A pénz története. In: Kovács Emma születése és más elbeszélések, Koinónia, Kolozsvár, 2006.
A pénz története
Miután felnőtt suttogásokból megtudtam, hogy Ferencnek aranyere van, bizakodón kezdtem járkálni a világban. Lefekvés után arról ábrándoztam, hogy végre megvesszük a szomszéd kertet, és megépítjük saját kisvasutunkat. Sehogy sem értettem, Ferenc miért nem boldog, miért van arcán annyi fájdalom, hogy nem bírja el: potyog róla, amerre elhalad.
Rozália gyakran biztatott, itt mindent én fogok örökölni. De mi az a minden? Az aranyat add, az aranyat!
Ferenc testvére, Sándor huszonöt évet lehúzott az Idegenlégióban, és amikor ezredesként leszerelt, megvásárolta a marseille-i kikötő részvényeinek tíz százalékát. Amikor én megszülettem, a részvények egyharmada az övé volt, és úgy tervezte, hamarosan ő lesz ott az úr. Nem jöhetett haza, de gyakran írt; leveleiben, máig sem egészen világos okok miatt a kicsi Pistaként emleget engem. A fényképeken fekete selyemsálat visel, Antal azt mondta, lyuk volt a torkán: amikor beszélni akart, benyúlt a selyemsál alá, és befogta a lyukat. Halála előtt megházasodott, így a temetésről felesége értesítette a családot. Ez az utolsó híradás róla. Antal szerint volt neki egy saját szigete is, olyasmi, mint If, a Monte Cristóból. A tenger illatával átitatott leveleket a fény felé emelve, hatalmas vitorlás vízjele sejlik elő a papírból. A hajó háromárbocos, huszonhárom vitorlája dagadva kifeszül, a farvitorlán kalligrafikus monogram díszeleg: A. L. A tarcsvitorlákon látszik, kedvező a szélirány, mégis, e fény előtt megjelenő hajó maga a bizonytalanság: várja-e valahol kikötő, lesz-e szél a következő napokban, lesz-e újabb százalék, öt, tíz, huszonegy, lehet-e tervezgetni, követi-e perc a percet, nap a napot?
Ferenc nem szerette a nevemet, azt mondta: pogány név. Az István például szép katolikus név.
Antal az Ezermester című barkácslapból detektoros kincskeresőt fabrikált. Házunkat 1908-ban építették sváb kőművesek: rézkazános fürdőszoba volt benne, a konyhában mosogató, az udvar tízméteres kútjából szivattyúzták a vizet a padláson lévő tartályba. Amikor a hetvenes években a rákos daganatként terebélyesedő lakónegyedek miatt csökkent a víznyomás, Antal újra működtetni akarta a tartályt, és a régi vezetéket kereste a detektorral. A csövet szerencsésen megtalálta, én azonban titokban tovább folytattam a keresést. Hátha igazi kincs is rejtőzik a falban. Vagy az udvaron. A földből csuprokat, kanalakat, régi vaspénzeket ástam ki, az udvar tele lett domborodó halmokkal, mint egy temető. A régi tárgyakkal együtt Antal emlékeiből egy fantasztikus gyermekkor került elő, nem csekélység, de én aranyra vágytam.
Ássuk ki Ferencet, ássuk ki!
Rozália nem szerette a pénzt, azt mondta, a pénz utáni sóvárgás rosszat szül. Rozália édesapja nyolcvanéves korában újranősült. Lányai haragudtak rá, ő meg a lányaira. Halála előtt Rozáliával elmentünk hozzá: a párnák között ősz bajuszú férfit láttam, az ágy szélén meg egy kicsi, törékeny nőt, aki az aggastyán kezét lapogatja. Rozália szerint a pénzért ment hozzá. A pénz az utálatost is kívánatossá tudja tenni, a színlelt bánatba igazi könnyeket képes facsarni.
Anna meséli, hogy kezdő fizetése 300 lej volt. Én uzsonnára 25 banit kaptam. Nagy pénz volt 1 lej. A lej lényegében azt jelenti, hogy oroszlán. Az iskolából nagyszünetben átmentünk az önkiszolgálóba, és az akvárium aljából mágnessel kihalásztuk a behajigált banikat. 100 bani 1 lej. A bani azt jelenti, hogy pénz. A pénzen műanyagpoharas fagylaltot vettünk. Történelemtanárunk azt mondta, a műanyagpoharas fagylaltot Ceauşescu hozta Amerikából.
