sajnos a 91 sem prímszám. Mi is a legközelebbi? Hát, igen, a 97. Addig még a Hegel-kommentáromat is meg tudnám írni.
Mikola: Köszönjük szépen. Nagyon kedves volt, hogy beszélt nekünk.
Selyem: Örömmel tettem. De ezekből nem kell megírni semmit, csak meghallgatni kell.
Mikola: Természetesen.
A kabbalisták pontosan kiszámították: az alvás egy kurtovnyi, azaz egy hatvanad halál. Azt is tudták, hogy az idő tizenkétezerötszázhatvanhét évig egy irányba halad, azután pedig egy másikba; megtörténhet, hogy épp visszafelé, miszerint újra átéljük mindazt, amit átéltünk, csak fordított sorrendben. Borges szerint az eleuszi görögök azt bizonygatták, hogy nincs idő, illetve van, de az nem telik-múlik; örök most-ban élünk, mert, ha nem így volna, akkor volna egy előző pillanat, amelynek el kellene múlnia, mielőtt a mostani beköszöntene, és el kellene múlnia a pillanat valamennyi töredékének, a felének, a negyedének, a nyolcadának is, vagyis végtelen sok időnek, következésképp végtelen hosszan várakozhatnánk, hogy végre beléphessünk az időbe. Ezzel, az egyetlen pillanat fogalmával némiképp egyezik a keresztény örökkévalóság dogmája, amely kimondja, legalábbis ahogy Aquinói Tamás megfogalmazza, hogy ma is Teremtés van, ma van a Teremtés napja, persze nem a nyolcadik, vagy a sokadik, egyetlen nap van, amelyben benne van minden nap. Ágoston a Vallomásokban azt írja, hogy igazán csodának tartaná, ha az idő nem a lélek kiterjedése volna. Az idealisták is valami effélét állítanak: minden illúzió, az idő is, és az illúziót megalkotó agy is. Schoppenhauer lényegében azt bizonygatja, amire már Arisztotelész is gyanakodott, lehetetlen, hogy létezzék idő, ha nincs lélek. Platón az időt az örökkévalóság képmásának nevezi. A Leydenből Erdélybe települt Basinius Leopold szerint az idő Isten gravitációja. Az egyik sáromberki Teleki gróf az órák járásával azonosította az időt, ezért ahogy öregedett, egyre lejjebb húzta az ingalapot, így remélve élete kitolását. Heidegger az időt visszafordíthatatlannak mondja, mert létezik a vég, aminek be kell következnie. Hegel szerint (Vajda Mihály új fordításában) az idő a szemlélt levés, a levés viszont mindig úgy van, ahogy lenni tud. És végül a saját használatra gyártott meghatározás, egy Borges-egyenlet (“a folyó víz és idő”) nem túl bonyolult megoldása: az idő folyó mínusz víz.
A fentiek elmélyítéséhez és megértéséhez nem árt, ha készenlétben tartunk egy üveggolyót (lehet acél is, gyémánt vagy arany). Vegyük kézbe, aztán képzeletben, magunkat bolhányira kicsinyítve, járjuk körül. Tapasztalni fogjuk, hogy utunk soha nem ér véget, lépéseink száma nem ismer határt, a kifulladásig kóvályoghatunk körbe-körbe, amiért a felfoghatatlan, ám mégiscsak átélt szabadság mámora kárpótolhat. Tenyerünkben tartjuk a végtelent. Végtelen, és mégis belefér a zsebünkbe.