Ildikó, arra hivatkozva, hogy ő lány, nem volt hajlandó az én kinőtt ruháimat fölvenni. Lázadásának az lett a következménye, hogy csupán minden második évben tellett új egyenruhára. Az egyenruhát utáltam, előbb kibojtosodott, majd kifényesedett, végül kilyukadt a nadrág ülepe. De nem ezért nem szerettem. Büdös volt, és viszketett tőle a bőröm.
Antal egy időben gombát termesztett a pincében, majd telepével felköltözött a fürdőszobába. Hatalmas laskagombáink voltak, napokig csak gombát ettünk. A gombafelfújttól menetrendszerűen összehánytam magam. Még lázam is volt. Egyszer egy lánynál tizenkét almástésztát megettem, akkor is belázasodtam. A lány bolondult értem. Csak velem akart lenni. Elmentünk biciklizni, és amikor leereszkedtünk a töltésoldalon, ő elvágódott. Én jóízűen nevettem, amiből megértettem, én viszont nem szeretem igazán.
Lajos idős korára pocakot növesztett, és megmutatta jó oldalát is. De a pénzt továbbra is elzárta fiai elől. Halomban állt az arany és a gyémánt. Anna szerint légiós fia ellopta tőle, azért félt hazajönni. Rozália egyszer Boriskával kártyát vettetett arra, hogy hol a vagyon. Boriska minden szerdán eljött, és hol kártyából, hol kávézaccból jósolt. Kincs helyett halott embert talált a kártyában. Biztosan József az, Ferencék öccse, itt kötötte fel magát a padláson.
Minket nem üldöz a halál, toldotta hozzá magyarázatképpen Rozália, mert velünk lakik. Néha hallom motoszkálni, mint egy egeret.
Ezt mondta, és mosolygott. De miért? Fent a padláson, miközben a kusza gerendasort kémleltem, én is mindig mosolyogtam. Ez ma is így van. És ha mosolygok, előbb-utóbb a halálra gondolok.
Néhány nap múltán Ferenc meghalt. Amikor temetéséről hazafelé tartottunk, a sarkon megbotlottam, mire a torra érkező menetből István odakiáltotta: ott a kincs, ássad ki!
Rozália nyomon követte Ferencet túlvilági útján. Hol jár, kikkel találkozik, mit üzen. Boriska azt mondta, sokat jár halászni. Halászni? Nem szerette a halat, egész életében irtózott tőle.
Etelka nagybátyja Amerikából tért haza. Edisonnak volt üzlettársa. Budapesten telefontársaságot alapított, tudta, a jövőbe fekteti pénzét. Marconi még sehol nem volt, vagy ha volt is, nem tudtak róla, és ő már rádióztatta a budapestieket. Óránként hírek, közben zene. Végül egy nő miatt agyonlőtte magát, igaz, nem volt már fiatal, vagyis mindenképpen meghalt volna hamarosan. Nagyon szép sírhelye volt, fényképet őrzünk róla, árnyas, kies hely. A nő, akiért agyonlőtte magát, egyszer sem volt kint a temetőben. A megunt feleség öntözte a virágokat.
Amikor Rozáliát temettük, kíváncsi voltam, Ferenc koporsója megvan-e még. És a koporsóban mi maradt? Csak a csontok? Maroknyi por? Ámulattal lestem a sírásókat, mi mindent tudhatnak. Ha az én apám sírásó volna...
Sándort a francia nő Lourdes-ba hordozta, fél év alatt ötször imádkoztak a Szent Szűz lábainál; mindig küldtek egy képeslapot, Sándor és Rose aláírással. Itthoni Rózsánk a maga módján szintúgy hitt a csodákban, amikor rákos lett, a szobai aloé leveleivel kúrálta magát. Az árván maradt aloékat lelkiismeretesen öntözgettem.
Beszéljünk a pénzről, mondta Anna, felnőtt fiú vagy, beszéljünk róla nyíltan és nagykorúhoz méltón. Van, akinek sok kell, van, aki kevesebbel is beéri, van, ahol a férfi kezeli, van, ahol a nő, teljesen mindegy, ki teszi, ha együtt örülnek neki. Akkor nincs baj. A pénz fiatalít vagy öregít, kimerít vagy fásulttá tesz, ezt nem tudhatjuk, embere válogatja...
Beszéljünk róla, így Antal, de ne hivalkodjunk, ne dicsekedjünk unos-untalan sikereinkkel. Magyar ember pénz dolgában szemérmes.
Szemérmes, szemérmes, de tisztában van azzal, hogy nélküle nem élhet, ezért tudnia kell, hogyan bánjon vele. Légy ügyes, és gazdag leszel.
Pénz nélkül is lehetsz gazdag, és pénzzel a zsebedben is maradhatsz szegény... Körülkerítheted a birodalmadat, de miért? Folyton magasítani, újabb és újabb gyűrűvel erősíteni a védelmet, ebbe bele lehet csavarodni.
Légy nagyon körültekintő, kisfiam, nézd meg, kivel kerülsz kapcsolatba, de ne légy gyanakvó, viselkedj gálánsan akkor is, ha társad megcsalt, becsapott.
A pénz nem boldogít.
De igen. Pénz nélkül a legnagyobb szerelem is hamar kihunyhat.
De nem.
De igen.
Lajos apósa építtette a városi strandot. Platánfák szegélyezte sétány vezetett a vízen ringatózó hajóvendéglőig. A szúnyogok ellen sajátos illatú fáklyákkal védekeztek, sikeresen. Éjszakánként sokan mulattak a Fáklyásban. Miféle zsírokat égetsz, te, Karcsi?
Károlynak annyi pénze volt, hogy arany tányérokból evett, és ha “valaki” felkereste éttermét, annak is azzal teríttetett. Mert az arany az egyetlen, ami nem mérgez.
Rozália azt mondta, Károly virtuóz volt, a pénz Paganinije! Ahogy Paganininek minden hang benne volt a hegedűjében, neki a világ összes pénze beleszállt a tárcájába, a páncélszekrényébe. Vagy ki tudja, hol tartotta. Hiszen nem is volt pénze. Egyszer betörtek hozzá, de egy árva bankót nem találtak. Semmit. Bankszámlája sem volt. Amikor hét évvel halála után vejét a családi sírboltba temették, azt mesélték, hogy Károly teste aranysárgán tündökölt, teljes épségben. Ez így volt, bizonygatta Rozália. Olyan szép volt, mint húszéves korában.
Én örökké akarok élni. Nekem nem a hamu és por a jövőm, és nem az ifjúság a múltam. Az én történetemet senki sem tudja elmesélni, mert nem tudja, hol az eleje, hol a közepe, hol a vége. Én gondok nélkül suhantam át az életen, nekem az élet annyi, mint egy marék levegő. Az én történetemet majd akkor tudják elmesélni, ha kétszer ennyi szavuk lesz, mint amennyi most van, ha a mondatok lerövidülnek, és testüket átvilágítja a fény, ha megszületnek azok a költők és írók, akik nem a cselekmény szálait kötözgetik-oldozgatják szünös-szüntelen, hanem belefeledkeznek a soha fel nem lelhető ideálok édességének és fájdalmasságának leírásába. Az ilyen művészekre még másfélszáz esztendőt várni kell.
A legelső Károly az ország legjobb kupásmestere lévén, Mária Terézia udvari szállítója lett, utóbb a báróságig vitte. Szenvedélyes gyűjtőember hírében állt, órákat hordtak hozzá messze földről, mert becsülettel megfizette az úti fáradalmakat. Vénségére meghibbant, női ruhákban járt, gyerekeinek és szolgáinak hajlonganiuk kellett előtte, császári fenségnek szólíttatta magát. Az órákat összetörte, és kihányta a szoba ablakán, azontúl pedig lábbeliket gyűjtött. Új énje cipőbolond volt.
Etelka mesélte, hogy valahol Pétervár környékén még ma is él. Vagyis nem halt meg. Nincs énje, aki meghalna. Vagyis váltogatja őket. Volt már Ferenc Jóska, Horthy Miklós, Hitler Adolf, Kádár János, most talán épp Gorbacsov Mihály. Órákat gyűjt, aztán cipőket, aztán bélyeget, aztán teacímkéket, aztán szamovárokat, aztán sakkfigurákat, vagy éppenséggel megint órákat.