“Az órahasználat során látott világidőt most-időnek nevezzük”, írja Heidegger. Huszonnégy óra egy nap, egy év nyolcezerhétszázhatvanöt óra, ezer év ezerszer ennyi. Egy régi ortodox templom szegletkövére ez van írva: emeltetett a bolgárok bejövetele után kétszázban, Jézus eljövetelének ezerhatszázhuszadik esztendejében, ötezerhatszázharminc évvel Noé után és hétezerkétszázzal a világ keletkezését követően. Egyik ősöm azt tartotta, hogy magyar embernek minden ezres szerencsét hoz. Ezerben jó volt magyarnak lenni, nem csupán a lengyelektől lenyúlt korona meg az országalapítással járó dínomdánom miatt, hanem mert hihetetlenül kellemes idő járta, az ősi szőlők akkora fürtöket teremtek, hogy egy-egy gerezdet ketten vittek vállon átvetett rúdra akasztva, mint ahogy a lebunkózott medvét szokás; és jó volt magyarnak, vagy ahogy akkor mondták, magornak lenni ezer esztendővel azelőtt (nullában), bár akkor mindenkinek jó volt, mert Isten leszállt az emberek közé. Az időjárásra ismételten nem lehetett panasz, igaz, egy kisebb jégkorszak nyomult be északról, de a magorokat ez alig érintette, ők ott bóklásztak Levédiában, mindentől megfelelő távolságban: a fagyos északi szél langyossá melegedett, mire odaért, a déli meg lehűlt. Hogy milyen volt ott a fű? Selymes volt a fű, ezt nem lehet másképp mondani ma sem, mert ezt a nyelv mondja így. A nyelv emlékezik mindenre. Nyelvünkben az ikes igék például arra emlékeznek, hogy egykoron a lovakat istenként tiszteltük. Ezerrel időszámításunk előtt megint jó volt, akkoriban vált el a magor a szamojédektől és a cseremiszektől, és büszkén nyargalászott integritásának friss okmányával a Kínai Faltól a Volga alsó folyásáig. Az idő természetesen ismét káprázatos, a folyók nem fagytak be, a magorok sok halat ehettek, amitől elteltek a jóllakottság derűs nyugalmával, reménykedve éltek, mint hal a vízben. Ezerrel azt megelőzően viszont azért volt jó, mert akkor még együtt volt minden finnugor, s a félelmetes sokadalom ereje a szomszéd népek szemében fölöttébb tiszteltté tett minden egyes törzset: miközben őseim peckesen ellovagoltak a Kínai Nagy Fal tövében, büszkén mondogatták: ennek a falnak (és a falat még ma is falnak mondja finn, magyar, nyenyec és az egyetlen élő cseremisz), “ennek a falnak, és erre büszkék lehetünk, akárhogy is tesszük-vesszük, lényegében mi vagyunk az építtetői!”. Az időjárásról újfent dicsérőleg beszélhetünk, jóllehet a feljegyzések szerint rettenetesen hideg és mostoha hónapok köszöntöttek be, ellenben az időjárás változása végérvényesen kipusztította a sárkányokat, a finnugorok legfőbb ellenségeit.
Egy régi magyar író szerint az időszámlálás (évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek): menekvés a halál elől. Másikuk azt írja, ha nem öregednénk, a kutyát sem érdekelné az idő. Egy híres magyar festő képén az ifjak, mint valami kövekkel súlyosan megpakolt szatyrot húzzák, vonszolják a porban öreg önmagukat. Egy zeneszerző, aki a nyilvánosság előtt szívesen mutatkozott szerzetesi köntösben, miközben falta a nőket, és nyolcvanévesen nemzett visibáló kölyköket, amikor komponált, hamvas arcú ifjú legényt ültetett maga elé, hogy őt lássa, ha fölpillant a billentyűkről. Egy kis híján pápaságra jutott bíboros pedig nyolc éves gyermekek vérét kortyolgatta reggelente, hátha elkerüli az öregség. Franciskus Farkas a Tamárion nevű állatról írja, hogy nyálával elkábított Én nem akarok megöregedni! Nem akarom, hogy megőszüljön és kihulljon dús, fekete hajam. Nem akarom, hogy púpom nőjön, szemüveget hordjak, és gyógyszeres dobozok zörögjenek