A tavasz mindenkit megbolondított. Mihály pap új tanokat kezdett hirdetni a templomban. Nyárádi Szabó Páltól a képrombolókról is hallott. A népek ily váratlan megvilágosodását másképp nem magyarázhatjuk, csak azzal, hogy titkon a földön járt a Megváltó.
István öccsének is több forgott egy kerékkel a fejében. Folyton-folyvást a grófokat ostorozta. De a grófok nem haragudtak, mert semmiről sem tudtak. Pennájától néha sisteregni kezdett a tinta, a betűk vonalán megpörkölődött a pergamen. Egyszer a csatatérre is ellátogatott, hogy lásson és tapasztaljon. Kék testek hevertek a földön, kék hullák, nyelvük hatalmassá dagadt, és kilógott a száj fekete likából. A hullarablók a ruhákat már mind lehántották, szekereik nyomában egy-egy lepottyant mente, kendő, csizmába való rongy, amulettforma apróság... A testeken csillagforma lyukak, némelyikből a vér hígan csordogált még mindig. István keze napokig hullabűzös. Szagolgatja kezét, miközben jegyezgeti a látottakat. Ennél csupán személyi vagyonkájának a leírásában akkurátusabb. Vagyon nekem egy kerek szegletű, közepén toldalékos, duplásan összejáró, egész készületű asztal, egy négyszögletű pohárszék asztal, vagyon három fal mellé való fenyődeszkából csinált hosszú pad, vagyon egy paraszt karszék, vagyon két gyantáros egyesszék.
Etelka szerint György apósa volt a leggazdagabb. Abból a vagyonból, ha azóta minden örökös bár egy egész falut kapott volna, még mindig volna mire ácsingóznod.
György felesége híresen fukar asszony volt: fukar családból, fukar asszony. György annyit szenvedett, amennyit csak nők szoktak szenvedni. Többször fellázadt, de olyan volt az az asszony, hogy mindent előre megérzett, így aztán nem lehetett sehogy sem megszabadulni tőle. Amikor az első gyerek után kiderült, hogy a szülés fájdalommal jár, többé nem engedte urát magához. Így aztán nem is lett több gyerek.
Az asszony nem szerette Györgyöt, mert az férfi is volt, magyar is volt.
György apósa eladta az aranybányákat, mert megsejtette, hogy hamarosan felfedezik Amerikát, és inkább a hajózásba fektette pénzét. Kolumbusztól bagóért megvette egész Amerikát. Bármit megvehetett. Azért gyűjtötte a pénzt, hogy bármit megvehessen. Az örök élet titkát többször eladták neki, többször kifizette az árát, pedig nem volt hiszékeny ember.
Amikor György unokája is meghalt, abban az évben találták ki a papírpénzt.
Hallal álmodni: pénz áll a házhoz. Pénzzel álmodni: szerencsés halászatra mész.
A pénzfétis rejtélye nem egyéb, mint az életfétis rejtélye, láthatóvá vált, szemet kápráztató formában. Ha például halhatatlanok volnánk, kit érdekelne a pénz. Ha halhatatlanok volnánk, én most azonnal kikanyarítanám a gyomromat, és kiráznám belőle a rettenetes ólomdarabokat, vagy egyszerűen az egész cókmókot a szemétbe dobnám. Vagyis halhatatlanul nyilván a halálról ábrándoznánk, és a pénznek valamilyen negatívját fetisizálnánk. Ami éppen olyan volna, mint a pénzfétis.
Ahogy szél fújja a magot messze-messze, úgy keveredtek ide a mi őseink.
Az én ősöm Taksony, aki Zoltán, ez Árpád, ez Álmos, ez Előd, ez Ögyek, ez Ed, ez Csaba, ez Etele, ez Bendegúz, ez Torda, ez Szemény, ez Etej, ez Apos, ez Kadocsa, ez Berend, ez Zsolt, ez Bulcsú, ez Balog, ez Zombor, ez Zámbor, ez Lél, ez Levente, ez Kölcse, ez Ompód, ez Mikse, ez Mike, ez Beszter, ez Budli, ez Csanád, ez Bökény, ez Bondorfán fia volt.
Bondorfán vadságával éppúgy kirítt a többiek közül, mint váratlan búsongásaival. Miért búsongsz? Nem is tudom. Valami hiányzik. Valami volt, de már nincs. Valami rág itt belül.
Nehéz volt akkor magyarul a búsongás okairól beszélni. Az a szó, hogy melankólia még nem létezett. Az sem, hogy emlék. Legalább olyan nehéz, mint ma az idő múlását ábrázolni, nem regényben, hanem egy alig fél ívnyi elbeszélésben, tudván azt, hogy ráadásul az idő nem csupán múlik, hanem telik-múlik.
Bondorfán a közelben kószáló kínai sárkányokat is legyőzte, a lovakat pedig ő törte be a legrövidebb idő alatt. A ló fejét két kézzel megragadta, a ló szemébe nézett, és máris azt tett vele, amit akart. Az emberekből is kiűzte az ártó szellemet. Csak magával nem tudott mit kezdeni, ha rájött a kergeség. Előbb vadul rohangált, tört-zúzott, agyoncsapta, aki útjába került. Senki sem tudta megfékezni. Aztán összeroskadt, és mozdulatlanul gubbasztott napokig.
Nőket kellene vásárolni!
A többször elaltatott gondolatot ezúttal tett követte: elindult a menet, hogy asszonyokat vegyen. És hosszas és akadályokkal terhes út végén megérkeztek országunkba. Természetesen ez az ország akkor még nem volt a mi országunk.
Akkoriban fél tucat süldő lánykáért vagy két asszonynak való szűzért adtak egy lovat, két lovat adtak egy megözvegyült, de gyerektelen, jófogú, keménycsecsű fehérnépért. Akkoriban egy országért szintúgy egy lovat adtak, hibátlan fehéret.
Persze voltak, akik sokallták ezt az árat. Azt mondták, Bondorfánt megvesztegették, mert közelebb is, olcsóbban is vehettek volna sokkal jobb portékát. És talán igazuk volt.
Bondorfán, jóllehet a mi Györgyünknek és nem fukar asszonyának felmenője, előre látta közeli végzetét. Nem nagy meggyőződéssel, kicsit azért lázadozott. Még hogy nem jó hely?! Dehogynem! Ha szemét behunyta, látott egy Duna parti várost, ahol épp nyár van, friss, júniusi nyár, az aszfalt még nem puhult meg, még csak a tavalyi, divatjamúltan hegyes cipősaroknyomok szégyenkeznek benne, egy-egy kavics, pénzdarab, miegymás, nincs kánikula, de egy könyvüzlet mellett már napernyők alatt üldögélnek férfiak és nők vegyesen, dologtalanul csevegnek, néha ajkukhoz emelik söreiket. Bondorfán szerette volna kiemelni ezt a pillanatot a jövőből, társai elé rakni, hogy azok maguk is megmustrálhassák. Szerette volna emfatikusan meggyőzni őket.
Aztán persze összeült a tanács. Heves, emfatikus veszekedés végén lovakhoz kötözték Bondorfán testét, és darabokra szaggatták.
Bondorfán korában fájdalmat és örömet ritkán éreztek az emberek. Szinte öntudatlanul tologatták névtelen napjaikat maguk előtt. Bondorfán azonban más volt. Kereste az örömet, rettegett a fájdalomtól. Egy rossz fogtól előbb hetekig nem aludt, míg végül rászánta magát, hogy kikalapáltassa.
Mielőtt a félelem dübörgő hullámai összecsaptak volna feje fölött, rémülten visszafordult az időben, és mintha cölöpökön ugrálna, alakja egyre távolodott és töpörödött a szemhatár felé.
Bondorfán apja Farkas, ez Otmár, ez Kádár, ez Belér, ez Keár, ez Keve, ez Keled, ez Dama, ez Bor, ez Hunor, ez Nimród, ez Thána, ez Jáfet, ez Noé fia volt.
Stb., stb. A nincstelen, üres és szomorú kezdetekig. A semmibe.
Kilencvenkilenc mondattal leírható a világ. Az egyik a pénzről szól.