zsebemben. Nem akarom a tévét bömböltetni, nem akarom, hogy ne értsem a világot, nem akarom hogy csak önző és buta gyűlölet legyen bennem, nem akarok irigykedni, nem akarok folyton megsértődni. Nem akarom a hamut mamunak mondani, Imrémnek szólítani Palit, nem akarok a csigával versenyezni, nem akarom, hogy kása legyen a pecsenyém. Nem akarok Kossuth-díjat kapni, végrendeletet írni, nem akarom homlokomra tolt szemüveggel folyton a szemüvegemet keresni. Nem akarok vasárnaponként ismét gyónni járni egy ellenszenves, pletykás paphoz. Nem akarom, hogy májfoltos legyen a kezem, hogy ne tudjak szalagot fűzni az írógépbe, nem akarom, hogy a negyedik emelet legyen a csomolungmám, hogy pocakom nőjön, és a fütykösömet csak tükörből lássam, nem akarok jégeralsóban járni, ingyen utazni a villamoson, idétlen viccekre gondolni, ha a temető környékén sétálok. Nem akarok megöregedni, mint egy nő, sem mint egy férfi, nem akarom pohárban tartani a fogamat, nem akarom, hogy hályog nőjön a szememre, hogy félreverjen a szívem, és kilyukadjon a tüdőm, nem akarok gyomorbajosként a tányérban turkálni. Nem akarok örökösen szólásokat szajkózni a tapasztalatról. Nem akarok megöregedni! Nem akarom, hogy testemhez legyek kötve. Nem akarok a test béklyóiban botorkálni. Közben nem venni észre, hogy egy tyúkszem maga alá gyűri a gondolataimat. Vagy egy fájós hát, egy zsibbadó kar, egy migrénektől gyötört koponya. Nem akarok azzal érvelni, amit nyűtt testem sugall. Nem akarom, hogy a mához legyek láncolva, pontosabban ahhoz a félelemhez, hogy mindez elmúlik. Nem akarok úgy élni, mint egy turista, aki szétnyitott térképpel arca előtt folyvást lót-fut, holott semmi más dolga nem volna, mint hogy kiüljön a tengerpartra, és a végtelen horizontot bámulja. áldozata körül megeszi az időt, s e módszerrel eledelét hónapokig frissen megőrzi.
Épp ezért, búcsúzom tőled, harmadik évezred, menj csak. Menjen az arcom, öregedjen tovább, vonuljatok tova, mint felhők az égen, ráncok és bibircsókok, kocódások és púpok, lyukak és tolulások, vékonyodások és vastagodások. Én maradok, te csak menj, dicső évezred, vidd a most pillanatát, ezt a reményteli mát, búcsúzom tőled, vidd magaddal a jólétet, az örök békét, a háromdimenziós televíziót, a vízzel működő autót, a rák gyógyszerét, búcsúzom a fénysebességgel száguldó űrhajóktól, az idegen civilizációktól, a titok megfejtésétől; búcsúzom a hét magyar irodalmi Nobel-díjastól, a dicsőségtől, midőn a magyar irodalom olyan népszerű lesz, mint a magyar zene, búcsúzom az egységes világtól, ahol mindenki mindenkit megért.
Búcsúzom tőled, harmadik évezred, menj csak, én lefekszem a selymes fűbe, ágyő, utolsó pillanat, látom, ahogy tovalibbensz a fák ágai között, megrezzentve egy elszáradt levelet. Búcsúzom tőled harmadik évezred, aurevoir, mon ami, je reste ici, maradok, goodby, még látom az utolsó másodperc kunkorodó farkincáját, aztán semmi (illetve az, amit semminek szokás nevezni)!
Búcsúzom, pá, harmadik évezred, béke poraidra, nyugodj békében!
Nyugodjék békében, most temettem el. Értem halt meg.
* Ezt az 1990-es, soha nem közölt írást megpróbáltam közel 15 év elteltével olvasható állapotba hozni, ám legnagyobb megdöbbenésemre: nem az olvashatóságával volt baj. Mondatai, fordulatai, poénjai a helyükön vannak. Mégis gond van vele. Valószínűleg az unalom teszi eldobandó próbálkozássá. Kit érdekel ez az egész!? Helyzetek, alakok, jellemek… a Vezér alakmásai... utódok és jogutódok… Ami 1990-ben menő volt, az ma snassz. Talán az írás egyetlen érdeme: divatjamúltsága. Nosza, elő az emlékeket!
